Idehaza köztudottan rossz az adómorál. Az adócsalás amolyan nemzeti sport. Mindazonáltal a vállalkozások és magánszemélyek kivétel nélkül állítják: az lenne jó, ha mindenki rendesen fizetne adót, mert akkor az adóalap kiszélesedne, és csökkenhetnének az adókulcsok. Mindenki szívesen adózna, ha egyébként mások is rendesen adóznának, és így alacsonyabb adóteher jutna az egyesre. Más szóval, mindenki közös érdeke volna, hogy javuljon az adómorál, amit mindenki készséggel el is ismer.

De akkor miért nem történik mégis változás; miért nem javul ténylegesen az adómorál? Mert az egyes vállalkozó vagy magánszemély ekképp gondolkodik: >>Ugyan mit tehetnék én egymagam?! Ha becsülettel adózom, attól még a világon semmi nem fog megváltozik. Pusztán én leszek a balek, aki mások helyett is fizet.<< És mert egyénileg a vállalkozók és magánszemélyek így gondolkodnak, így aztán valóban nem is történik semmi változás. Vagyis létezik egy olyan közösségi érdek, ami a közösség minden egyes tagjának érdeke, ugyanakkor ez a közösségi érdek mégsem realizálódik, mert a közösség tagjai egyénileg ellenösztönözve vannak, hogy egyébként maguk tegyenek valamit e közösségi érdek megvalósításáért. Ellenösztönzöttek: vagy mert az adózók túl kevésnek érzik magukat ahhoz, hogy egyénileg bármit érdemben tegyenek a dolog érdekében, vagy mert úgy vannak vele, hogy ha majd mindenki rendesen adózik, és alacsonyabbak lesznek az adók, akkor majd ők is rendesen fognak adózni, de előbb nem (magyarán, az adózók potyázni akarnak: vívják ki inkább mások a becsületükkel a jó adómorált, és ezáltal az alacsonyabb adókat; más szóval, az adózók a kivívott kedvezőbb állapot hasznából már szívesen részesednének, de ők maguk nem akarnak áldozatot hozni ennek a kedvezőbb állapotnak a megvalósulásáért). 

Mancur Olson 1965-ös klasszikus opuszában, A kollektív cselekvés logikája című kötetben egy provokatív tézist fogalmaz meg: az, hogy egy csoportnak van valamilyen közös érdeke, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a csoport tagjai egyénileg ösztönözve lennének e közös érdek realizálására. Sőt paradox módon, mennél nagyobb a csoport, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a csoportérdek nem valósul meg. Leginkább az iménti példában szereplő két okból: 1.) Ha a csoportérdek egy olyan jószágnak a biztosítása, melynek fogyasztásából (hasznából) a csoport egyetlen tagját sem lehet utólag már kizárni (pl. kedvezőbb törvényi szabályozás, jobb adómorál, illetve mind az ún. kollektív javak), akkor ez a csoport tagjait egyénileg potyautas viselkedésre ösztönzi. És mennél nagyobb a csoport, annál inkább. De épp, mert mindenki potyázni akar, így aztán nem is tesz senki semmit a dolog érdekében. Magyarán, ha mindenki azt várja, hogy valaki más kaparja ki a gesztenyét, akkor végül senki nem fogja. 2.) Mennél nagyobb egy csoport, annál reménytelenebbnek érzik a csoport tagjai, hogy egyénileg képesek lennének érdemben bármit is tenni a közös érdek realizálásáért. Illetve mennél nagyobb egy csoport, annál inkább érzik úgy a csoport tagjai, hogy nem az ő egyéni részvételükön múlik a dolog, így aztán a maguk részéről inkább a kényelmes passzivitást választják (ami szintén egyfajta potyautas viselkedés). De ha senki sem érez magában erőt a csoportérdek realizálásához, illetve ha mindenki inkább a kényelmes passzivitást választja, mondván, hogy igazán nem az ő kis hozzájárulásán áll vagy bukik a dolog, akkor nem történik semmi a közös érdek realizálásáért.

Olson tézise tehát még egyszer így szól: mennél nagyobb egy csoport, annál kisebb a valószínűsége, hogy magát megszervezve egységesen lépjen föl valamilyen közös érdek megvalósításában. És megfordítva: mennél kisebb egy csoport, annál könnyebben szerveződik, illetve annál nagyobb annak valószínűsége, hogy a csoporttagok kooperálni fognak a közös érdek megvalósításáért. Vagyis miközben a kis csoportok érdekei megjelennek, addig a nagy csoportok érdekei gyakran látensek maradnak. Így amennyiben azt feltételezzük, hogy a kis csoportok érdekei - épp a kis méret miatt - valamilyen >>különérdeket<< képvisel, akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kis csoportok különérdekei jobban képesek érvényesülni, mint a nagy látens csoportok érdekei. Az, hogy pl. az állami szabályozásban az egyes ágazatok termelőinek lobbyérdekei jobban érvényesülnek, mint a fogyasztók érdekei, leginkább abból az egyszerű tényből fakad, hogy a termelők kevesebben vannak, és így könnyebben szerveződnek, mint a fogyasztók.

Mivel pusztán a közös érdek realizálásából fakadó haszon a látens csoport tagjait egyénileg nem ösztönzi közvetlenül a csoportérdek megvalósítására, így Olson szerint ahhoz, hogy egy nagy csoport tagjai csoportra irányuló tevékenységet folytassanak, az kell, hogy a közös érdeken túl valamilyen magánérdek is ösztönözze őket. Vagyis valamilyen szelektív ösztönzésre is szükség van, ami lehet pozitív (jutalmazó), vagy negatív (bűntető). (Szeresse bármennyire is valaki a hazáját, és legyen bármennyire is híve a kollektivizmusnak, ha arról lenne szó, hogy nem muszáj többé adót fizetnie, akkor magától bizony nem fizetne. Ezért kötelező az adófizetés, és ezért kell szelektív ösztönzés gyanánt a büntetés. (Ha ma gyenge az adómorál Magyarországon, akkor ez csak azért lehetséges, mert nem kellően hatékony az a negatív ösztönző, ami a közösség tagjait csoportra irányuló tevékenységre ösztönözi.))

Olson úgy látja, hogy az olyan nagy csoportokat képviselő létező érdekképviseleti szervezetek, mint a munkavállalói szakszervezetek vagy épp a farmerszövetkezetek, valójában olyan érdekszervezetekből alakultak ki, amelyek kezdetben magánjavakat kínáltak. A szakszervezetek pl. betegbiztosítást a tagjaiknak. Vagyis Olson szerint a nagy csoportokat képviselő létező érdekképviseletek valójában >>melléktermékei<<  csak a magánérdekeket szolgáló társulásoknak.