1925-ben Anglia úgy döntött, visszatér az aranystandardhoz, méghozzá a háború előtti paritáson. Az első világháború alatt a brit árszínvonal több mint háromszorosára emelkedett, ami később ugyan jelentősen csökkent, de '25-ben még mindig lényegesen magasabb volt, mint a háborút megelőzően. Keynes hiába próbálta meg lebeszélni az akkor pénzügyminiszter Churchillt erről a lépésről, mondván, a túlértékelt font súlyos csapást mérne az exportra és a foglalkoztatásra, hacsak nem csökkennek a nominális bérek, Churchill végül a Bank of England kormányzójára és pénzügyminisztériumi tanácsadóira hallgatott. Keynes viszont úgy vélte, bölcsebb "pénzünket azon az arany értéken hagyni, ahol néhány hónapja állt, mint harcot indítani az ország minden szakszervezete ellen, hogy csökkenjenek a pénzbérek" (ahogyan egy akkori újságcikkében írta). Tévedésnek tartotta a monetáris politikát egy irreálisan erős aranyparitás mesterséges fenntartásának szolgálatába állítani, miközben milliós nagyságú a munkanélküliség. És az erős font már '25 nyarának végén éreztetni kezdte negatív hatását a szén- és acélexportra, 1926-ban a költségcsökkentő intézkedések hatására a bányászok elhúzódó sztrájkokba fogtak, majd országos sztrájkok törtek ki.

Az aranystandardhoz történő visszatérés Keynes számára azt a „lehetetlen hármasságot” hozta felszínre, amit a közgazdaságtan később gazdaságpolitikai trilemmának nevezett el. E trilemma lényege, hogy hosszabb távon nem lehet egyszerre rögzített valutaárfolyam, szabad tőkemozgás és belföldi célokat szolgáló önálló monetáris politika. A három elemből legfeljebb kettő állhat fenn. Keynes jól érzékelte, hogy e trilemma alapvetően politikai természetű, amennyiben szabad tőkemozgás mellett a rögzített árfolyam érdekében, önálló monetáris politika híján, "harcot kell indítani az ország minden szakszervezete ellen". Mindazonáltal képviseleti demokráciában egy ilyen harc nem feltétlenül sétagalopp. Keynes, praktikus ember lévén, egyszerűen úgy vélte, "könnyebb és józanabb hagyni, hogy a hazai valuta megtalálja a maga árfolyamát", mint frontot nyitni az elégedetlen munkavállalók felé, akik nem mellesleg szavazópolgárok. Keynes számára az aranystandardhoz történő visszatérés lényegében azt jelentette, hogy egy demokratikus ország önként lemond gazdasági szuverenitásának egy részéről, amennyiben a „lehetetlen hármasságból” a szabad tőkemozgást és a rögzített árfolyamot választja. Ám miután egy erős választói nyomásnak kitett politikai rendszerben az önálló gazdaságpolitika mozgásterének korlátozása tartósan nem működhet, Keynes úgy látta, szabad áru- és tőkemozgás mellett a politikai realitások sokkal inkább a font menedzselt lebegtetése mellett szólnak, mint a rögzített paritás mellett. Más szóval a „lehetetlen hármasság” feloldása politikailag könnyebben kivitelezhető a rögzített árfolyam feladásával, mint a belföldi célokat szolgáló önálló gazdaságpolitika korlátozásával, kivált ha a gazdaság válságos állapotban van. (Nota bene az ’50-es évek közepén Milton Friedman érve a lebegő valutaárfolyamok mellett igencsak hasonló volt.)
 
A Princetoni Egyetem (korábban a Harvard) neves közgazdász professzora, Dani Rodrik A globalizáció paradoxona című könyvének fókuszában a politikai trilemma fogalma áll. E politikai trilemma tkp. a gazdaságpolitikai trilemma egyfajta általánosítása. Ha ui. a szabad tőkemozgást a globalizációval azonosítjuk, az önálló monetáris politikát általában a demokráciával, amennyiben a megvalósuló gazdaságpolitikai mix választói preferenciákat kell tükrözzön, a rögzített valutaárfolyamot pedig a világgazdasághoz kapcsolódó nemzetállammal, akkor el is jutunk a Rodrik-féle politikai trilemmához: egyszerre nem lehet demokrácia, globalizáció és nemzetállam. E három elemből legfeljebb kettő fér meg együtt. Rodrik szerint lehet I.) globalizáció és nemzetállam, de akkor a gazdaságpolitika nem a választói preferenciákat fogja tükrözni, hanem a globalizáció imperatívuszaihoz fog igazodni, vagyis nem lesz demokrácia, II.) globalizáció és demokrácia, de akkor a gazdaságpolitikának is nemzetállamok felettivé kell válnia, ami viszont nemzetek feletti, föderális jellegű politika képviseleti és kormányzó szerveket tesz szükségessé, illetve III.) demokrácia és nemzetállam, de akkor korlátozni kell a globalizációt.