Elolvastam a Nászútat. Modiano elbeszéléstechnikája immáron egészen ismerős: a zavarba ejtő, esetenként a követhetetlenség határát súroló ugrálás az időben, a cselekmény mozaikszerű ábrázolása, a környezet időnkénti jegyzőkönyvszerű (már-már taxonómikus) leírása, a homályos utalásokból építkező háttértörténet stb. És a regény narrátora, a dokumentumfilmes Jean B., aki szegről-végről Modiano alteregójának is tekinthető, és aki memoárt készül írni Ingridről, helyenként ki is fecsegi mindezt: „Jelen és múlt összemosódik az emlékezetemben, ahogy ráfilmezésnél a képek”. Vagy máshol: „Ugyanazokon a helyeken járunk-kelünk, csak nem ugyanakkor; mégis találkozunk, akárhány év is választ el bennünket”. Illetve Jean, a narrátor teljesen explicit reflexiója az írásról, ami egyfajta önreflexiónak is beillik Modiano részéről: „(…) megmondhatja-e az életrajzíró, hogy mi a fölösleges? Vagy minden fontos, és csak fel kell sorolni minden egyes részletet (…) vagyis úgy kell rögzítenie mindent, ahogy a végrehajtónak a foglalási jegyzőkönyvben?”. Majd következik Jean konklúziója, amiben szintén nem túl nehéz felfedezni Modiano írói ars poeticáját: „a hézagok, a csendek, a fordulópontok” — ezek adják egy ember sorsának lényegét.