Kétféle érték Marxnál

I.

Marx A filozófia nyomorúságában nevetség tárgyává teszi Proudhon ún. konstituált értékét. Határozottan fellép a ricardói értékelmélet proudhoni meghamisításával szemben. Marx hangsúlyozza, az áruk csereértékének az áruk előállításához szükséges munka mennyiségével, illetve a munkaidővel történő meghatározása nem valamiféle elvont flogiszton-elmélet. A proudhoni ún. >>arányossági viszony<<, >>viszonylagos érték<< és >>kereskedelmi érték<<, amit a munkaidő úgymond a priori >>konstituál<< szimpla metafizikai koholmány. Marx leszögezi: Ricardo érdeme, hogy megmutatta az ún. polgári termelés valóságos mozgását, míg vele szemben a vulgáris Proudhon elvonatkoztat ettől a konkrét mozgástól, minek következtében az érték kategóriája, ami valójában a konkrét és valóságos tőkés termelés mozgásának eredménye, Proudhonnál metafizikai alapelvvé lesz. Marx így figurázza Proudhont, idézem: „Kezdjétek el a termék viszonylagos értékét a benne foglalt munkamennyiséggel mérni, és akkor a kínálat és a kereslet múlhatatlanul kiegyensúlyozza egymást. A termelés meg fog felelni a fogyasztásnak, a termék mindig kicserélhető lesz, s piaci ára pontosan a valóságos értéket fogja kifejezni. Ahelyett hogy, mint mindenki más azt mondaná: ha szép az idő, sok embert látunk sétálni, Proudhon úr sétálni küldi az embereit, hogy szép időt biztosíthasson nekik.”. Az áruk, állítja Marx, ártatlanul kerülnek a piacra, semmilyen önmagukban vett, belsőleg rögzített, elvont értékük nincs. Nem >>tudják<< eleve csereértéküket, keresletüket, az ún. természetes árukat stb., meglehet eladhatatlanok. Tehát azt, hogy az áruk csereértéke általában - ex post - folyvást a bennük tárgyiasult társadalmilag szükséges munkaidő szerint alakul, valójában épp a piaci konkurencia törvényei kényszerítik ki mindújra, mintegy egyszerű eredőjeként az egyébként bonyolult és összetett tőkés társadalmi termelés mozgásának. Vagyis Marx félreérthetetlenül, expressis verbis világossá teszi, idézem: „nem egy eleve „konstituáló” érték van, hanem egy „konstituáló” mozgás”. Azt a proudhoni elgondolást, mely szerint az áruk csereértékét az előállításukra fordított munkaidő már mindenek előtt és önmagában a priori meghatározná, Marx azzal a felette egyszerű ellenvetéssel tesz nevetségessé, hogy ily módon a lusta termelő árujának nagyobb volna a csereértéke, mint szorgalmasabb társai hasonló portékáinak. Valójában, és ez Marx mondandójának lényege, az értéktörvényt a tőkés termelés esetében éppen a piaci konkurencia érvényesíti (vö. pl. Bérmunka és tőke vagy Bér, ár és haszon). Más szóval, tőkés termelésnél, amennyiben a konkurencia törvényei szabadon érvényesülhetnek, úgy az áruk csereértékét ex post a társadalmilag szükséges munka mennyisége határozza meg. Megint más szóval, az áruk csereértéket a konkurencia törvényei határozzák meg, de kifejlett tőkés árutermelés, szabad verseny, szabad tőkeáramlás stb. esetén, hosszú távon, mindez végső soron azt eredményezi, hogy az áruk csereértékét vagy cserearányát éppen az áruk termeléséhez társadalmilag szükséges, átlagos stb. munkaráfordítások aránya határozza meg. Röviden, nem az értéktörvény az, ami valamiféle elvont a priori törvényként ex ante meghatározza a konkurencia mozgását, a kínálatot, a keresletet, ezek egyensúlyát, a piaci árat stb., hanem ellenkezőleg, a konkurencia mindenkori mozgása az, ami önmagát éppen ezen egyszerű törvényre redukálja ex post. Vagyis az értéktörvény a tőkés termelés konkrét formája, ami csak és kizárólag a piaci konkurencia konkrét mozgása révén, általa áll fenn. A társadalmi termelés mozgásának van törvénye, és nem az elvont értéktörvénynek valamiféle misztikus tárgyiasulása; nem a séta >>konstituálja<< a szép időt. A filozófia nyomorúságában Marx természetesen egyetért a ricardói tétellel, mely szerint kifejlett tőkés termelés esetében az áruk értékét a termelésükhöz társadalmilag szükséges átlagos munka mennyisége határozza meg, ám ugyanakkor, ismételve az előzőeket (mert ebben rejlik a lényegi tézis), Marx számára az értéktörvény nem valamiféle proudhoni eleve fennálló örök természeti törvény, ami maga igazgatná a piacot, határozná meg a kínálatot, a keresletet, a piaci árat stb. ex ante, hanem épp ellenkezőleg, a csereérték, mint a munkaidővel meghatározott, már a tőkés termelési viszonyok között közvetített társadalmi termelésnek, mint mozgásnak a mindenkori eredménye, amely tőkés társadalmi termelés a maga állandó folytonossága által körvonalazza ki saját összetett mozgásának ezen ex post egyszerű lényegre redukált eredőjét, így kristályosítva ki egyúttal a maga általában érvényes törvényszerűségét. Proudhonnál a valóság fejtetőn áll, amennyiben Proudhon úgy véli, akkor is van társadalmi-gazdasági törvény, ha nincs társadalmi-gazdasági mozgás, illetve az elvont törvény határozza meg e mozgást. Valójában: ha nincs társadalmi-gazdasági mozgás, akkor nincs törvény sem, mert a törvény mindenkor a konkrét társadalmi-gazdasági mozgásnak a reflexiója vagy törvénye. Azaz, az áru konkrét csereértékét a piac logikája határozz meg, ám a piac logikája ex post többnyire az értéktörvénynél köt ki, illetve amennyiben megváltozik a társadalmi termelést közvetítő mozgás, úgy természetesen változik annak törvénye is, hiszen nincs valamilyen a valóságos mozgáson kívüli önmagában vett törvény.

II.

A tőke III. kötetében a dolgok fordulatot vesznek. A filozófia nyomorúságával ellentétben a III. kötetben a piaci konkurencia mozgása már a költségárra redukálja magát, nem pedig az értékre, illetve éppen a piaci konkurencia mozgása volna az, ami az áruk értékének költségárukra történő redukcióját úgymond véghezvinni hivatott (oly módon, hogy a társadalmi értéktöbbletet a befektetett tőkék aranyában elosztja a társadalom egyes tőkései között, így alakítva ki az átlagprofit rátát). Kérdésként felmerül: mi hát a piaci konkurencia mozgásának a törvénye? A piaci konkurencia mozgása ui. vagy az értéket vagy a költségárat hozza létre eredményül, mert ugyanaz a mozgás ugye ex post nem redukálhatja magát két különböző eredőre. Ezért aztán egyfelől, ha a piaci konkurencia mozgásának ex post eredője az érték, miként A filozófia nyomorúságában, akkor az kínálatóstól-keresletestől, átlagprofit rátástól, piaciárastól az (vagy egyáltalán nem az), amit ugyanaz a mozgás, tehát a konkurencia mozgása mégegyszer nem redukálhat aztán megintcsak valami más eredőre, nevezetesen a költségárra. Így láthatóan A tőke III. kötetében a konkurencia által költségárra redukálódó áruérték elvileg nem lehet A filozófia nyomorúságából megismert érték. Másfelől, ha a piaci konkurencia mozgásának ex post eredője a költségár, miként A tőke III. kötetében, akkor a konkurencia mozgása mindig is csak ezt a költségárat hozza létre, így kérdésként merül fel, hogy akkor pontosan miféle értéket is redukál költségárra a konkurencia. Vagy mindez más megközelítésben: mi határozza meg A tőke III. kötetében az áruk értékét? Azt az áru értéket, amit a piaci konkurencia mozgása költségárra redukál. A tőke I. kötetéből egyértelműen megtudjuk a választ: az áruk értékét az áruk előállításához társadalmilag szükséges munkaidő határozza meg. Tehát A tőke I. kötetében az áruk értékét Marx számára épp úgy az áruk előállításához társadalmilag szükséges munkaidő határozza meg miként A filozófia nyomorúságában. Érezzük az ellentmondást. Kérdés tehát, hogy A tőkében szereplő érték kategóriát akkor vajon miféle társadalmi-termelési mozgás „konstituálja”?