Nina Simone: To Love Somebody

Alapvetően kétféle igazságosság lehetséges: normatív és disztributív. Normatívan értjük az igazságosságot, amennyiben a szabályokat tekintjük igazságosnak. A normatív igazságosság értelmében az ember igazságosan jár el, amennyiben az igazságosnak tekintett szabályok szerint cselekszik. Egy sportoló pl. igazságosan játszik, ha tartja magát az igazságosnak tekintett játékszabályokhoz. Vagy általában, egy ember igazságosan cselekszik, amennyiben betartja az együttélésnek a közösség által igazságosnak tekintett játékszabályait, avagy normáit. A normatív szabályok igazságosságát illetően többnyire az az elvárás fogalmazódik meg, hogy azok mindenkire egyformán vonatkozzanak, azaz ne kedvezzenek eleve egyeseknek, vagy ami ugyanaz, ne legyenek eleve hátrányosak mások számára. Vagyis nem tekintendők igazságosnak azok a játékszabályok, amelyek eleve kedvezményben részesítenek egyes játékosokat, illetve másokat eleve hátrányosan megkülönböztetnek.

Disztributívan értjük az igazságosságot, amennyiben valamilyen meghatározott állapotot, azaz a dolgok valamilyen meghatározott állását, elrendezését tekintjük igazságosnak. A disztributív igazságosság értelmében mindaddig igazságtalanok az állapotok, ameddig nem áll fenn a dolgok igazságosnak tekintett elrendezése. A disztributív igazságosság szerint tehát valamilyen kívánatos állapotban, mint elérendő végcélban van az igazságosság. A disztributív igazságosság értelmében egy játék pl. nem akkor igazságos, ha a játékosok igazságosan játszanak, hanem ha a játék végeredménye megfelel valamilyen igazságosnak tekintett állapotnak. Mondjuk döntetlen. A disztributív igazságosságot illetően többnyire az az elvárás fogalmazódik meg, hogy az elérendő végállapotban mindenki azonos helyzetben legyen, azaz senki állapota ne legyen másokénál kedvezőbb, vagy ami ugyanaz, egyesek ne legyenek kedvezőtlenebb állapotban. 

A normatív igazságosság értelmében egy fennálló állapot önmagában soha nem igazságos vagy igazságtalan. Illetve a dolgok bármilyen állása, ami az igazságosnak tekintett szabályok eredményeként jön létre lényegében maga is igazságosnak tekintendő. Amennyiben valaki helyzete igazságtalanságára panaszkodik, úgy annak meg kell neveznie azt a szabályt, amelyik eleve hátrányosan megkülönbözteti, és amiből az általa hátrányosnak ítélt helyzet szerinte fakad. Ha az illető nem tud olyan szabályt mondani, amelyik nem egyformán vonatkoznék mindenkire, akkor nincs alapja a saját helyzetét illető panasznak. Ha pl. egy sportoló panaszkodik az elért helyezésére, akkor tudnia kell megneveznie azt a játékszabályt, ami eleve hátrányosan megkülönböztette őt, vagy ami ugyanaz, eleve kedvezett más játékosoknak, vagyis igazságtalan szabály. Konkrétan melyik játékszabály igazságtalan? Melyik nem vonatkozik egyformán mindenkire? - kérdezhetné a bíró a helyezése miatt panaszkodó játékostól. Természetesen lehetséges, hogy egy norma valóban igazságtalan legyen, amennyiben nem egyformán mér. Ebben az esetben a közösség megváltoztathatja a játékszabályokat. Ám onnantól fogva újra csak fennáll, hogy a dolgok bármilyen állása, ami az igazságosnak tekintett szabályok eredményeként jött létre az maga is igazságosnak tekintendő. Röviden, a szabályok által létrejövő állapotokat illetően nincs értelme igazságosságról beszélni, hanem csakis a normákat illetően.

A disztributív igazságosság értelmében egy szabály önmagában soha nem igazságos vagy igazságtalan. Egy norma igazságos, ha az igazságosnak tekintett állapothoz vezet, illetve igazságtalan, ha valamilyen, az igazságosnak tekintett állapottól eltérő állapothoz. Amennyiben valaki egy szabály igazságtalanságára panaszkodik, úgy azt kell bizonyítania, hogy az nem a kívánatosnak tekintett állapothoz vezet. Amennyiben a panaszos ezt nem tudja bizonyítani, úgy az igazságtalan szabályra vonatkozó panasza nem áll meg. Ha pl. egy sportoló arra panaszkodik, hogy a szabályok eleve kedveznek bizonyos játékosoknak, akkor a bíró visszakérdezhet: Talán nem így lesz döntetlen a végeredmény? Talán nem az az igazságos, hogy döntetlen legyen az eredmény? Természetesen lehetséges, hogy egy szabály abban az értelemben legyen igazságtalan, hogy bebizonyosodik róla, hogy az nem a kívánt eredményhez vezet, és így megfelelőképpen módosítható vagy eltörölhető. Sőt magáról az igazságos végállapot mibenlétéről való elképzelés is megváltozhat. Ebben az esetben egy új állapot válik kívánatossá, ám onnantól fogva újra csak fennáll, hogy egy szabály önmagában soha nem igazságos vagy igazságtalan, hanem csakis az elérendő állapot. Vagyis a normák mindig a szerint lesznek úgymond igazságosak vagy igazságtalanok, valójában eredményesek vagy eredménytelenek, hogy éppen miben áll az elérendő igazságosnak vélt végállapot.

Az igazságosság normatív szemléletével szemben az szokott lenni a vád, hogy az ilyen megközelítés igazságtalan állapotokhoz vezet. Természetesen a szigorú értelemben vett normatív igazságosság számára nem létezik igazságtalan állapot, mint olyan, így ez a vád csakis az igazságosság disztributív szemléletéből fakadhat. Az igazságosság disztributív szemléletével szemben viszont többnyire az a vád, hogy igazságtalan normákat eredményez, azaz nem egyformán méri az embereket, hanem egyesek felé részrehajló. Mivel a szigorú értelemben vett disztributív igazságosság számára értelmezhetetlen egy norma önmagában vett igazságtalansága, így ez a vád természetesen az igazságosság normatív szemléletéből fakad.

A kollektivista-szocialista gondolkodás a disztributív igazságosság felé hajlik. Az ilyen gondolkodás valamilyen állapotot tekint igazságosnak, illetve mindaddig igazságtalannak tekinti a fennálló állapotokat, amíg azok nem felelnek meg az általa igazságosnak tekintett valamilyen állapotnak. A kollektivista-szocialista gondolkodás hajlik arra, hogy az elérendő úgymond igazságos állapot érdekében olyan úgymond igazságos szabályokat hozzon, amelyek az egyes embereket illetően viszont már távolról sem olyan igazságosak, amennyiben valakiket kedvezményeznek, illetve másokat hátrányosan érintenek. Pl. minden állami jövedelem redisztribúció ilyen. A jövedelmek állami redisztribúciójának szükségessége eleve az igazságosság disztributív szemléletéből fakad, amennyiben az valamilyen igazságos állapotból, mint elérendő végeredményből indul ki. Az állami jövedelem redisztribúció ui. egyeseket kedvezményez mások kárára. A kollektivista-szocialista gondolkodás szélsőséges esete a nácizmus és a kommunizmus, amelyek lényegében minden egyéni normatív igazságosságot felszámolnak egy ideálisnak és igazságosnak vélt cél érdekében. Itt az egyén teljességgel alá van rendelve a kollektív célnak. Ha végső állapotként igazságos, hogy ne legyenek zsidók, cigányok, melegek, tőkések, kulákok, osztályidegenek stb., akkor a "végső megoldások" is igazságosak, azaz nincs szabály, amit ne igazolna a cél.

Az individualista-liberális gondolkodás a normatív igazságosság felé hajlik. A kollektivista célkövető gondolkodással szemben a liberális gondolkodás normakövető. Az individualista-liberális ember a szabályokat tekinti igazságosnak, és nem a szabályok eredményeképpen kialakuló állapotokat. Az ilyen gondolkodás hajlik a normatívan igazságos, azaz semleges szabályokra még akkor is, ha ennek az emberek eltérő helyzete lesz az eredménye. Az individualista-liberális gondolkodás számára pl. nem a jövedelmek végső eloszlása, mint egy meghatározott állapot az igazságos, hanem azok a normák, amelyekkel az emberek a jövedelmüket szerzik. Ennek értelmében minden megszerzett jövedelem igazságos, amit az igazságosság szabályai szerint kerestek. Ha igazságosak a jövedelem szerzés játékszabályai, tehát nem részrehajlóak valakik felé, akkor igazságos az a jövedelem-eloszlás is, ami ezeknek a játékszabályoknak az eredményekképpen kialakul. Egy liberális szerint valójában éppen az az igazságtalan, ha valakinek az igazságosan szerzett jövedelmét erővel elveszik azért, hogy valaki másnak aztán odaadják, mondván hogy az igazságtalan helyzetben van. Az individualista-liberális gondolkodás szélsőséges esete az a fajta libertianizmus, ami egyáltalán nem ismer el semmilyen kollektív célt, és semmilyen kialakult állapotot nem tekint jogalapnak ahhoz, hogy az egyén normatív jogait korlátozzák. A fennálló állapotok bármely kényszerrel történő átalakítását igazságtalannak tekinti, azaz bármilyen változtatáshoz minden egyes szóba jöhető érintettnek a kivétel nélküli önkéntes beleegyezését szükségesnek tartja.

A szélsőségesen kollektivista-szocialista rendszereknek az okozza a vesztét, hogy az emberek fellázadnak a normatív igazságtalanságok ellen. Amikor mindenki egyenlő, de vannak az egyenlőbbek. A szélsőségesen individualista-liberális rendszerek ellen pedig akkor fordul a népharag, amikor mindenkinek egyformán joga van a híd alatt aludni. Mindazonáltal történetileg nem léteztek szélsőségesen libertárius rezsimek.

Az igazságosság kétféle szemlélete számos politika-gazdaságpolitikai vitában tetten érhető. Négy példa. 1. A kollektivista-szocialista gondolkodás üdvözli a progresszív jövedelemadózást, mert abban a jövedelmek nivellálásának, vagyis egy általa kívánatosnak, igazságosnak tekintett állapot elérésének eszközét látja. Mindenkinek jog van legkényelmesebb ágyban aludni! Az individualista-liberális gondolkodás ellenzi a progresszív jövedelemadózást, mert az nem méri egyformán az emberek szabályosan megszerzett jövedelmét. Minden ember egyenlő, csak egyesek többet adóznak! 2. A kollektivista-szocialista gondolkodás üdvözli, hogy kvóta határozza meg a hölgy képviselők számát. Ez a gondolkodás ui. egy állapotot tart jónak. Ha több nő képviselő van, jobb. A nőknek joguk van a nagyobb érdekképviseletre! Az individualista-liberális gondolkodás ellenzi a női kvótát. Egy nőknek semmivel sincs kevesebb joga a választásokon indulni, mint egy férfinak. Ugyanazok a választási szabályok vonatkoznak a nőkre, mint a férfiakra. Minden ember egyenlő, de a nők kicsit egyenlőbbek, ha a képviselői helyekről van szó! 3. A kollektivista-szocialista gondolkodás üdvözli az államilag diktált kultúrpolitikát. Mindenkinek joga van megismerni az úgymond valódi kulturális értékeket! Beethovent a népnek, Balzacot! Ez a gondolkodás egy állapotot tekint jónak. Amikor lehetőség szerint mindenki Beethovent hallgat vagy épp Wass Albertet olvas. Az individualista-liberális gondolkodás ellenzi a diktált kultúrpolitikát, a preferált kulturális mintákat. Egy liberális számára nem létezik jobb vagy rosszabb kultúrállapot, csak szabad vagy diktált. Minden kultúrállapot, ami az emberek szabad választásából fakad egyaránt jó. Mert nem önmagában az a jó, ha mindenki Beethovent hallgat, vagyis egy ideálisnak vélt állapot, hanem az, ha mindenki maga döntheti el a saját ízlése szerint, hogy mit szeretne hallgatni, olvasni stb. Vagyis a választás szabálya igazságos. Minden ember egyenlő, de akik szeretik Beethovent, azok állami dotációt kapnak a hanglemezükre meg az operajegyükre azoknak az embereknek az adójából, akik nem szeretik! 4. A kollektivista-szocialista gondolkodás üdvözli a gyerekek utáni járó adókedvezményt. Több gyereknek kell születnie! Ez a gondolkodás egy állapotot tart jónak, nevezetesen azt, amikor több gyerek van. Az individualista-liberális gondolkodás ellenzi a gyerekek után járó adókedvezményt. A liberális úgy véli, minden ember maga szépen eldönti, hogy mennyi gyermeket szeretne, és vállalja annak minden következményét, beleértve ebbe az időskori ellátását is. Nincs valamilyen ideális születési ráta. Minden állapot egyaránt jó, ami az emberek szabad megfontolásából fakad. Nem lehet az emberektől elvárni bizonyos gyerekszámot, és aztán jól megbüntetni őket, ha nem teljesítik. Minden ember egyenlő, de akinek gyereke van az egyenlőbb, és esetleg még plusz egy szavazati jog is jár neki! 

Anthony Minghella (r.): Az angol beteg (The English Patient) (1996)
Kari Skogland (r.): A szeretet ereje (The Courage to Love) (2000)
Spike Lee (r.): Az utolsó éjjel (25th Hour) (2002)
Darren Aronofsky (r.): A forrás (The Fountain) (2006)

"A piac kormány általi korlátozásának egyik eszköze az árkontroll. Az ár lényegében egy pénzösszeg (vagy más érték) amelyben az eladók és a vevők megállapodnak valamely termék vagy szolgáltatás adásvétele során. Mindazonáltal az ár önmagában nem valamilyen öntudattal rendelkező entitás. Az árnak magának mindegy, hogy mekkora, vagy hogy milyen szabályozásnak van alávetve. Az eladóknak és a vevőnek annál kevésbé. Valójában az eladót és a vevőt kell kontrollálni ahhoz, hogy az árat valamilyen mesterséges szinten lehessen tartani. Mert az árszabályozás, miként minden egyéb törvényi erővel történő kontrollja a piacnak valójában mindenkor az emberek kontrollálását jelenti." Morris és Linda Tannehill: The Market for Liberty

Freddie Scott: Are You Lonely For Me Baby

Quadrille Lobster blogján találtam egy személyiségtesztet (Jung-Myers-Briggs-féle személyiségteszt, ha minden igaz). A teszt szerint én egy INTJ típus vagyok, azaz egy >>Mastermind<<. Mindenesetre hízelgő.

Vannak jelenségek, amelyekre nincs magyarázat, és vannak olyanok is, amelyekre viszont egyszerre több is akad. Ez utóbbira eset a közép- és kelet-európai posztszocialista országok termelésének kivétel nélküli drasztikus visszaesése a ’89/90-es rendszerváltásokat követő 2-3 évben, amelyet aztán a ’90-es évek közepétől szintén mindenhol a gyors gazdasági növekedés időszaka váltott fel. Miközben a nemzetközi közgazdász szakma többsége egyetértésben van afelől, hogy az érintett országok mindegyikében az átmenettel együtt járó gazdasági válság a recesszió mértékét tekintve vetekszik a ’29/33-as nagy gazdasági világválság kibocsátás visszaesésével, addig a kiváltó okok megítélését illetően már távolról sem ilyen teljes az összhang. Egyes közgazdászok a KGST-kereskedelem megszűntében, a szovjet piac >>összeomlásában<<, mások az átmenet országaiban többnyire egységesen követett és a Nemzetközi Valutaalap által szorgalmazott forráselvonó restriktív fiskális és monetáris gazdaságpolitikában, megint mások valamilyen egyéb körülményben vélik felismerni a válságok lényegi okát. Idehaza Kornai János professzor >>transzformációs visszaesésként<< emlegetett akadémikusan nagy ívű nézete tekinthető a leginkább elfogadott álláspontnak, ami alapvetően a szocialista kínálatkorlátos hiánygazdaságból a kapitalista keresletkorlátos piacgazdaságába történő hirtelen áttéréssel indokolja az átalakuló posztkommunista országok válságát.

Olivier Blanchardnak is van teóriája. Blanchard a posztkommunista átmenet rangos kutatójának számít, a ’90-es évek elején a Nemzetközi Valutaalap által oly gyakorta tanácsolt >>sokk-terápiás<< válságkezelési eljárás egyik szülőatyja. A Blanchard könyv honi olvasójában mégis könnyen támadhat az az érzés, mintha a szerző professzor a távoli Massachusettsben leginkább az OECD és az EBRD különféle statisztikai kiadványaiból, a GDP-re és a munkanélküliségi rátára vonatkozó idősoros adatokból és grafikonokból, valamint tudós kollégái hasonló tárgyú tanulmányaiból ismerné csak az általa elemzett országokat (Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Magyarország, Bulgária). Blanchard munkájában ugyanis elvont statisztikai adatokkal, ennek megfelelően viszonylag óvatosan megfogalmazott teoretikus feltevésekkel, Marshall-keresztekkel, termelési függvényekkel és határtermék görbékkel, illetve a puha feltevésekből absztrahált kifejezetten nyers, Harrod fogalmával élve, heroikus matematikai formulákkal találkozhat elsősorban az érdeklődő olvasó. Valamint más jeles szerzőknek a témát érintő gazdasági makromodelljeire történő gyakori hivatkozásokkal. Végső soron Blanchard professzor maga is egy, a posztkommunista országok gazdasági átmenetére vonatkozó >>általános egyensúlyi modell<< megkonstruálására vállalkozik. Persze valamire való teória, miként matematikai makromodell sem létezhet kardinális tézisek nélkül! A neves francia tudós úgy véli, hogy az átmenet országainak válságát alapvetően két folyamat magyarázza: 1. az ún.  >>reallokáció<<, vagyis a termelési tényezők folyamatos átáramlása az alacsony hatékonysággal működő állami vállalatoktól a privát gazdaságba, illetve a szolgáltató ipar GDP-n belüli arányának fokozatos növekedése az ipari termelés rovására, valamint 2. az állami vállalatok átalakulása, azon belül is azok ún. >>dezorganizációja<<, vagyis a biztos beszállítói kapcsolatok átmeneti elvesztése. Az átalakuló országok munkanélküliségére, privatizációjára és gazdaságpolitikájára vonatkozó fejezetek robusztus eszmefuttatásai is nagyrészt ezen ún. >>alapvető mechanizmusok<< köré fókuszálnak, miként a matematikai modell felépítéséhez szükséges feltevések, kikötések, formulák. És Blanchard professzor elemi téziseinek relevanciáját valóban nehéz lenne kétségbe vonni! Másfelől legalább ennyire bizonyos, hogy a honi olvasóközönség, kiváltképp a szakmai közönség számára Blanchard megállapításai a legkevésbé sem bírnak az újdonság erejével, ellenben a válság lényegi magyarázatát illetően annál inkább tűnhetnek elnagyoltnak és leegyszerűsítőnek, amelyekre egy a végletekig szimplifikált makromodellt építeni talán még nagyobb módszertani felelőtlenségnek tetszik. Vagy ahogy Kornai professzor fogalmazott egy Blancharddal folytatott harvardi beszélgetése során, idézem: „Az átmenettel foglalkozó nyugati közgazdászok kérdései helytállók voltak, a kutatásra kerülő kérdések listája viszont nem volt teljes. Nem is annyira a kérdésekkel, sokkal inkább a válaszokkal van gond. A megoldások esetenként túlzottan leegyszerusítettek voltak…” No de tudjuk jól, nincs elmélet leegyszerűsítések és egyoldalúságok nélkül! És nincs a posztkommunista átmenetre vonatkozó elképzelések sokfélesége sem. Ugyanakkor könnyen tévedésbe eshetnénk, ha el kívánnánk vitatni Blanchard professzortól az alapos és kellően szofisztikált empirikus ismereteket, valamint a részletekben megbúvó problémák iránti érzékenységet! A szerzőnek könyve megírásához mindenekelőtt egy a témáról tartott ’95-ös egyetemi előadássorozata szolgáltatta az alapot. Meglehet műve felülnézeti, a valós eseményeket meglehetősen tankönyvízű mikroökonómiai okfejtések mentén stilizáló száraz és iskolásan teoretikus alaphangjának, illetve vázlatos tárgyalásmódjának hátterében ezen egyszerű tényt kell keresnünk.

Demian Lichtenstein (r.): Milliókért a pokolba (3000 Miles to Graceland) (2001)
Randall Wallace (r.): Katonák voltunk (We Were Soldiers) (2002)
Gabriele Salvatores (r.): Nem félek (Io non ho paura) (2003)
Alfonso Cuarón (r.): Az ember gyermeke (Children of Men) (2006) (5*)

Domenico Scarlatti: f-moll szonáta, L 118 (Vladimir Horowitz)

Saul Metzstein (r.): Az ismeretlen katona (Guy X) (2005)
Robert Edwards (r.): Vakok földjén (Land of the Blind) (2006) (5*)
Orosz Dénes (r.): Poligamy (2009)

Georges Bizet Carmen című híres operájában van egy rendkívüli jelenet. A szín Lillas Pastia kocsmája. Carmen szerelmi táncot lejt Don Josénak, a katonának. A kaszárnyából ekkor takarodót fújnak. A lány kéri a férfit, hogy ne térjen vissza, hanem szökjenek meg együtt, el messzire, a szabad világ vad ege alá, oda, ahol csak a szerelem a törvény, oda, ahol nincsenek kaszárnyák, börtönök, feljebbvalók és alattvalók, ahol nem fújnak kürttel takarodót. Don José pedig zavarba jön. Nem, nem, azt nem lehet, mondja, a kaszárnya várja őt.

Van úgy, hogy a reggeli készülődés során az emberre rátör az érzés: nem megy be dolgozni! Őt nem érdekli, lesz, ami lesz. Csömöre van, felmond, hagyják békén. Szíve szerint ledobna magáról minden jármot, és csak szaladna és szaladna. Isten tudja hova. Ki a szabad élet vad ege alá, a napfény ártatlan könnyűségébe, a friss levegő derűjébe, ki a nagyvilág tágasságába. Bárhova, csak el! Levegőt! - gondolja. Időnként mindnyájunkat megkísért ez az érzés: jó lenne felrúgni addigi megszokott életünket, hirtelen kipenderülni unt hétköznapjaink láthatatlan vonalvezetőiből, kitaposott pályáiról, nem számolva azzal, mi jön, csak egyszerűen el. Kiszakadni abból a fullasztó, szűk világból, amiben élünk, és aztán belevetődni eszelősen az élet jeges áradásába. Nem óvatosan mérlegelve, nem fontolgatva, csak el messzire, az érzékek sodrásába, a történések spontán folyamába, őrülten, megmámorosodva.

Az antik görög mitológiában Dionüszosz a mámor, a vágy, a felfokozott indulat, a fékevesztettség, a mértéktelenség, az önmagát feladó önátadás istene. Ezzel szemben Apollón a mértéktartás, a rend, a stabilitás, az ember önmagát valamihez fegyelmezetten tartó önmegtartóztatásáé.

A rend kiszámíthatóságot jelent. Ha az ember nem akar egyfolytában sodródni, akkor cölöpöket kell vernie az élet hullámveréseibe. Le kell horgonyoznia, biztos pontokat kell kijelölnie magának, ki kell választania tájékozódásának sarokpontjait. Mértéket kell találnia. Máskülönben az ember csak süllyed.

A tragédia születése című művében Nietzsche arról ír, hogy az athéni Szókratész feltűnése szimbolikus jelentőségű fejlemény: a hellén lelkeken végleg erőt vett az apollóni. A szavak kapaszkodót nyújtanak a léttel szemben. A szavak képesek önálló rendet építeni, és egy idő után már nem szükségeltetik, hogy a szavakból épített világ találkozzék az áradó valósággal. Elég annyi, ha van bennük a stabilitás látszatával ámító némi rend. Mennél logikusabbak a szavak, annál jobban elaltatják az embert. A szavak Apollón gyermekei. És Szókratész állandóan szájalt, minek következtében olybá tűnt, mintha a szavaknak abszolút jelentésük lenne, mintha a cölöpök elengedhetetlenek lennének, az élet pedig szép és örök erkölcsi rend volna. Végtére is, aki logikusan akar élni, annak egy kötött rendhez kell tartania magát. Szókratésszel születik meg az álmatlanságot okozó késztetések, a dionüszoszi vágyakkal szembeni csábítás legjobb ellenszere, a logikus érvelés. Mennél több a teória, az okoskodás, az érv, annál szorosabbra szövődik az apollóni világ hálója.

Az ember reggel áll a buszmegállóban, amikor hirtelen rátör az érzés, hogy nem megy be dolgozni. De mire megjön a busz, már le is beszélte magát erről az őröltségről. Térj észhez! - így szólt magában.

Valamibe mindenkinek kapaszkodnia kell, azaz valamilyen rend, így vagy úgy, de mindig van. A kérdés az, hogy az ember mennyire erősen kapaszkodik léte mankóiba, a stabilitás vágya végett mennyire bástyázza körül magát cölöpjei közé. Ha túlon-túl görcsösen markolássza a mankót, akkor nem fog tudni táncolni. Ha túl sok a cölöp, akkor az ember egy szép napon eltűnik közöttük, mert világa láthatatlanul a fejére nőtt. Apollón az álom istene is.
 
Nietzsche úgy látta, koruk egy apollóni-szókratészi kultúra, avagy a nihilizmus kultúrája, a lét költői egyensúlyának megbomlása: Apollón elnyomja Dionüszoszt, az emberek elfelejtenek mértéket tartani a mértékletességben, elfelejtenek vágyni, nagyot akarni, a cölöpök megsokasodnak, elhatalmasodnak, és egy abszolút rend igényével lépnek fel. Az embereket pedig elnyomja az álom.

Nietzsche rajongott Bizet Carmen című operájáért. A librettó végett. Nem is kérdés, Carmen a dionüszoszi, Don José az apollóni.

"Egyik Grimes nővérnek sem adatott boldog élet." Ezzel a sokat ígérő mondattal indít Richard Yates Húsvéti korzó című regénye. A továbbiakban pedig a két testvér, Sarah és Emily boldogtalan életét követhetjük nyomon. Illetve szüleik, férjeik, gyerekeik és szeretőik - szintén boldogtalan - életét. A regény a múlt század '30-70-es éveibe kalauzolja el az olvasót, a New York környéki kisvárosok és a vidék derék polgárainak semmire nem jutott és semmire nem vitt triviális kispolgári életébe. Céltalanság, elidegenülés, alkoholizmus, asszonyverés, idegösszeroppanás meg ilyenek.

Primus: Tommy The Cat (1991)

Volker Schlöndorff (r.): A kilencedik nap (Der Neunte Tag) (2004)
James Mangold (r.): A nyughatatlan (Walk the Line) (2005)
Sam Mendes (r.): A szabadság útjai (Revolutionary Road) (2008) (5*)
Till Attila (r.): Pánik (2008)

Hm. Ma találtam a papírjaim között egy ceruzarajzot Nietzscheről. Úgy 6-8 éve készíthettem. Egészen ügyes, ahhoz képest, hogy vélhetőleg unalmamban született.

A 2000-es évek popzenei világának számomra egyik legtehetségesebb előadója Nelly Furtado. Madonnától Christina Aguilerán át Lady Gagaig mindenkit ver. És legalább annyi féle arca van, mint Madonnának! (csak talán kisebb) Íme: I. I'm Like a Bird (2000), II. On the Radio (2000), III. Try (2003), IV. Say It Right (2006), V. All Good Things (2006), VI. Manos Al Aire (2008). Kiváncsi vagyok, hogy kinek melyik dal tetszik leginkább.

Ligeti György: Három etűd (Aimard)

John Frankenheimer (r.): Dr. Moreau szigete (The Island of Dr. Moreau) (1996)
Andy Wachowski (r.): Fülledtség (Bound) (1996)
Isabel Coixet (r.): A szavak titkos élete (La vida secreta de las palabras) (5*) (2005)
Jim Sheridan (r.): Testvérek (Brothers) (2009)

A Gondolatok és vázlatok a Mi, filológusok című művének 205. pontjában Nietzsche azt írja, hogy az antik hellének - még ha gonoszat tettek is - erkölcsösek voltak, avagy ártatlanok és gyermekien naivak, mert minden tettükben látható volt a lélek. Mert nem volt belsőjük. A belsőnek, a hátsónak ez a hiánya pedig tisztaság.

Shakespeare Julius Caesar című drámájában Brutus, Cassius, Casca és Cinna az éjszaka során Brutus házában elhatározzák: elteszik láb alól Caesart. Cassius így szól: Tegyünk esküt elhatározásunkra! Mire Brutus tiltakozik: Csak semmi esküdözés! Minek még eskü, ha már meg van a szándék! Mind nemes férfiak vagyunk, akik bölcsen megvitattuk a dolgot és arra jutottunk, hogy a legjobb volna Caesart eltávolítani a hatalomból. Ha esküt tennénk tervünkre, akkor zúgolódó zug összeesküvőkké válnánk. Az esküvel valójában csak rossz lelkiismeretünkről adnánk bizonyságot, az eskü elvenné döntésünk ártatlanságát. Csak semmi belső, semmi akolmeleg, semmi rossz lelkiismeret, semmi hátsó és titkos, semmi suttyomban lopódzó. Beláttuk, megtesszük, és ennyi.

A morál genealógiájához című művében Nietzsche azt írja, hogy sérült önérzetét az ember alapvetően kétféleképp állíthatja helyre: vagy tettek által közvetlenül, tehát valóságos elégtételt véve, vagy valóságos elégtétel nélkül, imagináriusan. Ez utóbbi esetben a sérült önérzet megmarad. A sértett ember, aki túlságosan is tehetetlen, gyáva vagy kiszolgáltatott ahhoz, hogy valóságos elégtételt vegyen, elkezd magában fortyogni, és keblében keserűn neheztel: szidja sziszegve fogai közt a sérelem okozóját, aki így rossz ember lesz, és akinek minden tulajdonsága gyűlöletes. Önmagát ellenben mint jót feldicséri, aki sokkal becsületesebb, szebb, okosabb stb., mint a másik. Más szóval, a sérelmet elszenvedő ember egy imaginárius elégtételt vesz a másikon: a másikat rossznak mondja, önmagát jónak. Valóságos elégtétel helyett tehát morális elégtételt vesz, azaz sérült önérzetét morális fölényének gondolatával állítja helyre. Ám e morális fölényérzet valójában szublimált bosszúvágy.

Nietzsche szerint, ha akarat nem tud kifelé működni, akkor befelé működik: létrejön a lélek. Azaz egy hátsó világ, egy zug. A neheztelések belsője, a hurcolt kis sérelmek belsője, a tapintatos csönd, a kegyes hazugságok, a diszkrécióra intő finom szemvillanások, az asztal alatti fortyogások, a zúgolódó rossznyelvűség belsője, a közeledést elutasító elhúzott kezek emlékének, a megaláztatások emlékeinek, a fiókban őrzött szagos levélkék, megsárgult fényképek, a soha be nem teljesült, hol sírni, hol nevetni való dédelgetett álmok, izzadság szagú, nyomorult kis zsibvásári világa. Egy barokkosan bonyolult sötét belső. Az emlékezet az emberben maradt tüske, a lezáratlan. A lezáratlan pedig maga az idő, a hurcolt fájdalom. Az érzés, a tett elfojtása alakítja ki az emlékezetet. A lélek ezen elfojtott érzések emlékezete.

Párhuzamos életrajzok című művében Plutarkhosz úgy ábrázolja Caesart, mint erőt, és nem mint személyiséget. Caesar nem valamiféle modern individuumként jelenik meg, hanem annak az akaratnak a hordozójaként, hogy Róma első embere legyen. A személyiség csak mint e nagy akarat eszköze jelenik meg, mintegy megveretve ettől az akarattól, ami a végzete. Nincs lélek. Caesar kizárólag e nagy cél és akarat által lesz külön törvény a világban. Mit számítok én, Caesarnak kell Róma urának lennie! - gondolhatta Caesar. A kocka el van vetve, vagyis az akarat nem viselkedhet nem akaratként.

Az Így szólt Zarathustra című Nietzsche műben vélhetőleg a neheztelés, a nevetés és a könnyű szavak a leggyakoribbak. A nevetés megszabadít a nehezteléstől és a megvetéstől, könnyűvé teszi a szívet, megszabadítja az embert a nehézség szellemétől, vagyis a belsőtől, a zugtól. >>Nem haraggal ölsz, hanem nevetéssel. Rajta, öljük meg a nehézség szellemét!<< - énekli Zarathustra.
 
Nietzsche szerint az antik hellének erkölcsösebbek voltak, mint a modern emberek. Vagyis ártatlanabbak. Mert tetteikben még látható volt a lélek. Magyarán, nem volt még lelkük: az akarat még nem kettőzte meg magát egy barokkosan bonyolult belsőre, egy zug hátsóra, ami maga az ártatlanság elvesztése, illetve a tettre. Vagyis az akarat nem egy, a lélekből a külvilágba, a belsőből a külsőbe ható erő, hanem az egész ember maga az erő megnyilvánulása. Ezért nincs se jó, se rossz. Ártatlanul kacagnak a tettek, nincs ellenérzés. A villám is ártatlan, amikor lecsap: épp csak követi saját természetét.

Nem, ez most nem egy újabb látványos James Cameron movie. Másról van szó.

Steve Buscemi (r.): Állati kiképzés (Animal Factory) (2000)
Hendrik Hölzemann (r.): Szívritmus (Kammerflimmern) (2004)
François Ozon (r.): Angel (2007)
Ridley Scott (r.): Szárnyas fejvadász - A végső vágás (Blade Runner: The Final Cut) (1982/2007)

Soros úgy emlegeti magát együtt Hayekkel és Popperrel, mintha legalábbis egy súlycsoportban lennének. (Jóllehet már az első bekezdés is arról tanúskodik, hogy S. mennyire el van tájolva.)

Alice In Chains: Don't Follow (1994)