„Az MSZP-támogatás camp, ahogy Susan Sontag annak idején meghatározta, és mint ilyen, szinte vicces”, írja Tamás Gáspár Miklós. Tudjuk, Tamás Gazsi a kommunizmusra szavazna, de nagy bánatára, arra épp nem lehet. Szóval alakuljon bármilyen kormány, marad a kapitalizmus. És ahogy Hegel mondta volt: a sötétben minden tehén fekete. A kapitalizmus sötétjében pedig minden polgári párt egyforma. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Kerüljön kormányra bármelyik párt, Tamás Gazsinak legfeljebb egy kicsivel lesz csak kevésbé borzalmas. A szürke ötven árnyalata mind, amennyiben egyik sem akarja kisajátítani a kisajátítókat. Még a szocialista párt is csúf neoliberális állítólag. Különben is: osztálytársadalmakban az uralkodó osztály uralkodik. Ergo akárki kerüljön kormányra, a burzsoázia van hatalmon. A polgári demokrácia csak formális demokrácia, ahogy a marxisták tartják. Egyre megy ki nyeri a választást, úgysem kerül vissza a vörös csillag az Országház kupolájára. Végső soron mindig a burzsoázia nyer, épp mint a németek a focit. Így aztán Tamás Gazsi számára az országgyűlési választásnak valójában nincs is különösebben tétje. És e tétnélküliségben Gazsi, aki tudja, hogy neki végérvényesen az „emberiség előtörténete” jutott, egy öreg dandy kedves szertelenségével tekint le a világszellem magasából e burzsoá komiszságra, megengedve magának az esztétizáló látás luxusát és a könnyed bolondságot, amennyiben drámai nem tud lenni, hiszen a kommunizmusnak a világon semmi realitása -- komolysága színtiszta komolytalanság volna, ezért inkább megmarad ironikusnak (szigorúan kierkegaardi értelemben (amikor az ember folyvást távolságot tart önmagától)). Így aztán az MSZP-t támogatja, a neoliberálisat. „Azért jó, mert rémes”, ahogy Susan Sontag fogalmaz a campről írt ’64-es klasszikus esszéjében. (Nota bene Tamás Gazsi azóta interjút adott a naftalinszagú félhomályban. E szerint angolszász típusú kétpártrendszer. Plusz Andor László és Pogátsa Zoltán leigazolása Botka csapatába garancia lehet a MaSzoP Piketty-fordulatára. És főként: „a közéleti viták frivolitása, könnyelműsége, komolytalansága erkölcsileg fölháborító”. Ó, tán én lennék, ki ironizál (nem kierkegaardi értelemben), és nincsen itten semmi camp?)