Herbert Marcuse nevezetes tézise a ’60-as években úgy szólt, hogy a munkásosztály megszűnt a kapitalizmus ellenzéke lenni. Ami alatt Marcuse nem azt értette, hogy megszűnt volna a munkásosztály vagy a bérmunka-tőke „antagonizmusa”, hanem azt, hogy a munkásosztály, mint forradalmi osztály szűnt meg. Ennek oka pedig Marcuse szerint a technikai haladásban keresendő, ami egyfelől jelentősen megnövelte a munkásosztály életszínvonalát, másfelől megváltoztatta az ipari termelés jellegét. Amikor Az egydimenziós ember 1964-ben megjelenik, Marcuse már évtizedek óta az Egyesült Államokban él. Tanúja lehet annak, hogy a kétkezi munkások külvárosi családi házban élnek, kocsijuk, tévéjük, rádiójuk, hűtőszekrényük, porszívójuk, mosógépük van, nyáron pedig vakációra mennek. A munkásosztály nem él nyomorban; kényelemben él; és nem csak a láncait veszítheti. A termelés jellege szintén átalakul, melynek folyományaként a munkavállalók munkakörülményei számottevően javulnak. A munkásosztályon belül a „kékgalléros” munkavállalók aránya csökken, ezen belül is a hagyományos ipari munkások aránya, illetve az olyan nehéz fizikai munkát igénylő ágazatok, mint bányászat, kohászat, acélgyártás stb. súlya csökken; a szakképzett és magasan iskolázott „fehérgalléros” munkavállalók aránya pedig növekszik. Vagyis a munkavállalók élet- és munkakörülményei meredeken javulnak. Mindez a munkásosztály polgárosodását, középosztályosodását eredményezi, ami által az teljességgel „beintegrálódik” a rendszerbe. Vagyis nem képviseli többé a fennálló rendszer tagadását. A munkásosztály valójában egyre konformistább és konzervatívabb lesz. (Marcuse szerint (1967) a „modern ipari állam” munkásosztálya valójában olyannyira beintegrálódott a kapitalizmusba, hogy előbb válik egy újfasiszta mozgalom társadalmi bázisává, mint egy szocialista vagy bolsevik mozgalomnak. (Nota bene manapság a fehér, heteroszexuális, munkásosztálybeli férfiak röhögik ki leghangosabban a kék hajú feministákat, a Che Guevara-polós egyetemistákat meg a Tamás Gazsit.)) Hovatovább, vélekedik Marcuse, a szakszervezetek és kommunista pártok is integrálódtak a rendszerbe. A szakszervezeteknek nem célja a kapitalizmus megdöntése, pusztán magasabb bérekért és jobb munkakörülményekért küzdenek a rendszer keretein belül. Még a kommunista pártok is „cinkelt lapokkal játszanak”, amennyiben a forradalom „lekerül a politikai napirendjükről” (az „objektív feltételek hiánya” miatt), és elfogadják a parlamentarizmus, a politikai pluralizmus játékszabályait, ami Marcuse szerint „fegyverletétel az uralkodó hatalmi struktúra előtt”. Azaz, a szakszervezetek és kommunista pártok sem jelentik többé a kapitalizmus valódi tagadását. Valójában semmi nincs, ami ellenzéke lehetne a rendszernek: az élet minden területén a fennálló viszonyok képzik a teljes horizontot; a kapitalizmus a társadalmi élet egyetlen dimenziója; mindent maga alá gyűr. Kizárólag a rendszer kitaszítottjai (a „kívülállók”) jelentenek még némi forradalmi tartalékot: a gettók népe, a bevándorlók, a szexuális és faji kisebbségek, a hippik, diákok, az antikapitalista értelmiségiek stb., vagyis azok a társadalmi csoportok, amelyek nem integrálódtak még be maradéktalanul a rendszerbe. Ám Marcuse szerint ezek a csoportok nem képesek forradalmi változást hozni. (Marcuse felől továbbgondolva: a progresszív identitáspolitika azon törekvése, hogy különféle affirmatív intézkedésekkel elismerést és igazságot szolgáltasson e kisebbségek számára, megerősítve ezáltal társadalmon belüli helyzetüket, valójában e kisebbségek „beintegrálását” jelenti a rendszerbe. Mint ilyen: a maradék „forradalmi tartaléksereg” felszámolása. Nem radikális politika, hanem további depolitizálása a kapitalizmusnak (lásd Žižek).) A TINA-t nem Thatcher találta ki, hanem Marcuse. És a baloldal ismételgeti azóta frusztráltan. Mint pl. Mark Fisher Kapitalista realizmus: Nincs alternatíva? c. 2008-as kis kötetében, ami nemrég jelent meg idehaza, és ami ennek a kis posztnak az ihletője. Meglepő módon Fisher egyszer sem említi Marcusét, jóllehet szorosan kapcsolódik hozzá, és tkp. alig mond Marcuséhez képest újat. (…)