Idén megjelent könyvében Bernanke röviden értekezik Arthur Burns jegybankelnökségéről, aki 1970 és 1978 között — az ún. Nagy Infláció elszabadulásának idején — volt hivatalban. A Burns vezette FED siralmas teljesítményének Bernanke szerint két oka volt: 1) Burns nem kívánt szembeszegülni Nixon elnök politikai nyomásának, és már csak azért sem tartotta a jegybanki függetlenséget kiemelten fontosnak, mert 2) meggyőződése volt, hogy az inflációt alapvetően nem-monetáris tényezők okozzák (pl. olajár-emelkedés, háború, nagyvállalatok monopolisztikus árképzése, ár-bér spirál stb.), illetve úgy vélte, hogy a jegybank kizárólag brutális monetáris szigorral volna csak képes letörni a nem-monetáris tényezők okozta inflációt, ami olyan recessziót és munkanélküliséget okozna, amit sem Nixon, sem az amerikai nép nem volna hajlandó elfogadni; vagyis (paradox módon) a jegybankelnök Burns nem hitt a monetáris politika hatékonyságában, és maga inkább ár- és bérkontrollt ajánlott Nixonnak az árak megfékezésére. Mindezek okán a Burns vezette FED csak sodródott a folyamatokkal, miközben az USA infláció egyre növekedett. Bernanke leírja, 1979-ben, nem sokkal hivatalból való távozása után, Burns tartott egy előadást, amiben felismerte a „pszichológia” (mai szóhasználattal, várakozások) szerepét az infláció alakulásában: magas inflációs várakozások mellett a FED téves döntéseinek hosszú évekig ható negatív következményei lehetnek az inflációra.