"Elemzésünknek vannak implikációi a fejlett nyugati országok demokratikus intézményeinek fejlődő nemzetekbe történő exportálását illetően. Az első tanulság az, hogy a nagyobb demokrácia nem játszik kulcsszerepet a gazdasági növekedésben, ámbár lehet némi kedvező hatása olyan országok esetében, ahol a politikai szabadságjogok kezdetben nagyon korlátozottak. A második tanulság az, hogy a politikai szabadságjogok idővel hajlamosak elporladni, amennyiben azok nem járnak együtt a megfelelő életszínvonallal.
Ennél általánosabb konklúzió ugyanakkor, hogy a fejlett nyugati országok többel járulhatnak hozzá a szegény országok jólétéhez azzal, ha inkább a gazdasági rendszerüket exportálják: inkább a tulajdonjogokat és a piacgazdaságot, mint a politikai rendszereket, amelyek jellemzően maguktól is kifejlődnek miután az életszínvonal egy bizonyos szintet elért. Ha a gazdasági szabadság bevezethető egy szegény országba, akkor az ösztönzi a gazdasági növekedést, és az ország hajlamos lesz végül magától is demokratikusabbá válni. Hosszú távon tehát a nyugati típusú gazdasági rendszerek terjedése a világ demokratizálódásának hatékony módja." Robert J. Barro: Getting It Right (1996)
 

Dennis Hopper (r.): Csapdában (Catchfire) (1989)
Philippe Rousselot (r.): A kígyó csókja (The Serpent's Kiss) (1997)
Jean-Jacques Annaud (r.): Ellenség a kapuknál (Enemy at the Gates) (2001)
Vicente Amorim (r.): A bűn útjai (Good) (2008)

Egy 2008-as Boettke-Leeson-Smith cikk szerint a közgazdaságtan elmúlt két évtizedének fő fejleményei a következők: I. a közgazdaságtan újra az olyan "nagy kérdések" felé fordult, mint a gazdasági fejlődés okai, II. növekvő empirikus-történeti érdeklődés az intézmények, intézményi változás és a gazdasági működés közötti kapcsolat iránt, III. az ún. közgazdasági imperializmus jegyében kivirágzott a "lökonómia"  (“freakonomics”). A szerzők üdvözlik e fejleményeket, illetve egy nagyívű tudománytörténeti perspektívába helyezik. Röviden: Adam Smithtől a XIX. század végéig a közgazdaságtan alapvetően politikai gazdaságtan volt, és mint ilyen a "társadalmi lét ontológiájához" tartozott, így - magától értetődően - szoros diszciplináris kapcsolatot tartott a szociológiával, pszichológiával, filozófiával stb.; ámde az ún. marginalista forradalom az 1870-es évektől kezdve szép lassan kipurgálta e társadalombölcseleti alapokat, hogy aztán az 1930-as évektől az 1980/90-es évekig az akadémiai közgazdaságtan átalakuljon egy axiomatikusan felépített általános egyensúlyi elméletté, magyarul matekká. Az elmúlt pár évtized fejleményei a szerzők szerint összefüggnek egymással, amennyiben egy általános ellenmozgást mutatnak: a közgazdaságtan útban van afelé, hogy újra politikai gazdaságtan legyen. Vagyis a pendulum visszaleng, a homokóra megfordul. Az, hogy a közgazdaságtan újra a "nagy kérdések" felé nyit, következésképpen újra kapcsolatba lép a szociológiával, pszichológiával, filozófiával, az, ami valamiféle módszertani imperializmusnak, "lökonómiának" stb. tűnik valójában semmi egyéb, mint a tudomány visszatérése az egyensúlyi modellek steril világból a "valóságba". A szerzők örülnek a "lökonómia" népszerűségének, és nem csak azért, mert ezáltal az "economic way of thinking" a nagyközönség körében egyre népszerűbb, hanem mert e népszerűség hatására talán a tudományon belül is egyszer újra népszerű lesz (az egyszerű és világos próza).

A bronz asok egyik felükön a kétarcú Janus-fővel, másikon egy hajóorral, a drachmák, a 60 sesterciusos aranyak, kis kerek kalitkájukban elszállni vágyó sassal, a Vespasianus képét viselő, Küzikoszban vert görög császári érmék, a mosolygó Augustus fejével ékes aureusok, egyik felükön Caesar, másik felükön az Augustus felirattal, Brutus és Cassius dénárjai, az oscusok tallérjai: mindez századok óta végetért. Ezekkel a vas és bronzdarabokkal valaha fogadásokat kötöttek, gazdagok voltak, villákat, rabszolgákat, jószágot vettek. Háborúkat viseltek, embereket öltek értük. És most mindez puszta csont, puszta rom. Szóra sem érdemes többé. (J. M. G. Le Clézio: A láz)

A mandiner.hu ma Jeffrey Tucker cikkét szemlézi. A cikk ugyan tavaly novemberi, de ez - ahogyan azt mondani szokás - semmit sem von le az értékéből.  

"A hitelminősítők tévedéseit és a kockázatok nagyvonalú kezelését nagyban megmagyarázza sajátos helyzetük. A nagy amerikai hitelminősítő intézmények oligopol piacon, félállami helyzetben működnek; félállami jellegük abból fakad, hogy a pénzügyi regulátorok és hatóságok, mint a pénzügyi szervezeteket felügyelő S.E.C., csupán a Moody's, a S&P és a Fitch számára szavatol országosan elismert státuszt (Nationally Recognized Statistical Rating Organization)." Bod Péter Ákos: Gazdaságpolitikai döntések válságos időkben: A magyar eset (2008-2010)

Dmitrij Sosztakovics: Concertino két zongorára, Op. 94
(Martha Argerich & Lilya Zilberstein)

Johnny Depp (r.): A halál ára (The Brave) (1997)
Mel Gibson (r.): A Passió (The passion of the Christ) (2004) (5*)
Eric Eason (r.): Utazás az éjszaka mélyén (Journey to the End of the Night) (2006)
Doug Liman (r.): Államtrükkök (Fair Game) (2010)

A fiatal Hegel azt írja, hogy "akik szeretik egymást, azok egymás számára minden tekintetben élők, semmilyen tekintetben sem halottak".

Képzeljük el, ahogy nagy dirrel-dúrral beharangoznak egy új filmet, egy hollywoodi lávsztorit! Főszerepben az ügyeletes sztár. Irány a mozi! Zizi, ropi, kóla. Fények a vásznon, pereg a film. Íme, a cselekmény: a fiú meg a lány diszkóban. A fiúnak foszforeszkál a cipője az UV zöldben. A lány érzi, hogy szerelmes. A fiú szívét is lángra lobbantja a lány dekoltázsa. Járni kezdenek, összeköltöznek, az évek múlnak, mint a percek. A pár nagyon boldog, összeházasodnak. Aztán lefut a szalag, ennyi volt. The End. Mi pedig hunyorogva lépünk ki a fénybe. Vesszük a kabátot, közben különös nyugtalanságot érzünk. Távolról, titkon sejtjük, hogy ez a film így nincs rendben.

Rómeó szereti Júliát, Júlia szereti Rómeót. Pedig igazából gyűlölniük kellene egymást. Mert Rómeó Montague, Júlia pedig Capulet. És mégis: Rómeó szereti Júliát, Júlia Rómeót. Merthogy Rómeó nem egy Capuletet szeret, hanem Júliát, szíve egyetlen Júliáját. Ha Rómeó Júliában csak egy Capuletet szeretne, pontosabban gyűlölne, akkor még nem egy élőt, hanem csak valami dolgot szeretne, pontosabban gyűlölne - a Capuletet. Így Rómeónak Júlia csak egy tárgy lenne, a Capulet. Ámde Rómeónak Júlia nem valami dolog, nem valami halott, hanem az egyetlen szerelme, és nálánál semmi sem lehet számára élőbb és elevenebb. Rómeónak Júlia a legközvetlenebb élet, és az életnek ebben a közvetlenségében nincsenek halott dolgok - nincs Capulet, nincs Montague. És ugyanígy Júlia Rómeóval. Capuletnek vagy Montaguenak lenni még csak valami halott dolog, ami elválasztja az élőt az élőtől. Mert akik szeretik egymást, azok nem egymás vezetékneveit szeretik.

Minden rendes szerelmi történet (film, regény stb.) a következőről szól: van a nő meg a férfi, akik szeretik egymást, de mégsem lehetnek egymáséi, mert valami szembeállítja őket. Ez lehet származás, rang, vagyon, a szülők viszálya, bőrszín, vallás, nyelv stb. (klasszikus esetek), de lehet a szembenállás oka valami félreértés, véletlen malőr, barátok, barátnők rosszallása, a régi szerető ármánykodása stb. (könnyedebb műfajok esetén). Ámde a szerelem végül beteljesül. Más szóval, a nő meg a férfi végül leküzdik a szembenállást. Azt, ami elválasztotta őket egymástól. Mert akik szeretik egymást, azok egymás számára minden tekintetben élők, és semmilyen tekintetben sem halottak. Nem dolgok. Vagyis akik szeretik egymást, azok nem származás, rang, vagyon, bőrszín stb. által vannak egymás számára, hanem közvetlenül. Mint élő az élőnek.

And the Oscar goes to...

Mi a baj a foszforeszkáló cipőjű fiú és az attraktív dekoltázsú lány mozis történetével? Az, hogy túl sima ügy. Nincs akadály, amit a szeretetnek le kellene győznie, nincs szembenállás. Nincs idegenség, melynek vastag falát a szeretetnek le kellene bontania. Mert a szeretet csak annyiban szeretet, amennyiben megszűnteti a másik idegenségét, vagyis amennyiben a halottat élővé teszi.

Hegel megérdemelne egy posztumusz díjat.

Hayek a  Cantillon-hatásról

A legfőbb kifogásom ezzel a teóriával (monetarizmus - én), mint "makroelmélettel" szemben, hogy a pénzmennyiség változásának kizárólag az árszínvonalra gyakorolt hatását veszi tekintetbe, és eltekint annak relatív árakra gyakorolt hatásaitól. Így aztán ez az elmélet hajlamos figyelmen kívül hagyni az infláció azon hatását is, ami számomra a leginkább károsnak mutatkozik: a gazdasági források téves allokációját, és a munkanélküliséget, ami e téves allokáció következménye.  (...) A hagyományos mennyiségi pénzelmélet hibái már kétszáz éve ismertek. Azóta, hogy Richard Cantillon bírálat alá vette John Locke hasonlóképp mechanisztikus mennyiségi pénzelméletét, megállapítván, hogy Locke

ugyan helyesen ismerte fel, hogy a pénzbőség mindent megdrágít, ellenben azt már nem vizsgálta, hogy e drágulás miként is megy végbe. Egy ilyen elemzésben épp annak felfedezése a legnehezebb, hogy milyen folyamatokon keresztül, és milyen arányban növeli az árakat a pénzmennyiség növekedése. (1755)

Cantillon volt az első, aki megpróbálkozott egy ilyen elemzéssel. Annak vizsgálata, hogy a többlet pénz beáramlása a gazdaságba miként változtatja meg a különböző termékek és szolgáltatások iránti relatív keresletet idővel annak magyarázatához is elvezetett, hogy az infláció miként okozza a termelési tényezők, különösen a munkaerő téves allokációját, amely munkaerő "fölöslegessé" válik mihelyst az infláció csökken, vagy épp csak az infláció növekedésének üteme csökken.   

(Részlet Friedrich A. Hayek Unemployment and Monetary Policy című 1979-es művéből)

(saját fordítás)

Egy "bölcs értekezés" (Mankiw), melyben Raghu Rajan felskicceli az amerikai gazdaság elmúlt 60 évének történetét. E történet pedig arra tanít, hogy a válságra nem Keynes a megoldás. A problémák mélyebbek.

Rézkarcok 2012. május 5. (saját fotó)

Robbie Williams még javában Daryl Hannaht akarta érezni (amit abszolút meg tudunk érteni), amikor Ron Paul már az ingatlanpiaci válság miatt aggódott.   

(Forrás)

Charles Chaplin (r.): A kölyök (The Kid) (1921)
Adam Marcus (r.): Tavaszi hó (Let it Snow) (2001)
Paul Scheuring (r.): A kísérlet (The Experiment) (2010)
Géla Babluani (r.): A 13-as (13) (2010)

"Szokás Európába való visszatérésről beszélni. Európába leginkább akkor térünk vissza, ha nem félünk attól, hogy önmagunk legyünk benne, és ha levetkőzzük a saját szellemi teljesítményünktől való lámpalázunkat. A mások által tiszteletben tartott helyünket a nap alatt nem nyerhetjük el azzal, hogy folyton azt kiáltozzuk, mi csehek és szlovákok vagyunk, és azt akarjuk, hogy tartsanak minket tiszteletben, hanem azáltal, hogy létünk tartalmával és teljesítményeinkkel hívjuk fel magunkra a figyelmet." Václav Havel: Nyáridei töprengések (In Uö.: A szabadság igézete)

Mankiwnak igaza van, ami most Venezuelában történik az iskolapéldája az árkontroll hatásának. (Az árkontrollról bővebben itt.)

Az új középkor című Umberto Eco esszében a bankok tükörpalotái olyanok, mint a középkori katedrálisok, az egyetemek, mint a kolostorok, a gyárkomplexumok, mint erődítmények, a biztonsági cégek őrző-védői, mint zsoldosok, feudumokat szolgáló bandériumok, a terepjárók, mint hintók, a városok közeli domboldalaiban és zöldövezeteiben nemesi kúriák, villák, partik és fogadások, a másik oldalon pedig a külvárosok gettói, a szegények, bevándorlók városnegyedei. A kormány, mint királyi udvar, de nem központ. Az iparmágnások, sajtómágnások, pénzmágnások kiskirályságai. Mindez fenséges látvány. Azaz, posztmodern.

Immanuel Kant esztétikájában a fenséges olyan megjelenítés, amit nem lehet egyetlen átfogó képben megragadni, mert a sokféle részlet szétfeszíti a képzelőerőt. A fenségesnek tehát nincs közepe, nincs fókusza, hiszen a fókusz azt jelentené, hogy létezik egy olyan nézőpont, ahonnét áttekintés volna nyerhető az egészről. A fenséges világ szent vadonjában talajtalanná válunk. Az Eco esszé archaizáló látásával a jelent ebbe a nyüzsgő, fenséges kaotikusságba helyezi. A jelenkor nagy freskóját, miként az írás sugallja, a nyüzsgő szétszórtság kaleidoszkópikus látványa jellemzi, a középpont hiánya, az egységes rendezőelv hiánya; a dolgok különélete, a diszkontinuitás levegőssége; a sokféleség bizarr szépsége, a töredékesség öröme. Mintha Eco azt mondaná: hiányzik az egységes, uralkodó történelmi narratíva, amivel saját korunk felbolydult világa leírható lenne. Kérdés, van-e egyáltalán ilyen. Vagyis az esszében nem annyira a konkrét analógiák érdekesek, mintsem inkább az esztétikai reflexió, mint a valóság megragadásának eszköze, amennyiben jelzi, hogy az értelem még nem választotta ki a maga fogalmait. Mert, miként azt Friedrich Hegeltől tudjuk, Minerva baglya alkonyatkor kezdi meg röptét.

 Meredith Monk: Braid 1 and Leaping Song (Mercy album) (2001)

Mark Spitznagel szerint a FED-et kellene inkább elfoglalni. Avagy a Cantillon-hatás.

Madsen Pirie Freedom 101 című művéből

Fontos megértenünk a szegénység okait

A szegénységnek nincsenek külön okai. A szegénység maga az alaphelyzet, ami akkor történik, ha nem teszel semmit. Ha találkozni akarsz a szegénységgel, hát egyszerűen ne tégy semmit, és akkor garantáltan megtapasztalod. A szegénység okára kérdezni olyan, mint a világűrben lévő hideg okára kérdezni. A világűrben azért van hideg, mert nincs energia. Szegénység meg azért van, mert nincs gazdagság. Az emberiség történetének nagy részében a szegénység volt a normál állapot. Az emberek vadásztak a túlélésért, vagy valamilyen egyszerű önellátó gazdálkodást folytattak, és szegények voltak. A világ bizonyos részein máig ez a helyzet.

Valójában a gazdagság az, ami a nem szokványos; a gazdagság az, ami változást jelent az alapállapothoz képest. A gazdagság feltételeire kell tehát kérdeznünk, hogy aztán mindújra megteremthessük ezeket a feltételeket. Ha a szegénység okára kérdezel, akkor egy rossz kérdést teszel fel, ami végül rossz válaszokhoz vezet. És a rossz kérdések csapdába ejtik az emberek gondolkodását. Ezért is hihetik sokan, hogy egyesek gazdagsága okozza mások szegénységét, mintha legalábbis a gazdagság valamiféle adott nagyság lenne a világban, amiből a gazdagok úgymond túl nagy részt markolnak maguknak. 

Pedig a gazdagság olyasvalami, amit mi magunk teremtünk, és csak kb. az elmúlt 250 év során találtunk rá annak módjára, hogy miként is kell ezt igazán nagyban csinálni. A gazdagság forrása a vállalkozás, a termelés, a specializáció, és legfőképp a csere. Ahelyett tehát, hogy a tehetősegeket fosztogatnánk, hogy aztán a vagyonukat szétosztogathassuk, inkább olyan feltételeket kell teremtenünk, melyek által a lehető legtöbb ember csatlakozhat az értékteremtés folyamatához.

Épp így a szegény országok sem lesznek attól gazdagok, hogy mi nekik adjuk saját gazdagságunk egy részét. A szegény országok csak úgy tudnak kimászni a szegénységből, ahogyan azt tettük mi is. Azaz, termékek és szolgáltatások termelésévek és értékesítésével, az értékteremtési folyamat segítségével.

Ki mondta az alábbi szavakat?

Az anyagi javak elosztásának ma kiáltó egyenlőtlenségeit a centrumok spirituális megújulása, vagyis egyfelől társadalmuk emberi szövetének regenerálódása, másfelől kifelé irányuló szolidaritásuk feléledése nélkül nem lehet elképzelni. Ha a spirituális ébredés nem következik be, és a mozgalmak csak az anyagi javakért folytatott küzdelemről fognak szólni, akkor az kész bukás.

a.) Bogár László
b.) Szalai Erzsébet
c.) Szalai Annamária
d.) Xavier Sala i Martín
e.) Mao Ce-tung
f.) Népi bölcsesség
g.) A d.) válasz kivételével bármelyik
h.) Nem értem, hogyan kerülök erre a blogra

Tovább a helyes válaszra?

Henry Hazlitt
Költekezéssel a mennyországba?

Íme, hát megtudtuk: az elmúlt néhány év prosperitását a hatalmas kormányzati kiadásoknak köszönhetjük. Kivált a fegyverkezésre költött pénzeknek és a külföldnek adott segélyeknek. És e kiadások bármiféle megkurtítása, mondják figyelmeztető hangok, gazdasági recesszióhoz vezetne. Sőt immár azt is megtudtuk, hogy amennyiben a recesszió jelei mutatkoznak, úgy a kormánynak további pénzeket kell elköltenie, hogy ezáltal életben tartsa a fellendülést.

Ez a nézet persze teljességgel téves. Kiegyensúlyozott központi költségvetés mellett a kormányzati költekezés kiterjesztése egyáltalán nem serkenti az üzleti életet, lévén, hogy minden egyes elköltött dollárt a kormánynak előzőleg el kellett vonnia az adófizetőktől. Így aztán a kormány részéről egy masszív költekezési program legfeljebb eltéríteni tudja a pénzek folyását az egyik irányból egy másikba. Ami pedig a segélyeket illeti, amennyivel több pénzt adunk az európaiaknak, hogy azok amerikai árukat vegyenek, épp annyival marad kevesebb pénz nálunk, hogy mi magunk amerikai árukat vegyünk. És mennél többet költünk hadászatra, épp annyival jut kevesebb TV készülékre, hűtőgépre, vagy élelmiszerre. Még a nácik is tudták, választaniuk kell tank és vaj között.

Kiegyensúlyozott költségvetés mellett egy tetemes méretű kormányzati kiadási program nem hogy a gazdaságot nem stimulálja, hanem éppenséggel nagyban visszavesz a jólétből. Egy 15,3 milliárd dollár nagyságú fegyverkezési program, függetlenül attól, hogy az hadászatilag egyébként mennyire indokolt, éppen ekkora összeggel rövidíti meg az új lakóházak építéséhez, vagy más egyéb, a polgári javak termeléséhez szükséges eszközök fejlesztéséhez vagy gyarapításához rendelkezésre álló gazdasági forrásokat. És épp így elmondhatjuk, függetlenül annak indokoltságától, az Európának nyújtandó újabb 5 milliárd dolláros amerikai segély nyilvánvalóan arra kényszerít bennünket, hogy ugyanekkora összeggel fogjuk vissza saját fogyasztásunkat vagy tőkefelhalmozásunkat. Lévén, hogy ugyanazt a tortát nem lehet megenni meg el is ajándékozni.

Így aztán az "irányított gazdaság" pallérozottabb hívei már fölfogták, hogy a kormányzati kiadások pusztán hatalmas méretüknél fogva önmagukban még nem képesek prosperitást teremteni. Ezért a hangsúlyt inkább arra a vásárlóerőre helyezik, amelyet maguk a kormányzati kiadások adnak hozzá úgymond a gazdasághoz, és amely többlet vásárlóerő lényegében a kormányzati kiadásoknak az adóbevételek fölötti részével egyenlő. Avagy némiképp prózaian fogalmazva, e szofisztikált nézet szerint a prosperitás alapja a költségvetési deficit. Vagyis nem a kormányzati kiadások általában, hanem csak a deficit "adja a többlet vásárlóerőt".    

Ám ha az "irányított gazdaság" doktrínájának lényegét erre az egyszerű és nyílt alakjára hozzuk, vagyis hogy csak a deficit számít, akkor láthatóvá válik e tannak egy olyan következménye, amit az "irányított gazdaság" hívei vélhetőleg még nem teljesen fogtak fel. Hogy mire gondolok? Hivatalos becslések szerint az 1950-es költségvetési évre 41 milliárd dollár a várt költségvetési bevétel. Tegyük fel, hogy a jelenlegi gazdasági fellendülés töretlen folytatásához egy 5 milliárd dollár nagyságú költségvetési deficitet vettek tervbe. Ez ugye 46 milliárd dollár nagyságú költségvetési kiadást jelent (amit a Truman által beterjesztett költségvetési tervezet egyébként könnyedén hoz is). Ha azonban valóban igaz, hogy csak a deficit nagysága számít, akkor az üdvözítő 5 milliárd dollárnyi költségvetési hiány úgy is elérhető lenne, ha a kiadási oldal volna 41 milliárd dollár, és egy adócsökkentéssel a bevételi oldal mindössze 36 milliárd dollár lenne. Vagy éppenséggel a kiadások adnának 36 milliárd dollárt, a bevételek meg csak 31 milliárdot. Az még nagyobb adócsökkentés. Valójában bármekkorát vágjunk is a kiadási oldalon, a vágyott "többlet vásárlóerő" mindig produkálható, feltéve, hogy az adóbevételeket még jobban visszavágjuk. Ráadásul adókat csökkenteni vagy épp újra felemelni mindig sokkal gyorsabban és könnyebben megy, mint a költségvetési kiadásokat visszafogni vagy újra emelni. A növekvő költségvetési kiadások ui. hajlamosak állandósulni, amennyiben a fölmerülő érdeksérelmek miatt utólag igen nehéz azokból visszavenni. Emellett a növekvő kiadásokhoz szükséges nagyobb adóbevétel még a termelésre is ellenösztönzően hat. Röviden, ha költségvetési deficittel szeretnénk élénkíteni a gazdaságot, azaz prolongálni a boomot, akkor az egy adócsökkentéssel sokkal rugalmasabban, hatékonyabban és veszélytelenebbül kivitelezhető, mint a költségvetési kiadások növelésével.

De mindezzel persze csak az "irányított gazdaság" doktrínájának teljes csődjét kívánom hangsúlyozni. Növekvő adókból fedezett növekvő állami kiadásokkal egyáltalán nem lehet gazdaságot élénkíteni. Kizárólag egy pénz- és hitelteremtéssel finanszírozott deficit képes a gazdaságot stimulálni. De az csak egy átmeneti inflációs fellendülés lehet legfeljebb, ami ugyan képes elnyújtani a gazdasági boomot, de csakis egy később elkerülhetetlenné váló súlyos recesszió árán.

(A cikk a Newsweek 1949.május 9-i számában jelent meg. Eredeti kiemelések.)

(saját fordítás)