Isaiah Berlin észrevétele (amit amúgy mellékesen tesz): ahogy a 20. század elhozta végül a liberális demokráciákat és a jóléti államokat Nyugaton és egyre inkább szerte a glóbuszon, úgy hagyott alább az a fajta erkölcsi szenvedély, romantikus lázadás és pátosz, ami az elégedetlen társadalmi csoportok korai, heroikus harcát jellemezte. Manapság sokkal kisebb tere van a világmegváltó lázadásnak vagy az olyan fennkölt beszédnek, ami ihletetten ecseteli egész társadalmi osztályok és népek leigázottságát. Az erkölcsi szenvedélytől fűtött lázadó értelmiségiek kénytelenek a „globális katasztrófák”, a „periféria országok” meg a hasonlók felé fordulni ahhoz, hogy tiltakozásuk hangneme kellően patetikus (elméleti elvont) lehessen, erkölcsi kiállásuk pedig kellően heroikus (nárcisztikus-fontoskodó). Pl. nem kizárt, hogy a romantikus lázadás tüzének fenntartása — a Szovjetunió dicstelenné válása mellett — közrejátszhatott abban, hogy a nyugati marxisták lelkesedése a múlt század ’60-as éveitől az afrikai és arab országok nemzeti felszabadító mozgalmai felé fordult. De az erkölcsi szenvedély e romantikus lázadó hevülete érhető tetten a jobboldali értelmiségiek nemzeti szuverenitásért vagy a kisebbségi népcsoportok területi autonómiájáért manapság folytatott „harcában” is; az ihletett filippikákhoz az EU tagállamoknak Brüsszel gyarmataivá kell válniuk vagy egyéb globális hatalmak által leigázni kívánt nemzetekké stb.; gondoljunk pl. Békés Mártonra, aki írásaiban képes harmadik világbeli gyarmati országnak lefesteni Magyarországot, hogy aztán hősiesen meghirdethesse a „dekolonizációt”.