A Douglas Greenwald szerkesztette, 1982-es Encyclopedia of Economics inflációról szóló szócikkét az 1981-ben Nobel-díjjal kitüntetett keynesiánus közgazdász, James Tobin írta. A tizenhárom oldalas(!), sűrűn szedett szócikk egy helyütt világos megállapítást tesz: önmagában a kőolaj, az élelmiszer vagy az egészségügyi ellátás árának emelkedése nem okoz inflációt. Ezek a változások csupán annyit jelentenek, hogy bizonyos javak más javakhoz képest drágábbá váltak. Egy teljesen rugalmas árakkal működő gazdaságban a relatív árak átrendeződése nem emelné meg az általános árszintet: más árak csökkennének, és az árindex egésze változatlan maradna. Mindazonáltal Tobin hozzáteszi: „a mi világunkban ez nem így történik”. Az 1973–74-es olajválság például kétszámjegyű inflációt okozott. Miért? Tobin válasza: azért, mert a gazdasági szereplők és a gazdaságpolitika nem puszta relatívár-változásként kezelik a sokkot. A bérek és árak lefelé merevek, az érintett csoportok igyekeznek megőrizni reáljövedelmi pozíciójukat, a kormányzat és a jegybank pedig nem vállalják azt az átmeneti munkanélküliség-növekedést és termeléskiesést, amely a nominális alkalmazkodás megtagadásával esetleg járna. A kulcs mégis az, hogy Tobin (minden keynesiánus hangsúly ellenére) elismeri a monetáris feltétel elsődlegességét. Ha a jegybank nem engedi a pénzmennyiség növekedését, akkor a magasabb olajár vagy bérköltség nem válik tartós, általános inflációvá: valahol máshol mennyiségi visszaesés, profitcsökkenés, munkanélküliség vagy árengedmény jelenik meg. Ha viszont a monetáris politika alkalmazkodik, akkor a relatívár-sokk beépül az általános árszintbe. Másképp fogalmazva: az olajár emelkedés, a bérnyomás vagy bármely kínálati-sokk legfeljebb kiváltó körülmény. Az infláció közvetlen feltétele a pénzmennyiség, illetve a nominális kereslet növekedése. Tobin maga emeli ki, hogy 1972-ben a pénzmennyiség 9,1 százalékkal nőtt. Vagyis a monetáris háttér készen állt arra, hogy a sokk inflációvá váljék. A szócikk éppen ezért egy belső feszültséget hordoz. Tobin retorikailag szofisztikált, intézményi és elosztási konfliktusokra épített magyarázatot kínál, ám amikor az általános árszint tartós emelkedésének mechanizmusát kell megvilágítania, végső soron maga is a pénzmennyiség és a nominális kiadások növekedéséhez tér vissza. A relatívár-sokk önmagában nem elégséges: az inflációhoz monetáris alkalmazkodás szükséges.