Elolvastam Oriana Fallaci botránykönyvét, A harag és a büszkeséget. A kötet egy nagy lélegzetű, indulatos kirohanás Európa iszlamizációja, az iszlám vallás, illetve általában az arab világ és kultúra ellen, ami a 2001. szeptember 11-i tragikus terrortámadást követően született. A szerző saját műfaji meghatározása szerint a szöveg egy hosszúra nyúlt prédikáció, amiből annyi kétségtelenül igaz, hogy Fallaci nem fukarkodik a tömjénnel, ha önmagáról, az apjáról, vagy épp az ük-ük nagyapjáról esik szó. A harsányan öntelt stílus ellenére Fallaci nincs minden igazság nélkül. A könyv legfőbb üzenetével minden további nélkül egyetérthetünk: szemben a nihilizmus és dekadencia gyakorta hangoztatott vádjával, az európai kultúra egyáltalán nem értéksemleges. Mi, európaiak az egyéni méltóságban és szabadságban hiszünk. A szabad életben, a szabad szerelemben, a szabad vállalkozásban, és általában az egyének szabad önrendelkezésében. Való igaz, a liberális demokráciák nagyon sokféle egyéni életcélt és életformát megengednek, színesek, plurálisak. Ámde csakis az együttélés elemi normáinak a keretein belül, amely normák az emberek egyéni méltóságának és szabadságának biztosítékai. Más szóval, a liberális demokráciák jóllehet számtalan egyéni életcélt elismernek, de olyat nem, ami mások méltóságát és szabadságát kizárja. E tekintetben tehát szó sem lehet valamiféle értékrelativizmusról. A liberális társadalom eredendően befogadó, azaz nyílt társadalom, melynek bárki tagja lehet, feltéve, hogy hajlandó elfogadni az együttélés elemi normáit. Ahhoz ugyanis, hogy valaki egy liberális demokrácia tagja lehessen, nem kell semmilyen kollektív céllal azonosulnia. Amennyiben az egyén elfogadja az együttélés szabályait, úgy e szabályok keretein belül szabadon keresheti egyéni céljait, azaz a közösségen belüli egyéni helyét és boldogságát. Ám ez egyúttal azt is jelenti, hogy a liberális demokráciák nem befogadók, nem toleránsak azokkal szemben, akik nem hajlandók elfogadni az együttélés ezen elemi normáit, amely normák a nyugati kultúra civilizációs alapnormái, és mint ilyenek ennek a kultúrának az alapvető értékeit fejezik ki. Vagyis a nyugati világ mindenkit szeretettel vár, aki tiszteletben kívánja tartani mások életét, testi épségét, önrendelkezési jogát és magántulajdonát. Akik viszont ezeket nem kívánják tiszteletben tartani, azokat nem várja. Nekik megköszönjük az érdeklődést, de mi itt európai normák szerint élünk. És Fallaci harcos iszlámellenességének nagyjából ez volna a veleje. Az, hogy a liberális demokráciák nem lehetnek toleránsak azokkal szemben, akik tagadják a liberális demokráciát. Fallaci szerint éppígy tévedés a tolerancia nevében minden eltérő kultúrát tisztelnünk. Ez ui. hamis tolerancia. Nekünk európaiaknak egyáltalán nem kell tisztelnünk olyan vallásokat vagy kultúrákat, amelyek tagadják az alapvető európai értékeket, nem kell magunkat megtagadnunk. Akkor fölösleges volt szüleinknek és nagyszüleinknek Hitler és Sztalin ellen harcolniuk, ha egyébként meg valamiféle hazug korrektség jegyében olyan vallásokat tisztelünk, amely vallások szerint a nők nem számítanak embernek. Nekünk európaiaknak egyáltalán nem kell olyan >>kultúrákat<< tisztelnünk, ahol nyilvános kivégzések vannak, vagy ahol nőket lehet halálra kövezni pusztán azért, mert nyilvános helyen merészeltek megérinteni egy férfit, aki nem a férjük. Hamis liberalizmus az, ami a szabadság nevében védelembe veszi a szabadság tagadását, hamis korrektség az, ami védi a védhetetlent, vélekedik Fallaci.