John Kenneth Galbraith úgy látta, az inflációt övező viták ritkán tárgyilagosak, mert a résztvevők megpróbálják egymásra tolni a felelősséget: a nagyvállalatok a szakszervezetek túlzott bérköveteléseit kárhoztatják, a szakszervezetek a nagyvállalatok monopolisztikus árképzését, a különböző politikai oldalak egymásra mutogatnak, vagy épp külső körülményekre. Senki sem vállalja magára szívesen a tettes szerepét. Galbraith ellenlábasa, Milton Friedman úgy látta, az infláció körüli ködösítésről legfőképp a kormányok tehetnek. A kormánytisztviselők rendre találnak maguknak bűnbakot, a mohó üzletemberektől kezdve az arab sejkeken át a rossz időjárásig bármit, csak hogy ne kelljen saját felelősségüket elismerniük. A közgazdászok közötti viták sem tisztán tudományosak: egyáltalán nem mellékes, hogy az inflációt piaci vagy kormányzati szereplők okozzák-e, esetleg egyéb tényezők.

*

A napokban jelent meg idehaza Václav Klaus korábbi cseh kormány- és államfő Az infláció visszatérése: A könnyelmű eladósodás síkos útja címet viselő kis kötete, ami a címadó értekezésen kívül négy szorosan kapcsolódó cikket és egy interjút tartalmaz mellékletként, melyek mindegyike a 2021-ben elszabadult globális inflációra reflektál, és 2021/22-ben született. Klaus leírja, hogy a jelenlegi inflációt mind Csehországban, mind a nagyvilágban élénk viták övezik. Míg a közgazdászok egyik csoportja Milton Friedmannel egyetértve azt vallja, hogy az „infláció mindig és mindenhol monetáris jelenség”, addig egy másik csoportjuk a kínálati oldalon kialakult szűk keresztmetszetekre (koronavírus-járvány miatti lezárások, Putyin Ukrajna elleni inváziója, aszályos időjárás) és konkrét termékek áremelkedésére mutat rá. Klaus szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy maga az előbbi csoporthoz tartozik. Úgy véli, Friedman tézise „abszolút alapvető”. Amolyan tudományos evidencia, épp mint a Föld Nap körüli keringése.

*

Friedman szerint erős empirikus bizonyítékok mutatnak arra, hogy a „pénzmennyiség számottevő változása szükséges, egyúttal elégséges feltétele az árak számottevő változásának”. Friedman elismeri, hogy a pénzmennyiség változása és az árszínvonal változása között nem áll fenn „precíz és mechanikus” kapcsolat; hovatovább készséggel elismeri, hogy az üzleti ciklus folyamán létrejöhet némi interdependencia a pénzmennyiség és az árak változása között, így rövid távon a kauzalitás iránya nem annyira „egyértelmű”, mint hosszabb időszakokat tekintve, ám „a pénzmennyiség még az üzleti ciklus alatt is nagyrészt független szerepet játszik”. Vagyis az inflációt illetően „a pénz mennyisége a főszereplő”. Az üzletemberek kapzsisága, a szakszervezetek telhetetlensége, az arab sejkek ármánykodása vagy a rossz időjárás előidézhetik ugyan egyes javak magas árát, de nem képesek általános áremelkedést okozni, minthogy nem képesek növelni a pénzkínálatot. Nem-monetáris tényezők közvetve, kizárólag a jegybankok akkomodatív monetáris politikájával karöltve, okozhatnak inflációt.

*

Az árszint emelkedése természetesen a termelési költségeket is megemeli. Mindazonáltal nincs olyan, hogy költséginfláció. Friedman szerint a termelési költségek általános emelkedése egy korábbi monetáris inflációnak a késleltetett hatása. A monetáris expanzió, miként Friedman többször megfogalmazta, körülményektől függően jellemzően 12-18 hónapos késéssel jelenik meg az árakban. (A pénzkínálat növekedésének árakra gyakorolt hatását nagyban mérsékli, ha pl. járványhelyzet miatt korlátozottan nyithatnak ki üzletek vagy egyenesen kijárási tilalom van érvényben. Ilyen esetben a pénzkínálat növekedése eleve a lockdown feloldását követően kezdheti csak el kifejteni inflációs hatását. Miután újraindul az élet.)

*

Kis könyvében Klaus leszögezi: az inflációt nem az olajimportőrök, autókereskedők, étteremtulajdonosok, boltosok, de még csak nem is Putyin vagy Zelenszkij irányítják. „Az energiaárak okozhatnak jelentős változásokat az úgynevezett relatív árakban, vagy az árstruktúrában, de nem idézhetnek elő változást az abszolút árakban, nem okozhatnak inflációt”. Klaus világosan fogalmaz: az inflációról „a jegybankok vezetői és velük együtt — az állami költségvetés által — a pénzügyminiszterek” tehetnek. A kormányok által adott „nagyvonalú kovid- és háborús ajándék” az oka a jelenlegi globális inflációnak, amit a háztartások és a vállalkozások kaptak, és amit a jegybankok alkalmazkodó (expanzív) monetáris politikája tett lehetővé. Alátámasztandó állításait, Klaus nem egyszer hivatkozik Michael Bordo és Mickey Levy 2022-es közös cikkére, mely szerint 1945 után az USA-ban ugyan mindegyik inflációs időszak más-más körülmények között alakult ki, ámde mindegyik a monetáris és fiskális expanzió valamilyen kombinációjából fakadt, ami aztán túlkeresletet okozott.

*

Klaus az inflációnak egy mélyebb — felszín alatti — okát is tudni véli, ami a „jogosultsági szemlélet”. Ez szintén nem újdonság. Konzervatív és liberális közgazdászok több, mint fél évszázada hangoztatják, hogy a fejlett országok idült pénzromlásának kiváltója a jóléti juttatások egyre növekvő köre és összege. Wilhelm Röpke „fiskális szocializmusnak” nevezte a jóléti államok azon törekvését, hogy az államkincstáron keresztül valósuljon meg az állampolgári igények „mindenkinek szükségletei szerint” történő kielégítése, amit az adók mellet a pénzkínálat évről-évre történő bővülése finanszíroz.

*

Klaus kis könyve az MCC Press kiadásában jelent meg, ami a Mathias Corvinus Collegium könyvkiadója. A magyar kiadáshoz írt előszóban Klaus magát Magyarország barátjának nevezi, aki bárhol a világon hajlandó védelembe venni Magyarországot és az ország miniszterelnökét, Orbán Viktort. Mindazonáltal Klaus ebben az előszóban azt írja, hogy nem szabad az inflációt a háborúra fogni, és hogy a magyar árbefagyasztás az infláció felgyorsulásához fog vezetni. A kötetben máshol is előkerül, hogy az infláció megállítása érdekében nem szabad befagyasztani az árakat. Tavaly december elején Orbán Viktor fogadta Klaust a Karmelita kolostorban, melynek során Klaus bemutatta a könyvét Orbánnak.