Mennyi globalizációt bír el az ember? – kérdezi Rüdiger Safranski kis könyvében. A globalizáció, így Safranski, a határokon átívelő horizontok lenyűgöző erejű távlataiba helyezte az egyént. A telekommunikáció, a közlekedés döbbenetes mértékű fejlődése sohasem látott mértékben tágította ki a nyilvánosság sugarát: az individuum látóköre lényegében az egész világra kinyílt. A tőke, az áruk, és az emberek szabad áramlása következtében az egyén jószerével úgy és ott él, ahol akar. Alapvető meggyőződéssé vált, hogy az ember szinte korlátlanul képes bármit csinálni magával és magából. Mintha a világ nagy egészével került volna hirtelenjében közvetlen párbeszédbe. Mindazonáltal kérdés: kibírja-e az egyén mindezt? Hiszen azáltal, hogy az ember számára a távlatok globálissá váltak, a lehetőségek, ingerek és információk globálissá vált tömege összemérhetetlen, és ezáltal zsibbasztó túlsúlyba került az emberi cselekvés lényegileg változatlan hatókörével szemben, azaz drámaian távolodni kezdett egymástól a globálisról való tudás hatósugara és az egyén emberileg lehetséges cselekvésének hatósugara. Az ember nem élhet egyszerre több helyen, és nem lehet számtalan életformája vagy identitása, miként érdemben nem léphet fel egyformán a helyi óvoda rossz ellátásával meg a Kelet-Timori gyermekmunkával szemben. Nem fogadhatja be a globálist a maga egészében. Safranski a német romantika alapvető meglátásához tér vissza: attól, hogy az individuum bármivé lehet, még nem válhat egyúttal egyszerre mindenné. Azaz, az egyén csak azáltal válhat meghatározottá, ha korlátozza magát. A globalizáció pedig ennek igazságán mit sem változtat. Azzal, hogy a globalizáció az embert egyre inkább a határokon átívelő horizontok lenyűgöző erejű távlataiba helyezi pusztán csak kiélezi az egyre inkább végtelenné váló horizont és az egyéni meghatározottság végessége között feszülő ellentétet. A lehetőségek és az információk globálissá vált rengetegébe taszítva az egyén számára egyre inkább imperatívusszá lesz a végessé válás. Az embereknek mintegy meg kell tanulniuk a lehetőségek, az adatok és információk újonnan támadt szent vadonjában saját tisztást találni, vagy még inkább saját tisztást vágni. Kell a jó immunrendszer. A globális horizont vadonját ui. nem bírja el az ember: az egyénileg befogadhatatlan vadonban a kis elkülönülő terrénumok jelentik az igazi szabadságot és individualitást. A globális világban az embernek meg kell csinálnia a maga egyéni helyét, és a történetek nyüzsgésében fel kell fedeznie a saját történetét, a saját horizontját. Mert bár a globalizáció az egyént a határokon átívelő horizont lenyűgöző erejű távlatába helyezi, mindazonáltal naiv illúzió lenne mégis azt hinni, hogy e horizont az egyén saját tisztása lehet. Meg kell békülni a végessel. Mint mindig.