Egy-két cikket és interjút leszámítva egyáltalán nem ismerem Eric Hobsbawm történész (állandó eposzi jelzőjével: marxista történész) — egyébként nagyszabású — munkásságát, mégis kísértést éreztem rá, hogy elolvassam Mozgalmas évek: Egy huszadik századi életút című 2002-es vaskos önéletrajzát. A témákban és részletekben rendkívül gazdag művet képtelenség volna röviden bemutatni. Mindössze egyetlen témát pendítenék meg.

Hobsbawm nem egyszerűen marxista történész volt, hanem elszánt kommunista, aki 1936-ban lépett be a Brit Kommunista Pártba. Az 1917-es születésű Hobsbawm a kommunisták első nemzedékének utolsó hullámát képviselte, a mozgalom azon generációját, amely eszmeileg az antifasiszta egység és a Népfront korszakához tartozott. Számára az „októberi forradalom” jelentette a „politikai világegyetem centrális igazodási pontját”. A kötet érzékletesen mutatja be a hithű kommunista azon típusát, akinek a Párt jelentette élete értelmét; az egyetemes kommunista anyaszentegyházat, melynek szabályait, hierarchiáját, mindenkori irányvonalát elfogadta, és amelyért mártírhalált halt volna. Ha a Párt azt követelte, hogy hagyja el a házastársát vagy a szerelmét, a kommunista megtette; ha azt követelte tőle, hogy tagadja meg az apját, megtette; ha a szentszék Moszkvába hívta, indult, pedig tudta, hogy kivégezni hívják. Könyvében Hobsbawm elmesél egy tipikusnak mondható esetet. Ana Pauker, a Komintern és a romániai kommunista párt tagja teljes őszinteséggel zokogott, amikor Sztalin haláláról értesült, pedig tudta, hogy Sztalin burzsoá nacionalistát és cionista ügynököt akart belőle épp faragni („Ne sírjon! Ha Sztalin élne, maga már halott lenne”, szólt a vigasz.) A Párt akarata abszolút elsőbbséget élvezett — a teljes irracionalizmusig. A hithű kommunista akkor is elfogadta a Párt ítéletét, ha nem értett azzal egyet. Mert a Pártnak akkor is igaza van, ha nincs igaza. Hithű kommunista elfogadta, sőt nyíltan hirdette, hogy Tito az imperialisták láncos kutyája, még ha tudta is, hogy nincs így. A legképtelenebb vádakat bevallotta, amit a Párt ráfogott, és tűrte a siralomházat, mint valami isteni próbatételt.

Egészen 1956-ig Hobsbawm elvtárs maga is szilárdan együtt ingadozott a Párttal. Miért tette? Tito kiátkozása és Jugoszlávia esete jellemző példa. A kommunisták ’48-ban szerte a glóbuszon úgy vélték: a világforradalom nélkülözheti egy kicsi, de hősies és csodált ország és vezetője támogatását, de nem nélkülözheti a sztálini szuperhatalmat. Voltak bármilyen kritikusak a moszkvai vonallal, a diehard kommunisták végül mindenhol beálltak mögé. Mert a Szovjetunió volt az egyetemes kommunista anyaszentegyház reális bázisa, és akármilyen is volt, nem volt helyette másik. A Szovjetunió nélkül a világforradalom — amire a kommunista mozgalmárok az egész életüket feltették — aligha lett volna több nevetséges ábrándnál. Sztalin volt az egyedüli valóságos hatalom, aki elhozhatta a világszocializmust. Azt, amire a hithű kommunisták szerte a glóbuszon vágytak.

Azok a kommunisták, köztük Hobsbawm, akik 1956-ban elpártoltak Moszkvától, többnyire nem a magyar forradalom leverése miatt pártoltak el. Vagy nem elsősorban amiatt. Hobsbawm nyelt volna egy nagyot, és szilárdan beleállt volna a Párt álláspontjába: a Vörös Hadsereg fasiszta ellenforradalmat vert le Magyarországon, akkor is, ha nem. A világforradalom nélkülözhette Magyarországot. Hobsbawmot az SZKP XX. kongresszusa tántorította el. Állítása szerint Hruscsov kíméletlen Sztalin-kritikája szétzúzta a kommunisták Moszkvához kötődő globális szolidaritását, és mert a Szovjetunió volt a kommunista anyaszentegyház reális bázisa, ezért a világméretű kommunista mozgalomnak befellegzett. Ahogy Hobsbawm mondja: az októberi forradalom megteremtette a világméretű kommunista mozgalmat, az SZKP XX. kongresszusa pedig megszüntette. De ami azt illeti, én itten mást olvasok ki a sorok között, meglehet persze, tévedek. Az SZKP XX. kongresszusa azért zaklatta fel a Hobsbawm-féle kommunisták lelkivilágát, mert a Párt iránti hűség ultima ratioját kérdőjelezte meg. Azt, hogy a Pártnak akkor is igaza van, ha nincs. Kiderült: van úgy, hogy a Pártnak nincs igaza, és olyankor szimplán nincs igaza; minden egyéb pedig öncsalás. Akkor viszont mindazt az irracionális áldozatot, amit a hithű kommunisták szerte a világon a Pártért hoztak, nem valamilyen magasabb igazságért hozták; mártíromságuk hamis volt; a szent ügy helyett egy véreskezű diktátort szolgáltak, akit a pápának hittek. Egyáltalán: létezik igazság a Párton és a mozgalom kívül. Mindez kés volt a hátba.

Hobsbawm keményvonalas aktivizmusa tehát 1956-ban véget ért, de egészen 1991-ig, azaz megszűnéséig tagja maradt a BKP-nak. A világforradalomhoz egy életen át hűséges maradt, jóllehet tudta, hogy az a habokban van. Kommunistául: „lekerült a politikai napirendről”, legalábbis az „első világban”. Persze tiltakozott még az atomfegyverek, az imperializmus, a fajgyűlölet, Thatcher meg a hasonlók ellen, eljárt a tüntetésekre, hogy együtt skandálhassa a tömeggel: „Ho Si Minh”, hiszen rendes baloldalinak a tömegdemonstráció olyan, mint hívő katolikus számára a pápai mise, ám mindezt egyre inkább a partvonalról tette. Idővel véleményformáló értelmiségiként szolgálta az ügyet, eszmei társutasként. Hobsbawm bevallja: a 20. századról szívesen írt politikai cikkeket és egyéb publikációkat, de egészen a Szovjetunió megszűnéséig számára történészként a történelem 1914-ben Szarajevóban véget ért, mert nem akart a pártortodoxiával szembemenni a század eseményeinek értelmezésében. Hobsbawm, ez önéletrajzának minden lapjáról kiderül, gazdag és színes életet élt. De nem volt szabad ember.