Beérett
Kevesebb gyerek, több jógatanfolyam, avagy a gazdasági növekedés csökkenő üteme az USA-ban. Dietrich Vollrath komolyan veszi Solowt.
Kevesebb gyerek, több jógatanfolyam, avagy a gazdasági növekedés csökkenő üteme az USA-ban. Dietrich Vollrath komolyan veszi Solowt.
A Századvég Kiadó nemrég megjelentetett egy kis könyvecskét, benne a következő mondattal: „E nép életszükséglete ne abban merüljön ki, hogy az emberi jogok védjék még a választott vezetőitől is, hanem a vezetői óvják meg az emberi jogoktól”. Van a mondatnak előzménye, szövegkörnyezete, amit érteni is vélek, persze. De azért ízlelgetem.
Elhunyt Earl Cameron színész. Úgy két hete láttam Sydney Pollack A tolmács című 2005-ös politikai krimijében, amiben egy fiktív dél-afrikai ország idős elnökét alakította, az egykori szabadságharcosból lett diktátort. Talán harmadjára néztem újra a filmet az elmúlt években. A film végén hangzik el Zuwanie elnök szájából a következő örökbecsű mondat: „A leghalkabb suttogás is áthallik a seregeken, ha az igazat mondja”.
Egy kereskedelmi adón elkapom a The Last of Us Part 2. videójáték reklámját. A reklám alatt szól egy dal, aminek dallama instant megtapad. Utánanézek: a New Order nevű formáció 1987-es True Faith dalának feldolgozása. (A reklám alatt Ashley Johnson énekel.)
*
Elolvastam Stephanie Kelton The Deficit Myth könyvét. (Az MMT-t pillanatnyilag nem taglalnám, talán majd máskor. Nota bene az elmélet megérdemli az érdemi tanulmányozást.) Pogátsa Zoltán azt írja a fészbukon, hogy a könyv az „új Piketty”, és „forradalmasítani fogja a közgazdaságtudományt”. Mindazonáltal Kelton könyve semmi nóvumot nem tartalmaz. Nagyjából L. Randall Wray 2015-ös Modern Money Theory c. opusának szimpla újrafogalmazása (legfeljebb Kelton nem írja le úgy tucatszor, hogy az adóztatás eredetileg azt szolgálta, hogy a lakosság körében mesterséges keresletet teremtsen a szuverén által kibocsátott pénzre). L. Randall Wray könyve ugyanakkor egy átfogóbb, technikailag alaposabb mű. Aztán az sem hozott forradalmat. Sőt a The Deficit Myth sok esetben Mosler Seven Deadly Innocent Frauds of Economic Policy c. kis könyvéhez mérten is felületesnek tűnik. (Kelton könyvének talán legjobb meglátása az, hogy miközben a Federal Reservenek kettős mandátuma van, maximális foglalkoztatottság és árstabilitás, kizárólag utóbbit tekinti valódi feladatának, amennyiben, segítségül hívva a munkanélküliség természetes rátájának koncepcióját, a maximális foglalkoztatottságot eleve azzal a munkanélküliségi rátával azonosítja, amely mellett az árak stabilak. És valóban. Ezzel az erővel az inflációnak is lehetne természetes rátája; az, amely mellett pl. 2 százalékos a munkanélküliségi ráta. Aztán definíció szerint az jelentené az árstabilitást. A NAIRU helyett pedig a NAURI lenne a téma: az inflációs ráta, ami fölött úgymond nem növekszik a munkanélküliség. (Amire persze továbbra is lehetne mondani, hogy a jegybank hosszabb távon kizárólag nominális változókra képes hatni, azaz a munkanélküliségi rátára nem.)
*
Még nem nyiratkoztam maszkban. A fodrászlányon szintén maszk. De legalább megúsztam a kötelező bájcsevegést.
Van, hogy az ember kicsit szórakozott. Én is felejtettem már vonaton kabátot.
*
Tamás elvtárs megmondta, aki nem antifasiszta, az fasiszta. Egyúttal harcra szólította a világ népeit a békéért, illetve a kongresszus időelőtti összehívását kezdeményezte Chilében. Követendő példaként Kubát hozta föl, ahol a feketék és a fehérek egyenlőek. Sajnálatát fejezte ki az elmúlt napok sajnálatos eseményeivel kapcsolatban, a közel-keleti béke lehetőségét illetően pedig a világbékére kívánta fektetni a fő hangsúlyt.
Clint Eastwood 90 éves. Épp múlt héten láttam a Kémek a Sasfészekben (Where Eagles Dare) című 1968-as filmet, amiben Richard Burton mellett Eastwood játsza a főszerepet. '68-ban Burton 43 éves volt, Eastwood 38. Burton több, mint 35 éve halott. Azt hiszem, ezt jelenti 90 évesnek lenni.
A hazai értelmiségi meglehetősen önállótlan, amennyiben többnyire valamilyen megfelelési kényszer vezeti. Még rosszabb a kettős megfelelési kényszer. Körösényi tudósként megtalálta ehhez a kettős megfelelési kényszerhez a megfelelő okosságot: plebiszciter vezérdemokrácia.
Nézem Pogátsa Zoltán mai fészbuk bejegyzését. Kis komment. Némi adat: 2017-ben az Egyesült Államokban a felső jövedelem decilisbe tartozók (legmagasabb jövedelmű 10 százalék) adójából származott az összes jövedelemadó-bevétel 70 százaléka; a lakosság alacsonyabb jövedelmű alsó felének jövedelemadója mindössze 3 százalékát adta a jövedelemadó-bevételeknek. (2017-ben a felső jövedelem centilisbe tartozók (felső 1 százalék) adója adta az összes jövedelemadó-bevétel 39 százalékát, 1980-ban ugyanez az érték 19 százalék volt). (Nota bene épp tegnap végeztem a par excellence progresszív baloldali közgazdász, John Weeks The Debt Delusion c. év elején megjelent könyvével, amiben hasonló számok és ábrák szerepelnek. Weeks meg is állapítja, hogy a progresszív adóterhek és az alacsonyabb jövedelműek számára nyújtott transzferek következtében az Egyesült Államokban jelentős jövedelem-redisztribúció történik.)
Isaiah Berlin észrevétele (amit amúgy mellékesen tesz): ahogy a 20. század elhozta végül a liberális demokráciákat és a jóléti államokat Nyugaton és egyre inkább szerte a glóbuszon, úgy hagyott alább az a fajta erkölcsi szenvedély, romantikus lázadás és pátosz, ami az elégedetlen társadalmi csoportok korai, heroikus harcát jellemezte. Manapság sokkal kisebb tere van a világmegváltó lázadásnak vagy az olyan fennkölt beszédnek, ami ihletetten ecseteli egész társadalmi osztályok és népek leigázottságát. Az erkölcsi szenvedélytől fűtött lázadó értelmiségiek kénytelenek a „globális katasztrófák”, a „periféria országok” meg a hasonlók felé fordulni ahhoz, hogy tiltakozásuk hangneme kellően patetikus (elméleti elvont) lehessen, erkölcsi kiállásuk pedig kellően heroikus (nárcisztikus-fontoskodó). Pl. nem kizárt, hogy a romantikus lázadás tüzének fenntartása — a Szovjetunió dicstelenné válása mellett — közrejátszhatott abban, hogy a nyugati marxisták lelkesedése a múlt század ’60-as éveitől az afrikai és arab országok nemzeti felszabadító mozgalmai felé fordult. De az erkölcsi szenvedély e romantikus lázadó hevülete érhető tetten a jobboldali értelmiségiek nemzeti szuverenitásért vagy a kisebbségi népcsoportok területi autonómiájáért manapság folytatott „harcában” is; az ihletett filippikákhoz az EU tagállamoknak Brüsszel gyarmataivá kell válniuk vagy egyéb globális hatalmak által leigázni kívánt nemzetekké stb.; gondoljunk pl. Békés Mártonra, aki írásaiban képes harmadik világbeli gyarmati országnak lefesteni Magyarországot, hogy aztán hősiesen meghirdethesse a „dekolonizációt”.