Gyurcsány Ferenc végül nem írt „kibaszott jó könyveket a modern magyar baloldalról”. Helyette írt egy regényt álnéven. Ez olyan lévaikatalinos.

A Cure 1989-es Disintegration albumát hallgatom. There was nothing in the world that I ever wanted more... Közben bámulok ki az ablakon. Talán most is ott áll az a lány csöndben az esőben. Ócska egy időjárás.

Árad a Tisza, árad a Duna. Nem tudom, Habermas él még egyáltalán?

John Kenneth Galbraith 1981-ben írt egy esszét a Reagan adminisztráció által indított konzervatív támadásról a korábbi évtizedek keynesiánus konszenzusa ellen. Ez persze csak annyiban érdekes, hogy az 1967-es Az új ipari állam című művében Galbraith még azt írta: „A gazdasági rend kialakulását korántsem az ideológia szempontjai, hanem a technika és a gazdasági szervezetek parancsoló szükségszerűsége határozza meg”.

Orbán úgy fest Schwarzenegger mellett, mint Danny DeVito. Én szólnék a köpcösnek!

This place is so quiet, sensing that storm...

(A nap ábrája: M3 és nGDP. Innen van.)

„Kell egy Erhard”, állapította meg Orbán Viktor néhány napja Kötcsén. Lám, kinőtt a bölcsességfoga! Rögvest egy intelem Erhardtól: „Az állam nem dönthet arról, ki győzzön a piacon (…), kizárólag a fogyasztóknak kell ezt eldönteniük. A termelés jellegét és irányát a minőség és az ár határozza meg, és a magángazdaság szintjén csak e kritériumok alapján történhet a kiválasztódás”. Illetve egy másik intelem Nagy Márton figyelmébe. „Különösen arra kell garanciát biztosítani, hogy semmi ne gördítsen akadályt a szabad árképzés azon funkciója elé, ami a gazdasági folyamatok szabályozásának eszköze”.

(Ma betértem egy általános iskolába, ahol kitettem az Adrian Mole kötetet egy folyosói padra, aztán távoztam.)

Nemrég egy hölgy ismerőssel beszélgettem Peter Gabriel So albumáról. Azt mondta, amikor kislány volt, az apja folyton ezt az albumot hallgatta a kocsiban. Közöltem vele, hogy kedvelem az apját.

Itthon az általános iskolai diákok nem tudnak olvasni. Mi így készülünk a világrendszerváltásra.

Eötvös Péter Fermata (2021)
UMZE Kamaraegyüttes/Vajda Gergely

A mai napszemüveg versenyt nálam Schmidt Mária nyerte. (Elton John ott fog majd sírni rózsaszínű halóköntösben, ahol senki se látja. Hold me closer, tiny dancer.)

Amennyire tudom, a „vidéki férfitöbblet” nem kizárólag hazai jelenség. Mivel több nő jut be a felsőoktatásba, mint férfi, az egyetemek meg nagyvárosokban vannak, ezért a felsőoktatás több fiatal nőt szív el vidékről a nagyvárosokba, mint férfit, illetve a végzett nők rendre a nagyvárosokban maradnak. Plusz diplomás nők kizárólag diplomás férfiakkal hajlandók ismerkedni.

A jóléti állam 20. századi felemelkedése Nyugat-Európában. Az ábra az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország és Svédország összesített átlagát mutatja. Rövid magyarázat: az adóbevételek 2020-ban a GDP-nek átlagosan 47 százalékát tették ki; az államok az adóbevételek közel negyedét öregségi nyugdíjak fizetésére fordították, ami az összesített GDP 11 százaléka; a közoktatás esetében ugyanezek a számok egynyolcad és 6 százalék stb. Az ábra — egyebek mellett — két tényre mutat rá: 1.) a jóléti állam felemelkedése a múlt század második évtizedében veszi kezdetét, és nem a 2. világháborút követően, 2.) egyáltalán nem tapasztalható a jóléti állam csökkenése az 1980-as évektől. Az látható, hogy az állami redisztribúció mértéke jelenleg nagyobb, mint az 1945 és 1975 közötti időszakban, amit gyakran a jóléti állam aranykorának tekintenek (a háború utáni dicsőséges harminc év (Les Trente Glorieuses), avagy a „bőség kora”). A „neoliberális” időszakban az állam relatíve kevesebbet költ az olyan klasszikusnak tekintett állami feladatokra, mint közigazgatás, igazságszolgáltatás, hadsereg, rendőrség, mint korábban bármikor; az állami kiadások közel négyötöde jóléti kiadás; e kiadások jelentős része nyugdíjjáradék és egyéb jövedelempótló támogatás; a nyugdíjakra és egészségügyre fordított állami kiadások aránya, enyhén ugyan, de növekedett is az „aranykor” vége óta. Ugyanakkor látható, hogy a jóléti állam szédületes növekedése valóban megállt a ’70-es évek végén, de a korábbi növekedés szemlátomást nem tűnik fenntarthatónak: a ’80-as évek előtti trendet követve jelenleg a GDP 70 százaléka fölött járna az állami redisztribúció mértéke. Az ábra (ami remélhetőleg helyes (bizonyos tételeket hiányolok)) Thomas Piketty Az egyenlőség rövid története című 2021-es kötetéből van, amit idén jelent meg idehaza. (Nota bene Piketty szerint a történelem a progresszió útját járja. Azaz, több évszázadnyi távlatból tekintve egyre növekszik a jogegyenlőség, a vagyoni- és jövedelmi egyenlőség a világban. Pl. az európaiak legmagasabb jövedelmű felső 10 százaléka a teljes jövedelemnek jelenleg sokkal kisebb részét kapja, mint 100 évvel ezelőtt.)

Kattints a képre!

Még elemis kiskamaszként olvastam először Sue Townsend kultikus naplóregényét, A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplóját. Újraolvasva viszont látom, nem egy tipikus ifjúsági regény. Amit ékesen bizonyít, hogy az eredetileg 1982-ben megjelent műben hétszer szerepel Margaret Thatcher neve. Townsend elkötelezett szocialista volt. Jellemző, hogy a regény vaskalapos iskolaigazgatóját Scrutonnak hívják, aki kifüggeszti Thatcher képét irodája íróasztala fölé, és amely képet másnapra összefirkálnak. Valaki bajuszt rajzol Thatchernek, és a dekoltázsára írja, „hárommillió munkanélküli”. Máshol Pandorát, Adrian osztálytársát és szerelmét, az apja Londonba viszi, hogy együtt hallgassák meg Tony Benn szocialista politikus beszédét. Van, hogy a kiskamaszok a NATO-politikáról diskurálnak. Van, hogy Adrian öt pontot veszít a földrajzdolgozatán, mert azt írja, a Falkland-szigetek Argentínához tartoznak. Adrian anyja A kasztrált nőt olvassa Germaine Greertől, illetve Simone de Beauvoirtól A második nemet, miközben szeretője van, a szomszéd Lucas, akit elhagyott a felesége egy másik nőért. Apja szerint Adrian gyulladt mandulái olyanok, mint egy-egy Polaris-rakéta. Adrian apja egyébként rosszabbul fest, mint Ronald Reagan, aki nálánál sokkal idősebb. Bert, a 90 éves nyugdíjas öregúr, aki még harcolt a Wehrmacht ellen, nem szereti az amcsikat, mert túl sokáig tartott nekik, mire beléptek a háborúba. Még Fidel Castro is előkerül. Mindezen részek roppant szórakoztatók a felnőtt olvasóknak, akiknek valójában szólnak. Nota bene sokan megállapították már korábban: Townsend regénye egy tipikus angol munkáscsalád hétköznapjait mutatja be a ’80-as évek elején. Munkanélküliség, pénztelenség, kikapcsolt áram és telefon, széthulló családok, katasztrofális közegészségügy, sztrájk, kosz és penész — egy kiskamasz szemén keresztül, aki érti is, nem is, mindazt ami körülötte történik. Nem emlékszem, kölyökként én mennyit értettem Townsend regényéből. Nyilván fogalmam sem volt Tony Bennről, valószínűleg Thatcherről sem. De azt határozottan tudom, hogy imádtam. Felnőttként újraolvasva is megragadó. 

A 2023. június 20-i temesvári koncert duplalemezes felvétele.

A kínai hatóságok 300.000 lakost költöztettek ki kényszerrel otthonukból a 2008-as pekingi nyári olimpia előkészülete során. Komplett körzeteket dózeroltak el. A kilakoltatások ellen tüntetőket bebörtönözték. Voltak tiltakozók, akik végleg eltűntek. Máskülönben semmi botrány. Az olimpia megnyitója nagyon decens volt. (Orbán kormányfőt idézve: „Minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy megmutassa magát".)