Tallián Miklós félreérti a John O'Sullivan által megfogalmazott konzervatív kétely lényegét egy föderális EU működésének hosszabb távú sikerességét illetően. Pedig O'Sullivan világosan fogalmaz, idézem:

Szerintem a föderális EU és a közös kormányzat csalódás lesz egész Európának. Ehhez az kéne, hogy az emberek először európainak tartsák magukat, és csak ezután britnek, magyarnak, franciának, olasznak. Ahhoz, hogy működő állam jöjjön létre, ami meg tudja magát védeni és pénzügyileg is rendben van, szükség volna európai állampolgárokra és a tagállamok kiemelkedő közös érdekeire. De milyen közös érdeke lehet Finnországnak és Portugáliának, ami miatt finnek és portugálok közösen harcba mennének?

Nemrég villantottam fel pár mondatban Roger Scruton idevágó véleményét: minden működő politikai közösség valamilyen pre-politikai közösséget feltételez. Ha ui. az egyén nem érezheti magát valamilyen pre-politikai (területi, etnikai, nyelvi, kulturális) közösség tagjának, akkor a politikai közösség polgárának sem fogja magát igazán érezni: a politikai közösséghez nem lesz lojális (hűséges), illetve a politikai közösségen alapuló joghatósággal szemben inkább ellenséges lesz, mintsem engedelmes (lásd pl. muzulmán bevándorlók Európában). Valójában nagyon egyszerű dologról van szó, pre-politikai közösség híján az egyén úgy érzi, hogy a hatalom "nem a mi érdekeinket képviseli". A föderális EU kormányzás éppen azért áll gyenge lábakon, mert nem támasztja meg semmilyen valódi közösség: Európának nincs közös nyelve, etnikailag nem egységes, nincs egységes európai kultúra, illetve Európa úgy általában nem egy szülőföld. Sokan beszélik ugyan második nyelvként az angolt, és a magaskultúra szintjén létezik talán valamiféle közös európai irodalom, zene, történelem stb., ámde mindezek messze nem olyan erős identitásképzők, mint az anyanyelv, a területi és/vagy etnikai hovatartozás. Az átlagemberek esetében legalábbis ez mindenképpen így van. Vagy ahogy O'Sullivan fogalmaz: az emberek mindenekelőtt magyarnak, olasznak, spanyolnak, hovatovább baszknak meg katalánnak érzik magukat. Emelkedettebb pillanataikban talán európaiaknak is, ám történjék bármilyen probléma, úgy azonnal a nemzetállami identitás lesz a domináns, a mi érdekünk, miként az mostanság egyébként oly jól látható Európában. (Miként az is jól látható, hogy válságban még az uniós integrációnak leginkább elkötelezett politikusok is saját országuk érdekében kezdenek el politizálni.) Sőt válságos időkben még nemzetállami szinten is megjelenik a törés (az imént olvasom, hogy "az egész unió pénzesládájának tartott Németországban is fölvetette Bajorország, hogy miért ő finanszírozza a szegényebb - elsősorban keletnémet - tartományok felzárkózását" (HVG, okt. 6-i szám)). Egy szó, mint száz, a föderális EU terve egyszerűen abban hibázik, hogy egy átlag magyar, olasz, cseh vagy spanyol ember számára Brüsszel nem mi, hanem azok ott, és amíg az európai közösségi érzés pre-politikai alapjai nem erősödnek meg kellő mértékben az átlagemberek szintjén, addig az EU-s kormányzás úgymond nem a mi érdekünket képviseli.    

Persze mindezt tekinthetjük akár sajnálatosnak is, ámde mégis tény. És Tallián Miklós talán atavisztikusnak találhatja az O'Sullivan-féle gondolkodást, ami a szülőföld, anyanyelv vagy a nemzeti hűség fogalmaival érvel, mindezekkel mégis számolni kell. Ez nem feltétlenül jelent nacionalizmust vagy provincializmust, pusztán a realitások figyelembevételét. A nacionalizmusra és provincializmusra egyébként sem egy bürokratikus, Brüsszelből igazgatott szuperhatalom a jó válasz, hanem az érzések, eszmék és az áruk mind teljesebb önkéntes cseréje az európai polgárok között. És az emberek európai összetartozás érzését is csak a szabad társulás képes előmozdítani, és nem valamiféle, az emberek feje fölé húzott művi állam. O'Sullivan erről beszél, és nem a GDP-ről. (A magyar kormányról, legyen az bármilyen is, egyetlen szó nem esik az interjúban. Az, hogy Tallián ezzel indít, Mórickát idézi, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe. Csak Mórickának ez nem Orbán. Node, mindenki másra izgul.)