A Socialist Workers Party (USA) plakátja 1981-ből

Elhunyt Earl Cameron színész. Úgy két hete láttam Sydney Pollack A tolmács című 2005-ös politikai krimijében, amiben egy fiktív dél-afrikai ország idős elnökét alakította, az egykori szabadságharcosból lett diktátort. Talán harmadjára néztem újra a filmet az elmúlt években. A film végén hangzik el Zuwanie elnök szájából a következő örökbecsű mondat: „A leghalkabb suttogás is áthallik a seregeken, ha az igazat mondja”.

Robert Wise (r.) Az Androméda törzs (The Andromeda Strain) (1971)

Fortunato Depero Felhőkarcolók és aluljárók (1930)
(kattints a képre)

Egy kereskedelmi adón elkapom a The Last of Us Part 2. videójáték reklámját. A reklám alatt szól egy dal, aminek dallama instant megtapad. Utánanézek: a New Order nevű formáció 1987-es True Faith dalának feldolgozása. (A reklám alatt Ashley Johnson énekel.)

*

Elolvastam Stephanie Kelton The Deficit Myth könyvét. (Az MMT-t pillanatnyilag nem taglalnám, talán majd máskor. Nota bene az elmélet megérdemli az érdemi tanulmányozást.) Pogátsa Zoltán azt írja a fészbukon, hogy a könyv az „új Piketty”, és „forradalmasítani fogja a közgazdaságtudományt”. Mindazonáltal Kelton könyve semmi nóvumot nem tartalmaz. Nagyjából L. Randall Wray 2015-ös Modern Money Theory c. opusának szimpla újrafogalmazása (legfeljebb Kelton nem írja le úgy tucatszor, hogy az adóztatás eredetileg azt szolgálta, hogy a lakosság körében mesterséges keresletet teremtsen a szuverén által kibocsátott pénzre). L. Randall Wray könyve ugyanakkor egy átfogóbb, technikailag alaposabb mű. Aztán az sem hozott forradalmat. Sőt a The Deficit Myth sok esetben Mosler Seven Deadly Innocent Frauds of Economic Policy c. kis könyvéhez mérten is felületesnek tűnik. (Kelton könyvének talán legjobb meglátása az, hogy miközben a Federal Reservenek kettős mandátuma van, maximális foglalkoztatottság és árstabilitás, kizárólag utóbbit tekinti valódi feladatának, amennyiben, segítségül hívva a munkanélküliség természetes rátájának koncepcióját, a maximális foglalkoztatottságot eleve azzal a munkanélküliségi rátával azonosítja, amely mellett az árak stabilak. És valóban. Ezzel az erővel az inflációnak is lehetne természetes rátája; az, amely mellett pl. 2 százalékos a munkanélküliségi ráta. Aztán definíció szerint az jelentené az árstabilitást. A NAIRU helyett pedig a NAURI lenne a téma: az inflációs ráta, ami fölött úgymond nem növekszik a munkanélküliség. (Amire persze továbbra is lehetne mondani, hogy a jegybank hosszabb távon kizárólag nominális változókra képes hatni, azaz a munkanélküliségi rátára nem.)

*

Még nem nyiratkoztam maszkban. A fodrászlányon szintén maszk. De legalább megúsztam a kötelező bájcsevegést.

Van, hogy az ember kicsit szórakozott. Én is felejtettem már vonaton kabátot.

*

Tamás elvtárs megmondta, aki nem antifasiszta, az fasiszta. Egyúttal harcra szólította a világ népeit a békéért, illetve a kongresszus időelőtti összehívását kezdeményezte Chilében. Követendő példaként Kubát hozta föl, ahol a feketék és a fehérek egyenlőek. Sajnálatát fejezte ki az elmúlt napok sajnálatos eseményeivel kapcsolatban, a közel-keleti béke lehetőségét illetően pedig a világbékére kívánta fektetni a fő hangsúlyt.

Két rövid.

Girl power.

Amikor énekelni kezd...

Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.

Írói munkásság.

Clint Eastwood 90 éves. Épp múlt héten láttam a Kémek a Sasfészekben (Where Eagles Dare) című 1968-as filmet, amiben Richard Burton mellett Eastwood játsza a főszerepet. '68-ban Burton 43 éves volt, Eastwood 38. Burton több, mint 35 éve halott. Azt hiszem, ezt jelenti 90 évesnek lenni.

(Paul Krugman optimista.)

Portishead Over (1997)

Ecuadori spirituális masszázs Miss Univerzumnak.

Büntető.

A hazai értelmiségi meglehetősen önállótlan, amennyiben többnyire valamilyen megfelelési kényszer vezeti. Még rosszabb a kettős megfelelési kényszer. Körösényi tudósként megtalálta ehhez a kettős megfelelési kényszerhez a megfelelő okosságot: plebiszciter vezérdemokrácia.

Nézem Pogátsa Zoltán mai fészbuk bejegyzését. Kis komment. Némi adat: 2017-ben az Egyesült Államokban a felső jövedelem decilisbe tartozók (legmagasabb jövedelmű 10 százalék) adójából származott az összes jövedelemadó-bevétel 70 százaléka; a lakosság alacsonyabb jövedelmű alsó felének jövedelemadója mindössze 3 százalékát adta a jövedelemadó-bevételeknek. (2017-ben a felső jövedelem centilisbe tartozók (felső 1 százalék) adója adta az összes jövedelemadó-bevétel 39 százalékát, 1980-ban ugyanez az érték 19 százalék volt). (Nota bene épp tegnap végeztem a par excellence progresszív baloldali közgazdász, John Weeks The Debt Delusion c. év elején megjelent könyvével, amiben hasonló számok és ábrák szerepelnek. Weeks meg is állapítja, hogy a progresszív adóterhek és az alacsonyabb jövedelműek számára nyújtott transzferek következtében az Egyesült Államokban jelentős jövedelem-redisztribúció történik.)

(Úgy látom, megjelent az évtized hazai makroökonómia tankönyve.)

Isaiah Berlin észrevétele (amit amúgy mellékesen tesz): ahogy a 20. század elhozta végül a liberális demokráciákat és a jóléti államokat Nyugaton és egyre inkább szerte a glóbuszon, úgy hagyott alább az a fajta erkölcsi szenvedély, romantikus lázadás és pátosz, ami az elégedetlen társadalmi csoportok korai, heroikus harcát jellemezte. Manapság sokkal kisebb tere van a világmegváltó lázadásnak vagy az olyan fennkölt beszédnek, ami ihletetten ecseteli egész társadalmi osztályok és népek leigázottságát. Az erkölcsi szenvedélytől fűtött lázadó értelmiségiek kénytelenek a „globális katasztrófák”, a „periféria országok” meg a hasonlók felé fordulni ahhoz, hogy tiltakozásuk hangneme kellően patetikus (elméleti elvont) lehessen, erkölcsi kiállásuk pedig kellően heroikus (nárcisztikus-fontoskodó). Pl. nem kizárt, hogy a romantikus lázadás tüzének fenntartása — a Szovjetunió dicstelenné válása mellett — közrejátszhatott abban, hogy a nyugati marxisták lelkesedése a múlt század ’60-as éveitől az afrikai és arab országok nemzeti felszabadító mozgalmai felé fordult. De az erkölcsi szenvedély e romantikus lázadó hevülete érhető tetten a jobboldali értelmiségiek nemzeti szuverenitásért vagy a kisebbségi népcsoportok területi autonómiájáért manapság folytatott „harcában” is; az ihletett filippikákhoz az EU tagállamoknak Brüsszel gyarmataivá kell válniuk vagy egyéb globális hatalmak által leigázni kívánt nemzetekké stb.; gondoljunk pl. Békés Mártonra, aki írásaiban képes harmadik világbeli gyarmati országnak lefesteni Magyarországot, hogy aztán hősiesen meghirdethesse a „dekolonizációt”.

Al Di Meola Roller Jubilee (1980)

Herbert Stein cikkét olvasom. Stein azt írja, a tragikus sorsú amerikai elnök, John F. Kennedy — akire az amerikai nép, mint a legsármosabb és legokosabb elnökére emlékszik mai napig — egyszer bevallotta, hogy sosem jut neki eszébe a fiskális és monetáris politika közti különbség. Az viszont eszébe jut neki, hogy a Federal Reserve elnökét William Martinnak hívják, és mert a Martin név m betűvel kezdődik, épp mint a pénz (money), ezért azt tudni szokta, hogy a monetáris politikáért a jegybank felelős. (Lehet-e rossz szavunk honi politikusra?)