A posztkommunista átmenet közgazdaságtana

Vannak jelenségek, amelyekre nincs magyarázat, és vannak olyanok is, amelyekre viszont egyszerre több is akad. Ez utóbbira eset a közép- és kelet-európai posztszocialista országok termelésének kivétel nélküli drasztikus visszaesése a ’89/90-es rendszerváltásokat követő 2-3 évben, amelyet aztán a ’90-es évek közepétől szintén mindenhol a gyors gazdasági növekedés időszaka váltott fel. Miközben a nemzetközi közgazdász szakma többsége egyetértésben van afelől, hogy az érintett országok mindegyikében az átmenettel együtt járó gazdasági válság a recesszió mértékét tekintve vetekszik a ’29/33-as nagy gazdasági világválság kibocsátás visszaesésével, addig a kiváltó okok megítélését illetően már távolról sem ilyen teljes az összhang. Egyes közgazdászok a KGST-kereskedelem megszűntében, a szovjet piac >>összeomlásában<<, mások az átmenet országaiban többnyire egységesen követett és a Nemzetközi Valutaalap által szorgalmazott forráselvonó restriktív fiskális és monetáris gazdaságpolitikában, megint mások valamilyen egyéb körülményben vélik felismerni a válságok lényegi okát. Idehaza Kornai János professzor >>transzformációs visszaesésként<< emlegetett akadémikusan nagy ívű nézete tekinthető a leginkább elfogadott álláspontnak, ami alapvetően a szocialista kínálatkorlátos hiánygazdaságból a kapitalista keresletkorlátos piacgazdaságába történő hirtelen áttéréssel indokolja az átalakuló posztkommunista országok válságát.

Olivier Blanchardnak is van teóriája. Blanchard a posztkommunista átmenet rangos kutatójának számít, a ’90-es évek elején a Nemzetközi Valutaalap által oly gyakorta tanácsolt >>sokk-terápiás<< válságkezelési eljárás egyik szülőatyja. A Blanchard könyv honi olvasójában mégis könnyen támadhat az az érzés, mintha a szerző professzor a távoli Massachusettsben leginkább az OECD és az EBRD különféle statisztikai kiadványaiból, a GDP-re és a munkanélküliségi rátára vonatkozó idősoros adatokból és grafikonokból, valamint tudós kollégái hasonló tárgyú tanulmányaiból ismerné csak az általa elemzett országokat (Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Magyarország, Bulgária). Blanchard munkájában ugyanis elvont statisztikai adatokkal, ennek megfelelően viszonylag óvatosan megfogalmazott teoretikus feltevésekkel, Marshall-keresztekkel, termelési függvényekkel és határtermék görbékkel, illetve a puha feltevésekből absztrahált kifejezetten nyers, Harrod fogalmával élve, heroikus matematikai formulákkal találkozhat elsősorban az érdeklődő olvasó. Valamint más jeles szerzőknek a témát érintő gazdasági makromodelljeire történő gyakori hivatkozásokkal. Végső soron Blanchard professzor maga is egy, a posztkommunista országok gazdasági átmenetére vonatkozó >>általános egyensúlyi modell<< megkonstruálására vállalkozik. Persze valamire való teória, miként matematikai makromodell sem létezhet kardinális tézisek nélkül! A neves francia tudós úgy véli, hogy az átmenet országainak válságát alapvetően két folyamat magyarázza: 1. az ún.  >>reallokáció<<, vagyis a termelési tényezők folyamatos átáramlása az alacsony hatékonysággal működő állami vállalatoktól a privát gazdaságba, illetve a szolgáltató ipar GDP-n belüli arányának fokozatos növekedése az ipari termelés rovására, valamint 2. az állami vállalatok átalakulása, azon belül is azok ún. >>dezorganizációja<<, vagyis a biztos beszállítói kapcsolatok átmeneti elvesztése. Az átalakuló országok munkanélküliségére, privatizációjára és gazdaságpolitikájára vonatkozó fejezetek robusztus eszmefuttatásai is nagyrészt ezen ún. >>alapvető mechanizmusok<< köré fókuszálnak, miként a matematikai modell felépítéséhez szükséges feltevések, kikötések, formulák. És Blanchard professzor elemi téziseinek relevanciáját valóban nehéz lenne kétségbe vonni! Másfelől legalább ennyire bizonyos, hogy a honi olvasóközönség, kiváltképp a szakmai közönség számára Blanchard megállapításai a legkevésbé sem bírnak az újdonság erejével, ellenben a válság lényegi magyarázatát illetően annál inkább tűnhetnek elnagyoltnak és leegyszerűsítőnek, amelyekre egy a végletekig szimplifikált makromodellt építeni talán még nagyobb módszertani felelőtlenségnek tetszik. Vagy ahogy Kornai professzor fogalmazott egy Blancharddal folytatott harvardi beszélgetése során, idézem: „Az átmenettel foglalkozó nyugati közgazdászok kérdései helytállók voltak, a kutatásra kerülő kérdések listája viszont nem volt teljes. Nem is annyira a kérdésekkel, sokkal inkább a válaszokkal van gond. A megoldások esetenként túlzottan leegyszerusítettek voltak…” No de tudjuk jól, nincs elmélet leegyszerűsítések és egyoldalúságok nélkül! És nincs a posztkommunista átmenetre vonatkozó elképzelések sokfélesége sem. Ugyanakkor könnyen tévedésbe eshetnénk, ha el kívánnánk vitatni Blanchard professzortól az alapos és kellően szofisztikált empirikus ismereteket, valamint a részletekben megbúvó problémák iránti érzékenységet! A szerzőnek könyve megírásához mindenekelőtt egy a témáról tartott ’95-ös egyetemi előadássorozata szolgáltatta az alapot. Meglehet műve felülnézeti, a valós eseményeket meglehetősen tankönyvízű mikroökonómiai okfejtések mentén stilizáló száraz és iskolásan teoretikus alaphangjának, illetve vázlatos tárgyalásmódjának hátterében ezen egyszerű tényt kell keresnünk.