Az ember magabiztosan közlekedik a konyhájában. Fiók ki-be, szekrény nyit-zár, levesz-visszatesz, térül-fordul. Minden holmi azonnal kézre áll, minden mozdulat mintegy magától történik. Reggeli kávékészítés közben az ember nyugodtan töprenghet a napi teendőkön vagy épp telefonálhat, egyik kezével füléhez tapasztva a telefont, a másik kezével rámolva a dolgokat. A kávékészítéshez nem kell gondolkodni, jóformán magától megtörténik. Ugyanakkor a kávékészítésben van értelem, nem összevissza történik. Az, hogy a kiskanál az adott fiókban van, az, hogy az őrölt kávé az adott polcon van stb. maga is értelemmel bír, miként a kávéfőzés lépései. Ugyanakkor a kávékészítéshez nem szükségeltetik, hogy az ember ezt az értelmet mintegy külön megfogalmazza magának, hogy fogalmilag, tematikusan értse azt, amit tesz, vagy azt, hogy mi hol van. Mert amikor belép a konyhájába, akkor nem egyszerűen dolgok közé lép be, hanem egy világba, a konyha világába, melynek összefüggései már réges-régen föltárulkoztak számára, vagyis érti. Amikor az ember a konyhában sürög-forog, tesz-vesz, akkor ebben a világban mozog, ennek a világnak az összefüggéseiben közlekedik. Éppen ezért állhatnak a dolgok kézre, és történhet minden mozdulat mintegy magától; mintha csak láthatatlan drótpályákon mozogna. A konyha világát éppen ezeknek a bejáratott pályáknak e láthatatlan hálózata adja, ami jelentéssel telített. Az ember mindaddig észre sem veszi, hogy ténykedését egy előzetesen feltárult világ vezeti, amíg ki nem zökkenti valami e láthatatlan pályákról. A telefont füléhez tapasztva elmerülten diskurál, felnyúl a polcra, de keze nem találja a tasakot; háromszor is ráfog a semmire. Ekkor odanéz: hol a kávé? A máskor kézre álló dolog hiánya váratlanul kizökkenti a világból. Az ember bal alsó hetes őrlőfoga sem létezik egészen addig, amíg az el nem kezd fájni; a fájdalommal viszont bejelentkezik, kibújik rejtekéből. Az eltűnt kávéval bejelentkeznek a konyhai holmik, kilépnek kézre álló kezességük félhomályából, hogy hasukat düllesztve egyszerre csak megmutassák magukat, mint puszta tárgyakat. És miután a dolgok ilyenképp levedlették kézre álló közelségük otthonosságát, hogy aztán tolakodó tárgyakként vegyék körbe az embert, jön csak a reflexív gondolkodás. De tényleg, hova tűnt a kávé? Eleve hasonlóval szembesül az ember, ha idegen konyhába téved. Valaki más konyhájában egy szimpla kávéfőzés is komoly kihívás lehet. Ott csak tárgyak között van az ember, és csak tehetetlenkedik, mert a dolgok nem állnak kézre. Másvalaki konyháját nem érti, vagyis nem hagyatkozhat rá egy már feltárult világra, ami akár öntudatlanul is képes volna vezetni mozdulatait.

A létezők megértése eredendően nem teoretikus, még csak nem is fogalmi. A dolgokat mindenkor eleve értjük valahogy, mint egy már valamiképpen feltárulkozott világot, vagyis mint olyan jelentéssel teli intencionális pályák szövetét, melyre a mindennapok tevés-vevésében ráhagyatkozunk. A létezők teoretikus megértése ebből a fogalom előtti világból emelkedik ki. Ahogy Martin Heidegger fogalmaz Lét és idő című művének 18. §-ában: „Amiben az önmagát ráutaló megértés történik, azaz a szempont, amire vonatkoztatottan a létezőt a rendeltetés létmódjában utunkba kerülni engedjük, nem más, mint a világ fenoménje. És annak a struktúrája, amire a jelenvalólét ráutalja magát, az az, ami a világ világiságát alkotja. Amiben a jelenvalólét ily módon már mindenkor érti magát, az számára eredendően otthonos. A világnak ez az otthonossága nem követeli meg szükségképpen a világot mint világot konstituáló vonatkozások teoretikus áttekinthetőségét. E vonatkozások kifejezett ontológiai-egzisztenciális interpretációjának lehetősége viszont a jelenvalólét számára konstitutív világotthonosságon alapul, amely a maga részéről szintén a jelenvalólét létmegértését alkotja”.