Kaldor keynesiánus jövedelemelosztás elmélete - egy sejtés

Kaldor az '56-os Alternative Theories of Distribution című írásában fejti ki a maga >>keynesiánus<< alapvetésű jövedelemeloszlás elméletét. Úgy vélem, e teória forrása a keynesi General Theory tizedik, The Marginal Propensity to Consume and the Multiplier címet viselő fejezetének negyedik szakasza, melyben Keynes megkülönböztet egy >>logikai<< multiplikátor elméletet (the logical theory of the multiplier) és egy időbeli, kvázi >>dinamikus<< multiplikátor elméletet. A >>logikai<< multiplikátor elméletet illetően a következőt tudhatjuk meg: időbeli késés nélkül, folyamatosan érvényes. Avagy a beruházások és megtakarítások egyenlősége minden pillanatban fennáll. És Keynes példaként meg is említ egy 'extrém' esetet: ha a tőkejavakat termelő szektorban olyan expanzió, tehát pótlólagos beruházás megy végbe, amire a fogyasztási javakat termelő szektor nincsen felkészülve, és így arra a saját termelésének bővítésével nem tud rugalmasan reagálni, akkor a tőkejavakat termelő szektorban újonnan foglalkoztatottak pótlólagos kereslete felemeli a fogyasztási javak árát, melynek eredményeként egyfelől egyesek elhalasztják a fogyasztásukat, azaz tkp. megnő a megtakarítás, másfelől - és ez a lényeg - megnövekedik a profit, és így a tőkéseknek az abból való megtakarítása, ami újra csak a megtakarítások növekedését jelenti (mert a tőkések többet takarítanak meg, mint a bérből élők). Más szóval, ha a kínálati oldal merev, akkor a megnövekvő beruházási kereslet nem a jövedelemszintet (kibocsátást) emeli meg, hanem az árakat, azaz a profit-bér arányt. Méghozzá úgy, hogy az új jövedelemeloszlás egy magasabb megtakarítást eredményez azáltal, hogy a nemzeti jövedelemből egy nagyobb részt juttat a magasabb megtakarítási hajlandósággal bíró tőkések felé. És akkor máris helyben volnánk. Kaldor szerint ui. egy alulfoglalkoztatott, kapacitás-kihasználatlan gazdaságban a >>hatékony kereslet<< hagyományos keynesi elve van érvényben, mikoris az >>összkereslet<< és az >>összkínálat<< elválnak egymástól, és a beruházási kereslet növekedése nem az árak, hanem a kínálat növekedését vonja maga után, azaz a foglalkoztatás és a jövedelemszint növekedését, miközben az általános ár-bér arány változatlan. A beruházások és megtakarítások egyenlősége tehát a foglalkoztatás és a jövedelemszint növekedésén keresztül valósul meg (>>dinamikus<< multiplikátor elmélet). Ezzel szemben, egy merev kínálatú, vagyis kapacitás kihasznált, a teljes foglalkoztatás állapotában lévő gazdaság esetében, Kaldor szerint, már nem a hatékony kereslet hagyományos keynesi logikája érvényesül, hanem helyette a klasszikus közgazdaságtannak a javak szűkösségén alapúló törvénye, a Say-törvény. Ekkor a beruházások és a megtakarítások az árak változásán, illetve ennek következtében megváltozott jövedelemeloszlás által egyenlítődnek ki (>>logikai<< multiplikátor elmélet). Más szóval, a tőkések beruházási keresletének hatására az árak addig fognak igazodni, amíg a teljes jövedelmen belül a profitok és a bérek aránya el nem ér egy olyan értéket, amelynél a megtakarítások értéke egyenlő nem lesz a beruházások értékével. Erre gondol tehát Kaldor, amikor arról ír, hogy a keynesi multipikátor elméletnek kétféle alkalmazása is lehet: egyfelől egy, a Keynes által a General Theoryban kidolgozott hagyományos foglalkoztatási és jövedelem elmélet, amennyiben az bér-ár (avagy a bér-profit) arány adott, másfelől egy ár- és jövedelemelosztás elmélet, amikor viszont a jövedelemszint adott (merev a kínálat). És mindez tökéletes összhangban azzal a keynesi tézissel, mely szerint a beruházások maguk teremtik meg a velük azonos nagyságú megtakarításokat, azaz a fogyasztás igazodik a beruházásokhoz. Kaldor a Capitalist Evolution in the Light of Keynesian Economics című, szintén '56-os, tanulmányában világosan kifejti: ha egy adott jövedelemszintű gazdaságban a kereslet megnövekszik bizonyos javak iránt, akkor más javak iránt szükségképpen csökkennie kell. Ilyenkor, miként Kaldor fogalmaz, a tőkések és a munkások versengenek a javakért. Ám miután a tőkések sokkalta nagyobb forrásokkal rendelkeznek, mint a munkások, így ez a verseny merőben egyoldalú. Vagyis, miután adott az összkínálat volumene, és miután túlerejüknél fogva a tőkések határozzák meg az összkeresletnek a szerkezetét, és az így kialakuló árakat, következésképpen a tőkések kereslete határozza meg a fogyasztás szerkezetét, és ennek megfelelően a munkások fogyasztásának volumenét is. Végeredményben a tőkések beruházási döntése az, ami meghatározza a bérjövedelmek vásárlóerejét. Mindez másként megfogalmazva azt jelenti, hogy a tőkések, túlerejüknél fogva, mintegy maguk döntik el, hogy keresletükkel, és így az árak felhajtásával, vagy éppen lenyomásával, mekkora részt kívánnak magunknak kihasítani az adott összkeresletből. De mert az összkeresletet (a teljes jövedelmet) a profitok és bérek adják, így a tőkések a kereslete, vagyis a beruházások nagysága határozza meg, hogy mekkora legyen a reálprofitok, és ennek megfelelően a reálbérek nagysága, azaz a béreknek és profitoknak a teljes jövedelmen belüli aránya, és ezáltal a megtakarítások nagysága is.

Címkék: keynes kaldor