Howard Zinn darabjai jobbak, mint amire számítottam. Színdarabnak álcázott didaktikus észosztás helyett egészen szórakoztató szövegeket kaptam. Persze észosztás is akad bennük azért; leginkább a Marx visszatér darabban (nem politikai elfogultság), kisebb elánnal az Emmában. Az Emma egyik-másik jelenetén nagyokat derültem. Pl. amikor Sachs kávézójában Vito bolondozva, és nem kevés öniróniával, azt mondja (és akkor muszáj lesz idéznem): "A kapitalista válság marxi elmélete szerint a gazdagokon egyre inkább elhatalmasodik a székrekedés, a szegényeknek egyre kevesebb jut enni, így a szennyvízcsatornák kiszáradnak. Ekkor én és csatornamunkás társaim, az igazi proletariátus, felkelünk (drámaian feláll)... kiemelkedünk a drekből...". (A kötetet a Könyvmecénás oldalról rendeltem meg, még mielőtt az megjelent volna, így a könyvben szerepel a nevem, mint a könyv megjelenését támogató. :D)

I can't speak!

Lélekmelegítő tea szürke kedd reggelen.

Tegnap elhunyt Joseph Ratzinger, aki — olvasva a nekrológokat — pápább volt a pápánál. Immáron Pelével van a mennyországban. (Feltéve persze, hogy odakerültek. (Tudjuk, Jézus mindössze egyetlen embernek ígérte meg a mennyországot. A jobb latornak.)) De ez már tavalyi történet.

*

Éves horoszkópot olvasok. Jó tanács 2023-ra a Szűz csillagjegyben születetteknek: fontos a helyes táplálkozás. És még vannak, akik szerint az asztrológia áltudomány! „Rendszeresség, változatosság és mértékletesség, ez legyen a kulcsszó”. (Figyelem! A többi csillagjegy szülöttei se zabáljanak rendszertelenül idén.)

*

Beethoven VII. szimfóniáját hallgatom Soltival és a Chicagói Szimfonikusokkal. A második tétel mindannyiszor szíven üt, amikor hallom. (Bár számomra a Kurt Sanderling vezényelte londoni Philharmonia Zenekarral készült felvétel magasan kiemelkedik.) Nota bene nemrég akadtam egy 1990-es cikkre Soltiról, amiből megtudtam, hogy Solti anno Soros Györggyel közösen alapot hozott létre, hogy magyar hivatásos zenekari tagok Chicagóban tanulhassanak.

*

Álmos vagyok.

*

"Isten csodája, hogy még áll hazánk", kezdte újévi köszöntőjét Novák Katalin köztársasági elnök. Kicsit aggódom. Már csak a szentlélek tartja össze? Olyasmi csoda, mint az isteni gondviselés meg a világgazdaság pénzbősége? Akkor ez most az Orbán-kormány tevékenységének a mérlege lenne? Elbizonytalanodtam.

Helló 2023!

Tangerine Dream Force Majeure (1979)

Kattints a képre!

Szerény címe és külleme ellenére Joseph Wang 2020-as kis könyve hasznos olvasmány, jóllehet tárgya kizárólag a FED-re és az Egyesült Államok pénz- és tőkepiacaira korlátozódik. Két nagy erénye: I.) miközben technikai részletektől sem mentes, stílusa tiszta és világos és II.) felhívja a figyelmet a jelenlegi és a 2008 előtti időszak különbségeire. Emellett néhány mondata rendkívül frappáns. Például: „A jegybanki tartalékok soha nem hagyják el a FED mérlegét, pusztán körbemasíroznak, ahogy a kereskedelmi bankok naponta rendezik egymás közt fizetéseiket”. 

A befektetés művészete című könyvében André Kostolany úgy emlékszik, atyai barátja, Albert Hahn 40 millió dolláros vagyont hagyott hátra. Kedvenc történeteim a pénzről című könyvében viszont már 100 millió dolláros vagyont. Inflációs idők.

Karácsonyi zenei lista.

Stiglitz. A pandémia miatt 2020-ban meredeken visszaesett az USA-ban a reálfogyasztás, ami aztán 2021-ben gyorsan visszapattant, és visszasimult a hosszabb távú trendbe. Nem vitás. Stiglitz hangsúlyosan reálfogyasztásról beszél. A nominális fogyasztásról pedig a következőt írja: „A nominális fogyasztás valóban magasabb, mint a korábbi trendvonal; és miközben néhányan ezt a túlzott kereslet bizonyítékának vélik, mindez csak azt jelenti, hogy az árak magasabbak lettek” (eredeti kiemelés). Vagyis a történet röviden: magasabb nominális fogyasztás, magasabb árak, változatlan reálfogyasztás (már ami a trendet illeti). Ez valójában a monetarista okoskodásra (a Patinkin-féle reálegyenleg-hatásra) rímel: ha a pénzmennyiség növekedése miatt a gazdasági szereplők nominális pénzegyenlegük növekedését tapasztalják, akkor addig növelik nominális költekezésüket (nominális fogyasztásukat), amíg az árak emelkedése vissza nem állítja reálpénz-egyenlegüket (reálfogyasztásukat) a korábbi szintre (vagy trendre). 

"Szeretné összegyűjteni ezt a sok-sok különálló, össze nem illő önarcképet, egy elbeszélés, saját élettörténete szálára fűzni őket, születésétől, a második világháború időszakától eljutni a jelenig. Vagyis felidézni egy egyedi életsorsot, de egy nemzedék történetének keretébe ágyazva. Amikor belekezd, mindig ugyanazokba a problémákba ütközik: hogyan lehet ábrázolni a történelmi idő múlását, a dolgok, eszmék, erkölcsök változását, és ennek a nőnek a magánéletét…"

Motörhead Bomber (1979)

A II. világháborúban a keleti fronton az orosz katonáknak nemezcsizmájuk volt, a németeknek nem; nehéz úgy harcolni, ha az embernek közben fázik a lába, vagy konkrétan lefagy. A háború alatt az Egyesült Államok 13 millió pár nemezcsizmát szállított a Szovjetuniónak. Van, hogy az a sereg nyeri meg a háborút, amelyiknek jobb csizmái vannak.

Olvasni kezdtem Pogátsa Zoltán napokban megjelent könyvét (aminek szerényen a szerző borostás ábrázata díszeleg a borítóján). Az első fejezetig jutok. Az elmúlt néhány évben Pogátsa a modern monetáris elmélet apostolának állt, ahogy tette azt a világban számos egyéb balos közgazdász, aktivista és politikus, mert az elmélet amolyan biankó-csekket kínál számukra progresszív elképzeléseik megvalósításához; a green new dealtől a feltétel nélküli alapjövedelemig. Mindenre van pénz, csak meg kell rázni a pénzfát. A pénz kibocsátójának, vagyis az államnak, annyi pénze lehet, amennyit csak akar; a kormányzati programoknak nincs finanszírozási korlátja, kizárólag a gazdaság termelési kapacitása jelent valódi korlátot. És Pogátsa rögtön meg is kínálja az olvasót ezzel az örömhírrel a kötet nyitó fejezetében. A modern monetáris elmélet lényegében a chartalizmusnak és Abba Lerner ún. funkcionális finanszírozásról vallott elképzelésének az ötvözete, amit kiegészít Beardsley Rumlnak az adók szerepére vonatkozó elképzelése. A Lerner-féle funkcionális finanszírozás veleje: nem a központi költségvetésnek kell egyensúlyban lennie, hanem a gazdaság egészének. A kormányzati túlköltekezésnek nem a költségvetési deficit a bizonyítéka (ami mindig finanszírozható), hanem az infláció (miként az alulköltekezésnek a munkanélküliség, és nem a szufficit), amikor a gazdaság teljes kapacitáson működik (beleértve a szűk keresztmetszeteket is), ezért a kormányzati költekezés már nem a kibocsátást növeli, hanem az árakat. (Ahogy Keynes mondja, a teljes foglalkoztatás elérésével jut el a gazdaság a „valódi infláció” állapotába, amikor a fiskális stimulus már csak az árakat képes növelni.) Az adók funkciója (ahogy Ruml kifejti) valójában nem az állam kiadásainak finanszírozása, hanem a gazdaság szabályozása; mindenek előtt a keresleté; és ha a túl sok pénz inflációt okozna, akkor azt adókkal (akár célzottan is) ki lehet vonni a forgalomból. Röviden: a modern monetáris elmélet szerint a költségvetési deficit inflációt okozhat,— az infláció éppenséggel a kormányzati túlköltekezés legfőbb jele. Ehhez képest a könyv első fejezetének végén Pogátsa felsorolja az infláció öt lehetséges okát, de a költségvetési deficitet még véletlenül sem említi, kizárólag „keresleti sokkról” beszél, ami ritka, mint a fehér holló, úgymond. (A Pogátsa által felsorolt öt inflációs ok közül valójában egyik sem okoz inflációt. Nota bene a költségvetési deficit sem okoz inflációt, feltéve, hogy azt nem pénzteremtéssel finanszírozzák, jóllehet a modern monetáris elmélet esetében mindig erről van szó. Egyébiránt az elmélet akár magyarázattal is szolgálhatna a világban dúló inflációra: a nagyrészt jegybanki pénzteremtéssel finanszírozott kormányzati költekezések a pandémia alatt túlzottak voltak, mert inflációhoz vezettek. Az elmélet szerint az inflációra az adóemelés lenne a megoldás. Várom, hogy Pogátsa előálljon a javaslattal. Megszorítást, plíz.) Pogátsa kedves témája az offshore (ebben a könyvben is foglalkozik vele, kicsit előrelapoztam). A vád úgy szól, hogy az offshore miatt nem képesek a kormányok a jóléti kiadásokat finanszírozni. Az offshore kapcsán Pogátsa valahogy soha nem hozakodik elő a modern monetáris elmélettel. Azzal, hogy a saját pénzzel bíró államoknak valójában nincs is szükségük adókra ahhoz, hogy kiadásaikat finanszírozzák, hovatovább, az állami kiadások szükségképpen meg kell előzzék az adószedést, ahogyan azt az elmélet tartja. És végül egy kis gyöngyszem: Pogátsa a 27. oldalon azt írja, hogy „az állampapír egyfajta jövedelemtranszfer a szegényektől a gazdagok felé, s ekképpen ismét csak megszüntetendő”, majd a 31. oldalon (azaz mindössze négy(!) oldallal később) már arról ír mindenféle reflexió nélkül, hogy káros volna, ha az állam visszafizetné az adósságát, mert „ha az állam egy az egyben visszafizetné az adósságállományát, akkor eltűnnének a háztartások megtakarítását jelentő állampapírok is”. Tudjuk, csak az ökör következetes. És ez még csak az első fejezet. Persze Pogátsa egyetlen dologban talán mégis csak konzekvens: megfontolás nélkül bedob bármilyen okfejtést, ha annak antikapitalista éle van.

Ránki a Richterben
2022.12.08.

Így fogok kinézni 75 évesen. Ahogyan azt a mesterséges intelligencia elképzeli.

A nagyszerű Henry Hazlitt és az infláció természete címmel ma posztom olvasható a kiváló publicista, Seres László blogján. Az írás tisztelgés Henry Hazlitt előtt, akinek népszerű művei szemléletformáló hatással voltak rám tanulmányaimnak egy korábbi szakaszában. Kiváltképp Hazlitt 1946-os Közgazdaságtan egy leckében című könyve, ami az egyik legjobb bevezetés a közgazdaságtanba (letölthető innen). Az infláció természetét illetően a poszt azt állítja: az árszínvonalat, és ezáltal az infláció mértékét, a pénz kereslete és kínálata határozza meg, és nem az egyes javak kereslet-kínálata; valamely jószág árváltozása csak annyiban hat az általános árszínvonalra, amennyiben az indirekt módon hatással van a pénz kínálatára és keresletére. Köszönöm Seres Lászlónak a közlést.

A NER-agitprop figurák új darlingja, John Mearsheimer (Milo Yiannopouloshoz képest, kétség kívül, előrelépés) A nagy téveszme c. könyvében előadja a Kreml kedvenc tézisét (nyilván innen is az újsütetű vonzalom), miszerint Ukrajna orosz megtámadását a („sátáni”) Nyugat, legfőképpen az Egyesült Államok, provokálta ki a NATO keleti bővítésével a Szovjetunió felbomlását követően. Moszkva 1999-ben és 2004-ben is ellenezte a bővítést, mert úgymond katonai fenyegetést látott bennük (plusz ígéretszegést, jóllehet Gorbacsov később maga cáfolta, hogy nyugati vezetőktől bármiféle ígéretet kapott volna arra, hogy a NATO nem fog kelet felé bővülni (persze lehetséges, hogy G. utólag másképp emlékezett)). Grúzia (Georgia) és Ukrajna esetleges NATO-csatlakozását Moszkva végképp nem tűrhette tétlenül; Ukrajna széles, akadálymentes szárazföldi folyosót alkot Nyugat-Európa és Oroszország között. De ezzel a történettel legalább két probléma van. 1.) Senki nem gondolhatja egy pillanatig sem komolyan, hogy Putyin Ukrajnára (miként Fehéroroszországra) csak amolyan semleges ütközőállamra tekintene, és nem úgy, mint Oroszország részére („Novorosszija”). Az oroszok valójában azért ellenezték a keleti EU- és NATO-bővítést, mert tudták, hogy az lehetetlenné teszi a csatlakozó egykori szovjet tag- és csatlós államok későbbi visszahódítását (ha másképp nem, mint geopolitikai „érdekszférát”), mert lélekben nem mondtak le róluk véglegesen, legfeljebb pillanatnyi kényszerűségből átmenetileg. 2.) Még ha valamiféle pőrén realista geopolitikai megfontolás értelmében Oroszországot érthető módon rosszul is érintené Ukrajna NATO-tagsága, Ukrajna egy szuverén ország, és jogában áll eldöntenie, mely katonai és politikai szövetségekhez kíván tartozni; vagyis Ukrajna nem gyarmat, hogy szövetségi politikáját valamely másik ország érdekei határozzák meg. (Gondoljunk bele, hogy Ukrajna arra akarná kényszeríteni Oroszországot, hogy az lépjen be a NATO-ba, mondván, hogy szeretné, ha közte és Kína között lenne egy nagy NATO-ország. Ha ezen csak mosolygunk, akkor gondoljuk meg újra.) (Nota bene Mearsheimer a könyvében egy helyütt azt írja, hogy egy nagyhatalom számára a legjobb stratégia az, ha nem avatkozik bele kisebb országok politikájába. De ez nyilván csak az Egyesült Államokra vonatkozik, ahova Mearsheimer az üzeneteit egyébként célozza.)

Sok évvel ezelőtt, amikor megismertem az Amadinda Reich-lemezét, szerelem volt az első hallásra. Örökre szóló találkozás, friss és felszabadító. Reich 1985-ös Sextetje hatalmas kedvenc.

Madarat tolláról, Schmidt Máriát Stefka Istvánról is. (Persze mindenkinek jár egy második esély benyalni az éppen regnáló hatalomnak. Már ami Stefka elvtársat illeti.)