Kérdezi L. Albert Hahn egy '46-os írásának címében (in). A klasszikus közgazdaságtan, így Hahn, erénynek tekinti a megtakarítást, amely egyaránt előnyére van az egyénnek és a közösségnek. Az egyén gondoskodik a jövőjéről, a vállalkozók pedig a termelés fejlesztéséhez szükséges forrásokhoz jutnak. Mindazonáltal az új beruházási lehetőségek kimerüléséről és a tartós stagnációról szóló elméletek, a >>hatékony kereslet<< intellektuális bűvöletében született oversavings-underinvestment teóriák, folytatja Hahn, a hagyományosan erénynek tekintett megtakarítást bűnné változtatták. Egy olyan >>érett kapitalista társadalomban<<, ahol nem lehet a megtakarításokat profitábilisan beruházni, mondják ezen újkeletű teóriák, a fogyasztás visszafogása válságba sodorja a gazdaságot. A megtakarításnak bűnné, a fogyasztásnak erénnyé változása a gazdaságpolitikát sem hagyta változatlanul. Ha ui. a megtakarítás a társadalom javára van, akkor szerencsésebb, ha az állam nem adóztatja túl a polgárait, és nem kívánja a jelentős megtakarításokkal rendelkező tehetősebbek jövedelmét átcsoportosítani a kevésbé tehetősek javára, a tőkefelhalmozáshoz szükséges hasznot pedig nem vonja el a vállalkozásoktól. Ezzel szemben, ha a megtakarítás bűn, akkor a fogyasztást növelő jövedelemnivellálás, a megtakarítások adókkal való elvonása és állami elköltése, hovatovább az állami túlköltekezés a helyes politika. Ám Hahn szerint a beruházások csökkenéséről távolról sem a megtakarítások tehetnek, legalábbis amennyiben megtakarítás alatt eleve a fogyasztás csökkenését és a beruházások növekedését értjük, hanem éppenséggel a magas adók, illetve a magas bérköltségek (valójában a munkaerő profitabilitásával van baj). Vagyis, ha az állam csökkenteni kívánja a munkanélküliséget, illetve ösztönözni kívánja a gazdaságot, akkor annak az adók csökkentése, illetve az árak és a költségek leginkább szabad alakulásának előmozdítása (pl. harc a nagyvállalatok ármanipulációja ellen) a megfelelő módja, és nem az esztelen deficit spending, és a takarékossággal szembeni propaganda. Mindazonáltal Hahn nem tagadja, hogy az árupiac lefulladhat, amennyiben nagy mennyiségben pénzt vonnak ki a forgalomból. Ám ezt nem a beruházási lehetőségeknek valamiféle kimerülése okozza, hanem a piaci szereplőknek az árak jövőbeni alakulására vonatkozó elbizonytalanodása, illetve a bizalomvesztés a piaci folyamatok rövid távú alakulását illetően. Ez a folyamat nem tekinthető a megtakarítások hagyományos értelemben vett növekedésének sem, hanem valamilyen piaci zavar eredménye. A kormány dolga ilyenkor elsősorban a bizalom erősítése, és a kedélyek megnyugtatása. Hahn ilyen esetekben valójában nem tartja bűnnek az állami intervenciót, sem a kormányzati költekezést, föltéve, hogy az egyszeri rendkívüli beavatkozás marad. Nota bene, Hahn érvei nem túl meggyőzőek.