Végére érek a finn szerzőpáros, Katarina Baer újságíró és Kalle Koponen fotóriporter közös könyvének, az idehaza tavaly megjelent Kínai való világ: A legjobban kontrollált ország című kötetnek. Egy döbbenetes adat a műből: 2020-ra már több mint 400 millió térfigyelő kamera működött az országban (más forrás szerint 600 millió). Pekingben és Sanghajban külön-külön több mint egymillió. Eközben a kínai vezetés szó szerint hatalmas „facebook” adatbázist hoz létre azért, hogy a térfigyelő kamerák valós idejű képfolyamából arcfelismerő szoftverek segítségével bármelyik kínai személyt azonosítani lehessen. Ez nem science fiction. A dél-kínai Sencsen városában a nagyobb kereszteződéseknél —megszégyenítő céllal— nagyméretű LED-es kijelzőkre vetítik ki a piroson áthaladó emberek arcképét; Ningpo városában a hasonló LED-es kijelzők a beazonosított személy nevét és személyi igazolványának számát is megjelenítik. És miközben az iskolai osztálytermekbe kamerákat szerelnek fel azért, hogy a diákok arckifejezéseit és reakcióit analizálhassák, addig a kínai rendőrség olyan technológiát fejleszt, amivel az emberek pusztán a járásuk alapján azonosíthatók lesznek, és ezáltal maszkban, hátulról, illetve nagyobb távolságból is felismerhetőkké válnak. Dacára e disztópikus fejleményeknek, némelyek úgy vélik, erős túlzás lenne mindebben az orwelli Nagy Testvér figyelmét gyanítani, mondván, vannak országok, ahol népességarányosan relatíve több térfigyelő kamera működik, illetve az adatgyűjtés jelenleg inkább tartományi szinten történik, nem országosan. Ám e vélekedés meglehetősen jóhiszemű annak fényében, hogy Kínában több tucat hatóság használ álcázott drónokat a polgárok megfigyelésére, és az okoseszközeiken keresztül valószínűleg szintén tömegesen figyelik az embereket. Nem beszélve arról, hogy éjjel-nappal kémszoftverek pásztázzák a kínai internetet érzékeny témákra vadászva, és több millió cenzor évente több százezer cikket, közösségi médiás bejegyzést és chat-üzenetet távolit el (ezek valós nagyságrendek), illetve a titkosszolgálat eleve „kínai tűzfallal” („Aranypajzs-projekt”) zárja el a külső információkat (ahogy pl. nincs Google, Facebook, Twitter, Instagram sem Kínában, viszont van nekik kínai megfelelőjük). És egy olyan ország esetében, ahol átnevelőtáborok működnek „szakképzési központ” néven, nincs különösebb ok jóhiszeműnek lenni a társadalmi kreditrendszernek nevezett, több tartományban már bevezetett, kísérleti programot illetően sem, amely kreditrendszernek nem titkolt célja, hogy megfigyelje és értékelje az emberek viselkedését, hogy azok aztán egyfajta bonus-malus besorolás alapján nyerjenek hozzáférést bizonyos javakhoz és szolgáltatásokhoz. Pekingben például kreditpontokat vonnak le azoktól, akiket a térfigyelő kamerák rajtakapnak azon, hogy a metrókocsiban esznek. Attól, hogy a kreditrendszer mostanáig országosan nem egységes, a dolog nem kevésbé rémisztő, és tévedés volna bagatellizálni. Nincs különösebb ok egy egypártrendszerű diktatúrát illetően jóhiszeműnek lenni.

*

Diktatúrákban szokás tömegesen megfigyelni, kontrollálni és manipulálni az embereket. A titkosrendőrség, a besúgóhálózat és a megfigyelt személyekről vezetett kartotékok az elnyomó rezsimek elmaradhatatlan tartozékai. Kínában a társadalmi kreditrendszer tkp. a régóta működő ún. dang'an (káderlap-rendszer) 21. századi modernebb és szofisztikáltabb változata, aminek a kínai emberek —a rezsim által elvárt— helyénvaló viselkedésének ellenőrzése és szankcionálása a célja. Mindemellett tudott, hogy Hszi Csin-ping 2012-es hatalomra kerülésével a pekingi vezetés egy, a korábbinál keményebb, represszív irányhoz tért vissza. Sötétebb időket idéz, hogy 2018-ban az Országos Népi Kongresszus eltörölte az államfő hivatali idejének korábbi kétszer öt évre történő korlátozását, így Hszi akár élete végéig hatalomban maradhat (jelenleg a harmadik ciklusát tölti). Az egyetemi hallgatóknak kötelezően részt kell venniük egy „Hszi Csin-ping gondolatai” című kurzuson, illetve Hszi gondolatai a Kínai Kommunista Párt alapszabályába is bekerültek, 2018-tól pedig a kínai alkotmányba; a vezetőt övező személyi kultusz kezd Mao Ce-tungéra emlékeztetni. Röviden: az egyértelműnek tűnik, hogy a „digitális diktatúra” kiépítésével Kína szintet lépett az állampolgárok megfigyelésében, az viszont már kevésbé egyértelmű, hogy ennek oka az egy évtizede kezdetét vett Hszi-féle neo-sztalinista fordulatban keresendő, vagy egyszerűen arról van szó, hogy a diktatúrákra egyébként mindenkor jellemző tömeges megfigyelés számára a technikai fejlődés mostanra újabb szédítő dimenziókat nyitott, amit a kínai vezetés ki is használ. Persze egyik ok sem különösebben megnyugtató.

*

Immáron több mint tíz évvel ezelőtt, egy 2011 nyarán —„Kínáé lesz a 21 század?” címmel— Torontóban megtartott nyilvános vitán Fareed Zakaria újságíró fontos észrevételt tett: ahogy növekszik Kína gazdasága, úgy növekszik vele a kínai középosztály, melynek városi, képzett és jólétben élő tagjai egyre nagyobb beleszólást akarnak majd a politikába, és nem világos, hogy a pekingi vezetés miként fogja kezelni az előálló helyzetet. Zakaria észrevétele kimondatlanul is az ún. Lipset-hipotézisre utal, mely szerint mennél gazdagabb egy ország, annál valószínűbb, hogy demokratikus rendet fog fenntartani, amennyiben a növekvő életszínvonal („általános jövedelemszint”) idővel előmozdítja egy ország demokratizálódását („a demokratikus politikai normák iránti fogékonyságot”). Mivel a gazdasági fejlettség és a demokratikus politikai rendszer közötti kapcsolat meglehetősen sokrétűnek mutatkozik (kezdve a gyarmati múlttól egészen az uralkodó vallásig), így az elméleti közgazdászok maguk közt bizonyára elvitáznak még erről egy darabig, de ha nem számítjuk az olajexportőr országokat (ahol az életszínvonal kétségkívül kevésbé függ a humán- és fizikai tőke felhalmozásától), akkor egyértelmű empirikus összefüggés fedezhető fel egyfelől egy ország gazdaságának fejlettsége, másfelől a stabil demokrácia között. Ázsiában Dél-Korea, Tajvan és Hongkong példája is inkább megerősíteni látszanak Lipset hipotézisét, miként az is látszik, hogy egy gazdaságilag alulfejlett országban nehéz tartósan fenntartani a demokráciát, ahogyan azt a szubszaharai Afrika nem egy esetben tanúsítja. Lipset maga leginkább a növekvő középosztályban és az oktatás tömegessé válásában látta a gazdaság fejlődésének a demokratikus berendezkedést előmozdító hatását. Ahhoz pedig nem férhet kétség, hogy az elmúlt másfél-két évtizedben a kínai középosztály gyors ütemben növekedett, és tekintettel a hatalmas populációra, száma mára —OECD mércével mérve is— százmilliós nagyságrendű, ami tovább fog növekedni. Már jelenleg is minden harmadik gépkocsit Kínában értékesítenek a világon, ahogy minden ötödik iPhonet szintén. A járvány kitörését megelőző évben, 2019-ben a kínai állampolgárok összesen 300 millió üdülési és üzleti célú utazást tettek, ebből 160 milliót külföldre. A beiskolázási arány a felsőoktatásban közel 60 százalék, ami 30 százalékponttal emelkedett az elmúlt 10 évben, és ami 35 millió fiatalt jelent. És szemernyi kétség sem lehet afelől, hogy a pekingi vezetésében régtől ismerik Lipset munkásságát, és még az sem kizárt, hogy a Zakaria által 2011-ben felvetett kihívásra Hszi Csin-ping és a 400 millió térfigyelő kamera volt a válaszuk, azaz a megfigyelés és kontroll fokozása. Ami persze csak egy amolyan kósza felvetés a részemről; ha úgy tetszik, egy hipotézis. Tudjuk, Hszi Csin-ping (akkor még mint a párt központi bizottságának titkára) volt a 2008-as pekingi olimpia előkészítő bizottságának vezetője. Meglehet, az olimpiai játékok páratlan biztonsági intézkedéseinek előkészületei során Hszi egyszerűen csak beleszeretett a térfigyelő kamerákba és detektoros kapukba.

*

Lipset-hipotézis ide vagy oda, a szocialista rezsimek sokáig kitartanak, és az olyasfajta tárgyalásos hatalomátadás, mint ami nálunk vagy a lengyeleknél történt, nem túl általános. Mindazonáltal van ok az optimizmusra. Aki látott már kínai nagyvárost és kínai fiatalt, az tudja, hogy annak a rezsimnek leáldozott. Úgy tűnik, hogy a modernizáció útjára lépő társadalmak az egyetlen létező mintát követik — a nyugatit. Minek okán a modern társadalmak idővel egyre jobban hasonlítanak egymásra; az életmódok és fogyasztói szokások idővel egyre inkább hasonulnak. A kínai nagyvárosokban élő fiatalok —dacára minden politikai indoktrinációnak és térfigyelő kamerának— kezükben az okostelefonnal, Adidas felsőben, a gyorsvasúton utazva a toronyépületek árnyékában, már beléptek a „történelem végébe”. És ahogy a kínai középosztály egyre növekszik, idővel egyre újabb és újabb fiatal korosztály teszi majd ugyanezt. Beleértve a politikai elit csemetéit is, akik —ellentétben Hszi Csin-pinggel— már nem akarnak az új kínai császár lenni (legfeljebb az éjszakai élet császárai). Gyanítom, a mai városi, tanult fiatalokból kikerülő jövőbeli politikai vezetés nem akar majd utóvédharcot vívni egy régen elvesztett csatában. Belátják, hogy apáik is már csak utóvédharcot vívtak, amit legkésőbb akkor vesztettek el végérvényesen, amikor megengedték nekik, hogy teljesen rácsússzanak a TikTokra. Bizonyos dolgok végérvényesen elmúlnak, és jó, hogy elmúlnak. Kamerákkal vagy nélkülük.