The Cure Burn (1994/2019)

Milton Friedman kocsijának rendszáma. 

Megnéztem Oliver Stone 1995-ös nagyszabású, három és félórás Nixon filmjét. Jóllehet, a Nixont játszó Anthony Hopkinst Oscar-díjra is jelölték a filmbeli alakításáért, nekem valahogy idegenül hat ebben a szerepben. A Nixon máskülönben egy hamisítatlan Stone-film: politikai dráma a kulisszák mögötti hatalomról, ármányról és pénzről. A film talán leginkább nevetséges jelenetében az elnök Nixon egy 19 éves, a vietnami háború ellen tüntető, fiatal egyetemista lánytól tudja meg, hogy a „rendszer egy bestia” (fenevad, szörnyeteg), amit a CIA, a maffia és a Wall Street mocskos urai irányítanak. Ó, jaj! (A filmben Nixon úgy véli, hogy a tüntető fiatalokat titokban a "kommunisták" pénzelik kivülről.) A „bestia” kifejezés többször előjön a filmben; az egyik jelenetben pl. Richard Helms CIA-igazgató Yeats A második eljövetel című versét szavalja. Nota bene ez utóbbi jelenet azt sejteti a nézőknek, hogy Kennedy elnököt a CIA ölte meg. Ahogy egyéb sejtetések is vannak a filmben; pl. az, hogy Kissinger szivárogtatott ki titkos anyagokat a sajtónak a háborúról (kellő történelmi háttérismeret hiányában nekem ez a szál nem jött át teljesen). A film vége felé Hopkins már-már Hannibal Lectert játssza Nixon helyett, és az utolsó jelenetek kissé melodramatikusra sikeredtek. De mindent összevetve azért a Nixon egy erős film.

Cikkében Beke Károly azt írja, hogy az 1985-ös Plaza-egyezmény „sikeres volt”, talán túlzottan is. Ehhez kis adalék: elterjedt vélekedés, hogy Japán ún. „elveszett évtizede” (a ’90-es évek) valójában az egyezmény következménye volt. Az erősen exportorientált japán gazdaság 1986 első félében ui. recesszióba süllyedt — az előző évi megállapodás okán — durván felértékelődő jen miatt. Ezért a japán jegybank rendkívül laza monetáris politikába kezdett (amit ’87-ben a japán kormány megfejelt még egy jelentős fiskális stimulussal). 1987-re beindult a hitelexpanzió, ami aztán néhány év leforgása alatt hatalmas ingatlanbuborékot hozott létre. 

Stanley Kramer (r.) A dominó-elv (The Domino Principle) (1977)

Mindig van világrend, és mindig van domináns nagyhatalom, vélekedik Robert Kagan. Nem lehetünk naivok: nincsenek hatalmi vákuumok; ahonnan az egyik nagyhatalom kivonul, oda a másik benyomul. Ahova nem az Egyesült Államok exportálja a demokráciát, oda Kína és Oroszország exportálja a despotizmust. Vagy valami harmadik az iszlámot. Aztán mindenki eldöntheti, hogy neki melyik szimpatikusabb; melyikben szeretne élni.

Ronald Neame (r.) Az Odessa-ügyirat (The Odessa File) (1974)

Stanley Kramer (r.) Az utolsó part (On the Beach) (1959)

Idén megjelent könyvében Bernanke röviden értekezik Arthur Burns jegybankelnökségéről, aki 1970 és 1978 között — az ún. Nagy Infláció elszabadulásának idején — volt hivatalban. A Burns vezette FED siralmas teljesítményének Bernanke szerint két oka volt: 1) Burns nem kívánt szembeszegülni Nixon elnök politikai nyomásának, és már csak azért sem tartotta a jegybanki függetlenséget kiemelten fontosnak, mert 2) meggyőződése volt, hogy az inflációt alapvetően nem-monetáris tényezők okozzák (pl. olajár-emelkedés, háború, nagyvállalatok monopolisztikus árképzése, ár-bér spirál stb.), illetve úgy vélte, hogy a jegybank kizárólag brutális monetáris szigorral volna csak képes letörni a nem-monetáris tényezők okozta inflációt, ami olyan recessziót és munkanélküliséget okozna, amit sem Nixon, sem az amerikai nép nem volna hajlandó elfogadni; vagyis (paradox módon) a jegybankelnök Burns nem hitt a monetáris politika hatékonyságában, és maga inkább ár- és bérkontrollt ajánlott Nixonnak az árak megfékezésére. Mindezek okán a Burns vezette FED csak sodródott a folyamatokkal, miközben az USA infláció egyre növekedett. Bernanke leírja, 1979-ben, nem sokkal hivatalból való távozása után, Burns tartott egy előadást, amiben felismerte a „pszichológia” (mai szóhasználattal, várakozások) szerepét az infláció alakulásában: magas inflációs várakozások mellett a FED téves döntéseinek hosszú évekig ható negatív következményei lehetnek az inflációra.

Stone Temple Pilots Glide (1999)

„Ki a faszom tanított meg téged ilyen kibaszott csúnyán beszélni?” — kérdezte Bayer Zsolt.

*

A FED nem vette el a puncsostálat, pedig már ment a parti. Meg aztán a háború. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Kenneth Rogoff cikke az USA inflációról.

*

Meglepetés nóta.

Kis részlet Jean-Pierre Petit Minden relatív: Anselme Lanturlu kalandjai (Gondolat Kiadó, 1991) című könyvéből. (Persze George Gamowtól a Tompkins úr kalandjai a fizikával utolérhetetlen.)

(Jónap Richárd cikkét olvasom. I.) Az egyszerű tankönyvi okosság úgy szól, hogy ha magas az infláció, miközben magas a kibocsátás és alacsony a munkanélküliség, akkor az keresleti infláció; ellenben ha magas az infláció, miközben alacsony a kibocsátás és magas a munkanélküliség, akkor az kínálati infláció. Az Egyesült Államokban negyvenéves csúcson az infláció (a maginfláció szintén), miközben a munkanélküliség jelenleg szintén rekord alacsony, a kibocsátás (az idei enyhe visszaesés dacára) magas. (Ugyanez a helyzet az eurózónában, illetve idehaza dettó.) Ez tehát keresleti inflációnak tűnik a tankönyvi bölcsesség értelmében. Ehhez képest a legtöbb közgazdász, szakújságíró és beszélő fej kínálati inflációról beszél (a világkereskedelem lassan tér magához a pandémia miatti leállást követően, a globális ellátási láncok szintúgy, ukrán-orosz háború stb., stb., másról sem hallani). Mindeközben. II.) Volcker harca az USA infláció ellen 1981-82-ben recesszióba vitte az amerikai gazdaságot, takarékszövetkezeti (S&Ls) csődökhöz vezetett az Egyesült Államokban, valamint súlyos adósságválságba taszított több latin-amerikai országot. Mindez köztudott. Az akkori latin-amerikai adósságválságok mindazonáltal újfent rámutattak: mivel az amerikai dollár egyszerre az USA nemzeti fizetőeszköze és a világgazdaság kulcsvalutája, ezért az USA nemzetgazdasági érdekét szolgáló gazdaságpolitika összeütközésbe kerülhet más országok (vagy a világgazdaság általános) érdekével, illetve fordítva. Az angol font az 1920-as években ugyanez.)

Megnéztem John N. Smith Veszélyes kölykök (Dangerous Minds) című 1995-ös filmjét. És tessék, egy kis adalék Bob Dylan 2016-os irodalmi Nobel-díjához.

Tegnap értem Ben Bernanke idén megjelent könyvének végére. Ma Bernanke közgazdasági Nobel-díjat kapott megosztva Douglas Diamonddal és Philip Dybviggel a „bankokkal és pénzügyi válságokkal kapcsolatos kutatásaikért”. (Nota bene Bernanke 2015-ös válság-emlékirata 2017-ben idehaza is megjelent. Amiről anno írtam is röviden.)

Megnéztem Keith Thomas idei Tűzgyújtó (Firestarter) című filmjét, ami King azonos című 1980-as regényéből készült. Mivel a regénynek már létezik egy 1984-es filmadaptációja (amiben a kislányt Drew Barrymore játssza), egy remakere számítottam. De nem az. Valójában nagyban eltér a ’84-es filmtől, illetve a regénytől. (Összesen három King regényt olvastam: a Tortúrát, A ragyogást és a Tűzgyújtót. Egymás után, ebben a sorrendben; és mindegyiknél azt éreztem, hogy az előző jobb volt. Lehettem úgy tizenhárom éves. Szóval a regény cselekményére túlzottan már nem emlékszem, de úgy rémlik, a ’84-es film hívebben követi.)

Tim Marshall interjú a 24.hu-n.

(Hirtelen elhatározásból kommentárt írtam Trombitás Kristóf tegnapi cikkéhez a PestiSrácok.hu híroldalon. Az a megtiszteltetést ért, hogy a kommentet törölték.) (Kieg. Utoljára egy klasszikus zenei portál(!) fórumáról törölték a hozzászólásomat, sőt akkor egy hónapra ki is tiltottak a portál fórumairól. Ennek már jó pár éve. Egy ismert zenetörténészt bíráltam moderált stílusban. Állítólag maga a zenetörténész követelte a törlést. Ami roppant hízelgő, feltéve, hogy tényleg így volt. :))

Walter Matthau és Robin Williams
Michael Ritchie (r.) A túlélők (The Survivors) (1983)

Tangerine Dream Choronzon (1981)

Amennyire tudom, Soros Györgyön kívül másnak nem szokása a közgazdaságtan kapcsán a Heisenberg-féle határozatlansági elvet emlegetni. Matolcsy jegybankelnök felzárkózott. (Kieg. Soros reflexivitás-elméletéről egy tavalyelőtti cikkem.)