Ma kezdődik az Oltási Akcióhét. Mindenki, aki eddig nem tette, oltassa be magát. Senki ne keressen kifogásokat. A vakcinától nem lesz se zombi, se kommunista, és belehalni sem fog. Senki nem jedi mester, hogy vele legyen az erő, és a C-vitamintól nem pattan le az emberről a lövedék; fel kell venni a golyóálló mellényt.
Az ember magabiztosan közlekedik a konyhájában. Fiók ki-be, szekrény nyit-zár, levesz-visszatesz, térül-fordul. Minden holmi azonnal kézre áll, minden mozdulat mintegy magától történik. Reggeli kávékészítés közben az ember nyugodtan töprenghet a napi teendőkön vagy épp telefonálhat, egyik kezével füléhez tapasztva a telefont, a másik kezével rámolva a dolgokat. A kávékészítéshez nem kell gondolkodni, jóformán magától megtörténik. Ugyanakkor a kávékészítésben van értelem, nem összevissza történik. Az, hogy a kiskanál az adott fiókban van, az, hogy az őrölt kávé az adott polcon van stb. maga is értelemmel bír, miként a kávéfőzés lépései. Ugyanakkor a kávékészítéshez nem szükségeltetik, hogy az ember ezt az értelmet mintegy külön megfogalmazza magának, hogy fogalmilag, tematikusan értse azt, amit tesz, vagy azt, hogy mi hol van. Mert amikor belép a konyhájába, akkor nem egyszerűen dolgok közé lép be, hanem egy világba, a konyha világába, melynek összefüggései már réges-régen föltárulkoztak számára, vagyis érti. Amikor az ember a konyhában sürög-forog, tesz-vesz, akkor ebben a világban mozog, ennek a világnak az összefüggéseiben közlekedik. Éppen ezért állhatnak a dolgok kézre, és történhet minden mozdulat mintegy magától; mintha csak láthatatlan drótpályákon mozogna. A konyha világát éppen ezeknek a bejáratott pályáknak e láthatatlan hálózata adja, ami jelentéssel telített. Az ember mindaddig észre sem veszi, hogy ténykedését egy előzetesen feltárult világ vezeti, amíg ki nem zökkenti valami e láthatatlan pályákról. A telefont füléhez tapasztva elmerülten diskurál, felnyúl a polcra, de keze nem találja a tasakot; háromszor is ráfog a semmire. Ekkor odanéz: hol a kávé? A máskor kézre álló dolog hiánya váratlanul kizökkenti a világból. Az ember bal alsó hetes őrlőfoga sem létezik egészen addig, amíg az el nem kezd fájni; a fájdalommal viszont bejelentkezik, kibújik rejtekéből. Az eltűnt kávéval bejelentkeznek a konyhai holmik, kilépnek kézre álló kezességük félhomályából, hogy hasukat düllesztve egyszerre csak megmutassák magukat, mint puszta tárgyakat. És miután a dolgok ilyenképp levedlették kézre álló közelségük otthonosságát, hogy aztán tolakodó tárgyakként vegyék körbe az embert, jön csak a reflexív gondolkodás. De tényleg, hova tűnt a kávé? Eleve hasonlóval szembesül az ember, ha idegen konyhába téved. Valaki más konyhájában egy szimpla kávéfőzés is komoly kihívás lehet. Ott csak tárgyak között van az ember, és csak tehetetlenkedik, mert a dolgok nem állnak kézre. Másvalaki konyháját nem érti, vagyis nem hagyatkozhat rá egy már feltárult világra, ami akár öntudatlanul is képes volna vezetni mozdulatait.
A létezők megértése eredendően nem teoretikus, még csak nem is fogalmi. A dolgokat mindenkor eleve értjük valahogy, mint egy már valamiképpen feltárulkozott világot, vagyis mint olyan jelentéssel teli intencionális pályák szövetét, melyre a mindennapok tevés-vevésében ráhagyatkozunk. A létezők teoretikus megértése ebből a fogalom előtti világból emelkedik ki. Ahogy Martin Heidegger fogalmaz Lét és idő című művének 18. §-ában: „Amiben az önmagát ráutaló megértés történik, azaz a szempont, amire vonatkoztatottan a létezőt a rendeltetés létmódjában utunkba kerülni engedjük, nem más, mint a világ fenoménje. És annak a struktúrája, amire a jelenvalólét ráutalja magát, az az, ami a világ világiságát alkotja. Amiben a jelenvalólét ily módon már mindenkor érti magát, az számára eredendően otthonos. A világnak ez az otthonossága nem követeli meg szükségképpen a világot mint világot konstituáló vonatkozások teoretikus áttekinthetőségét. E vonatkozások kifejezett ontológiai-egzisztenciális interpretációjának lehetősége viszont a jelenvalólét számára konstitutív világotthonosságon alapul, amely a maga részéről szintén a jelenvalólét létmegértését alkotja”.
Az imént olvastam a viccet:
James Bondot Moszkvába küldik, hogy kiderítse, mi történik ott Gorbacsov vezetése alatt. Bond betér egy pékségbe, és látja, hogy nincs kenyér. Bevési a kis noteszébe: Nincs kenyér. Később betér a hentesboltba, és látja, hogy nincs hús. Elő a notesz: Nincs hús. Ekkor egy KGB-tiszt, aki egészen addig követte, áthajol Bond válla fölött, és azt mondja: "Tudja, egy évvel ezelőtt magát ezért még lelőtték volna". Erre Bond írni kezd: Már töltény sincs.
Kopernikusz óta tudjuk, hogy a Föld kering a Nap körül. A filozófia történetében Kant hajtott végre hasonló kopernikuszi fordulatot, amikor azt állította, hogy a tárgyak igazodnak az emberi megismeréshez, és nem fordítva.
Zanzásítva: Az ember kizárólag úgy alkothat magának képzeteket a világról, ahogyan azt megismerőképessége számára megengedi. Más szóval a tárgyak képzetek, melyek azért vannak alávetve a megismerőképesség sablonjainak, mert nélkülük az ember egyáltalán nem volna képes tárgyakat megjeleníteni vagy elgondolni. A tér, az idő, az ok-okozatiság stb. a megismeréshez tartoznak, a tapasztalatot megelőző a priori szemléletek és kategóriák. A kopernikuszi fordulatot Fichte viszi tovább. A tudat konstruálja a képzetet. Ámde a tudat nem pusztán a képzet tudata, hanem e tudat szemlélete, azaz öntudat. Mindazonáltal a tudat nem képes úgy létrehozni a képzetet, hogy öntudatként egyúttal szemlélje e tevékenységet, mert a konstrukció szemlélete maga szintén az öntudat tevékenysége. A tudatnak ezért le kell válnia a képzetről, hogy szemlélőként lehessen cselekvő, és éppen e leválás hozza létre a vele szembenálló tárgyat. A cselekvő tudat valójában szakadatlanul konstruálja a képzetet, és válik le róla szakadatlanul, megteremtve a tárgyat és annak szemléletét az öntudatban. A tárgy a tudatnak egyfajta folytonosan megalvadó tevékenysége. Kant és Fichte úgy vélték, a dogmatikus filozófia nem látja, hogy az, ami az objektum dologi tulajdonságaként jelenik meg, valójában a szubjektum tevékenysége.
Az első Feuerbach-tézisben Marx azt írja, hogy a korábbi materializmusok a tárgyat ugyan érzéki-valóságosnak tudják, ámde negligálják az emberi tevékenységet, mint tárgyi tevékenységet. A dolgot csak mint a szemlélet tárgyát tekintik. Ezzel szemben az idealizmus megragadja az emberi tevékenységet, de nem mint érzéki-valóságos praxist, hanem mint az öntudat tevékenységét. Megoldás: a szubjektum és objektum áthelyezése az érzéki-valóságosba. Vagyis a valódi szubjektum az ember, mint érzéki-valóságos társadalmi lény, és nem az elvont tudat; a valódi tevékenység pedig az érzéki-valóságos praxis, vagyis az embernek, mint az érzéki-valóságos társadalmi lénynek az anyagi termelése, és nem az elvont tudat konstrukciója; a valódi objektum az érzéki-valóságos tárgy, és nem a tudat képzete. A többi stimmel.
Marx kopernikuszi fordulatot hozna a közgazdaságtanba; a kanti fordulathoz rendkívül hasonlót. A Kritik der politischen Ökonomie a Kritik der reinen Vernunftra rímel. E fordulat kvintesszenciáját az árufetisizmus leírása adja. Marx azt mondja: soha vegyész nem vett még észre az aranyon olyasmit, hogy pénz; soha mérnök nem vett még észre a gyapotfonó gépen olyasmit, hogy tőke; soha antropológus nem vett még észre az emberen olyasmit, hogy bérmunka. Az arany az arany, a fonógép az fonógép, az ember az ember, és csak meghatározott társadalmi-termelési viszonyok között pénz, tőke, bérmunkás (tőkés, rabszolga stb.). Mert a pénz, tőke, bérmunka stb. nem a dolgok természeti meghatározottságai, hanem társadalmi-termelési viszonyok. És miként az a priori szemléletek és kategóriák úgy tükrözik vissza az ember számára saját megismerő tudatának tevékenységét, mint maguknak a tárgyaknak a tárgyi jellegét, a gazdasági kategóriák is úgy tükrözik vissza az ember számára saját társadalmi termelésének viszonyait, mint dologi viszonyokat. Ahogy Schelling mondja: „mindig eszmékben konstruálunk”. Kantnál és Fichténél az a priori sablonok azok az „eszmék”, melyekben a tudat a képzetet mindenkor konstruálja, mert azok valójában saját képzetalkotó tevékenységének mozgásformái. Éppen ezért adhatják e sablonok a tárgy tárgyiságát alkotó elemi formákat. Éppígy Marxnál. A gazdasági kategóriák a társadalmi termelésnek, mint az anyagi élet termelésének az általános mozgásformái. Ezért a termelt javak felveszik e mozgásformák alakját, amelyek fétisszerű titokzatos dologiságként jelennek meg. És ahogy Kant és Fichte szerint a dogmatikus filozófia nem látja, hogy az, ami az objektum dologi tulajdonságaként jelenik meg, valójában a szubjektum tevékenysége, úgy Marx szerint a „polgári” politikai gazdaságtan sem veszi észre ugyanezt. (…)
Nem emlékszem, hogyan jutottam Michael Parkin 1990-ben megjelent Economics tankönyvéhez, de nyilván úgy vettem. A 12 fő fejezetből álló tankönyv egyes fejezeteit, némiképp rendhagyó módon, egy-egy rövid interjú vezeti fel olyan világklasszis közgazdászokkal, mint Milton Friedman, Gary Becker, James Tobin, Robert Lucas, Oliver Williamson vagy épp Paul Volcker. Az interjúkat Parkin készítette. A záró fejezet (Growth and Comparative Systems) a hétfőn elhunyt Kornai Jánossal készült interjúval indul. Tudomásom szerint ez — az immáron több, mint harminc évvel ezelőtti — kis interjú magyarul nem jelent meg, ezért lefordítottam. Itt olvasható.
Befejezem Alain Badiou Szent Pál: Az egyetemesség apostola című opuszát. Az esemény, az alany, az igazság fogalmai köré épülő badioui filozófiát eleddig másodkézből ismertem, és semmi kétség afelől, hogy Pálról írt művét ezek a fogalmak vezetik. (Szóval a kötet nem ideális bevezető Badiou filozófiájába.)
A szöveg végig rendkívül obskúrus. Egy megfejtési kísérlet (ami könnyen lehet téves).
Pál Jézus Krisztus halálból való feltámadásának apostola. Miféle halálról van szó? Badiou talányosan azt írja: „Abban a halálban, amiről Pál beszél, a Krisztuséban és a miénkben, nincs semmi biológiai, ahogy egyébként az életben sincs” (130. o.). Illetve máshol: „mert a halál nem biológiai tény” (134. o.) A megfejtést Pál korinthosziakhoz írt második levele adja: „a betű megöl, a lélek pedig megelevenít”, „a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata”. Mit jelent ez esetben a betű? A Törvényt, vagyis az uralom, a jog, a legalitás, a szokások és rítusok, a fennálló rend világát általában; a pozitivitást. Badiou szavaival: a „totalitást, amely kiosztja a helyeket, és elvárja a gondolkodástól, hogy elfogadja ezeket a helyeket” (137. o.). Az, aki a „törvény alatt” él, halott, amennyiben nem alany, hanem a fennálló rend viszonyainak megszemélyesítése. „A betű halált hoz az alanyra, amennyiben minden hatalmától elválasztja a gondolkodást” (160. o.).
Mi mozdíthatja ki az embert a fennálló rend viszonyaiból? Egy olyan tiszta esemény, amelynek semmilyen vonatkozása nincs a természet vagy a társadalom rendjére. „A tiszta esemény nem illeszkedik se a természeti Mindenhez, se a betű felszólításához” (109. o.), ahogy Badiou fogalmaz. Illetve: „A gondolkodást csak olyasmi szabadíthatja meg tehetetlenségétől, ami a rendjén túlmutat” (162. o.). Azáltal, hogy a tiszta esemény levezethetetlen a fennálló rendből, és „kimutatható ok nélkül megtörténik” (146. o.), a vele való találkozás túllendíti az embert a fennálló horizontján, hogy megnyíljék általa egy olyan igazság, ami egy radikálisan más alternatíváját mutatja fel a létezésnek. Krisztus feltámadása éppen egy ilyen tiszta Krisztus-esemény; egy olyan sokk, ami kizökkenti az embert a Törvény uralma alól, és hatályon kívül helyezi számára a fennálló világot. „Pál szerint a Krisztus-esemény nem egynemű a törvénnyel, minden előírás tiszta áthágása” (109. o.). Pál levele a galatákhoz: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától”. És mert a világ pozitivitása (a „betű”, a „törvény”) alatt élni halál, azáltal, hogy a tiszta esemény túllendít e halálon, vissza visz az életbe, azaz feltámaszt (a „lélek” pedig megelevenedik). Badiou ezért írja: „A feltámadás Pál számára az, aminél fogva az élet súlypontja az életben van, mert előzőleg a Törvényben volt, ami az élet halál alá rendelését szervezte” (119. o.).
A feltámadás kettős jelentése: Krisztus feltámadása, mint tiszta esemény, valamint az ember találkozása e tiszta eseménnyel, ami „feltámasztja” a Törvény alóli életből, ami a halál. Miről van szó? A tiszta eseménnyel való találkozás kipenderíti az embert a fennálló uralom, a jog, a legalitás, a szokások és rítusok világából, épp mert azokhoz nem illeszkedik, mert „minden előírás tiszta áthágásának” mutatkozik. Az ember ezáltal leszakad a fennálló rendről, és arról az életről, ami alig volt több, mint e rend rögzített viszonyainak puszta megszemélyesítése, azaz halál, és megnyílik számára az alannyá válás lehetősége, egy igaz élet, amennyiben hűséges marad a tiszta eseményben feltárulkozó igazsághoz.
Pál a Krisztus-esemény apostola, ami elhozza az ember feltámadását, ami Badiou számára azt jelenti, hogy Pál mindenekelőtt a pálfordulás apostola: a damaszkuszi úton Saul egy esemény hatására elvágólagosan kivonja magát a fennálló világ hatalma alól, hogy aztán az eseményben feltáruló igazsághoz ragaszkodva belépjen egy radikálisan új életbe. Vagyis Pál tkp. saját „feltámadásnak” apostola: annak, hogy mindenki számára minden pillanatban nyitva áll a pálfordulás lehetősége. Ezért a feltámadás, az újjászületés, az új élet apostola.
Mi tehát Badiou számára a páli „feltámadás” jelentése általában? Az ember találkozása egy olyan eseménnyel, ami radikális áthágása a fennálló rendnek, és általa egy olyan új igazság megjelenése, amely igazsághoz való hűséges ragaszkodás lehetővé teszi, hogy a fennálló rendben élt életét, a pszeudo-életet, ami a halál, hátrahagyva egy új igazságban kezdjen el élni, ami egy radikálisan alternatív élet, mert kivonja magát a fennálló világ hatalma alól. E „feltámadás” teszi lehetővé, hogy az ember „ismét aktívvá váljon” (161. o.). Pál maga e „feltámadás” paradigmatikus alakja. Általában: egy radikális esemény igazságához való hűség apostola.
Nem nehéz megfejteni: Badiou számára 1968 májusa volt a tiszta esemény.
1.) Orbán Viktor megérdemli, hogy többet legyen a családjával. 2.) Márki-Zay Péterrel szemben a FiDeSznek nehezebb lesz fogást találni a jövő évi országgyűlési választás kampányában. Márki-Zay nem tűnik a nemzeti szuverenitást épp feladni készülő woke-balos posztkommunista sorosistának. Illetve gyanítom, hogy Hódmezővásárhelyen nincsenek komolyabb forgalmi dugók, talán még nyelvvizsgája is van. Márpedig a jövő évi választási kampányt a FiDeSz feltehetően a globalista vs. szuverenista („európai birodalom vs. nemzetállam”), identitáspolitika vs. keresztény-konzervativizmus („LMBTQ-barát vs. családbarát”), muszlim bevándorlók vs. születő magyar gyerekek, Soros-bérencek vs. hazafiak stb. közötti választásra kívánja majd kiélezni. Mindezekre a FiDeSznek kész narratívája van, amit évek óta tol. Ehhez a FiDeSznek Dobrev Klára, a „moszkovitából vedlett migránssimogató brüsszelita”, plusz szemkilövető Gyurcsényné, Apró-villa stb. a tökéletes kihívó. Úgy vélem, Orbán Viktor Dobrev Klárára szavazna.
„Ez a mű remek bevezető Mises gondolataiba”, írja Bettina Bien Greaves, Ludwig von Mises egykori tanítványa és asszisztense, Mises Gazdaságpolitika: Gondolatok a jelennek és az utókornak című kis könyvének Bevezetőjében. A mű egy hat előadásból álló egyetemi előadás-sorozat leirata, amit Mises özvegye rendezett sajtó alá. Az előadások a Centro de Difusión Economía Libre meghívására Buenos Airesben hangzottak el 1959-ben.
A kis könyv valóban rendkívül könnyen érthető bevezetést ad az olyan állandó misesi témákba, mint a gazdasági kalkuláció lehetetlensége a szocializmusban, a fogyasztói szuverenitás jelentősége a termelési tényezők elosztásában, a gazdasági és politikai szabadság szétválaszthatatlansága vagy épp a kapitalizmus és a szocializmus közötti arany középút lehetetlensége. A szöveg olvasása tényleg nem igényel semmilyen előképzettséget. A hatósági árak alkalmazásának példáján keresztül Mises különösen szemléletesen mutatja be azt, hogy egy, a piaci folyamatokba történő kezdeti kormányzati intervenció miként indíthat el egyre növekvő intervenciós spirált, vagy azt, hogy az infláció miként vezet a gazdasági szereplők jövedelmének egymás közötti átcsoportosításához.
Ha valaki egyetlen könyvet olvasna Misestől, ezt válassza. Viszont ezt minél előbb!
Egy-két cikket és interjút leszámítva egyáltalán nem ismerem Eric Hobsbawm történész (állandó eposzi jelzőjével: marxista történész) — egyébként nagyszabású — munkásságát, mégis kísértést éreztem rá, hogy elolvassam Mozgalmas évek: Egy huszadik századi életút című 2002-es vaskos önéletrajzát. A témákban és részletekben rendkívül gazdag művet képtelenség volna röviden bemutatni. Mindössze egyetlen témát pendítenék meg.
Hobsbawm nem egyszerűen marxista történész volt, hanem elszánt kommunista, aki 1936-ban lépett be a Brit Kommunista Pártba. Az 1917-es születésű Hobsbawm a kommunisták első nemzedékének utolsó hullámát képviselte, a mozgalom azon generációját, amely eszmeileg az antifasiszta egység és a Népfront korszakához tartozott. Számára az „októberi forradalom” jelentette a „politikai világegyetem centrális igazodási pontját”. A kötet érzékletesen mutatja be a hithű kommunista azon típusát, akinek a Párt jelentette élete értelmét; az egyetemes kommunista anyaszentegyházat, melynek szabályait, hierarchiáját, mindenkori irányvonalát elfogadta, és amelyért mártírhalált halt volna. Ha a Párt azt követelte, hogy hagyja el a házastársát vagy a szerelmét, a kommunista megtette; ha azt követelte tőle, hogy tagadja meg az apját, megtette; ha a szentszék Moszkvába hívta, indult, pedig tudta, hogy kivégezni hívják. Könyvében Hobsbawm elmesél egy tipikusnak mondható esetet. Ana Pauker, a Komintern és a romániai kommunista párt tagja teljes őszinteséggel zokogott, amikor Sztalin haláláról értesült, pedig tudta, hogy Sztalin burzsoá nacionalistát és cionista ügynököt akart belőle épp faragni („Ne sírjon! Ha Sztalin élne, maga már halott lenne”, szólt a vigasz.) A Párt akarata abszolút elsőbbséget élvezett — a teljes irracionalizmusig. A hithű kommunista akkor is elfogadta a Párt ítéletét, ha nem értett azzal egyet. Mert a Pártnak akkor is igaza van, ha nincs igaza. Hithű kommunista elfogadta, sőt nyíltan hirdette, hogy Tito az imperialisták láncos kutyája, még ha tudta is, hogy nincs így. A legképtelenebb vádakat bevallotta, amit a Párt ráfogott, és tűrte a siralomházat, mint valami isteni próbatételt.
Egészen 1956-ig Hobsbawm elvtárs maga is szilárdan együtt ingadozott a Párttal. Miért tette? Tito kiátkozása és Jugoszlávia esete jellemző példa. A kommunisták ’48-ban szerte a glóbuszon úgy vélték: a világforradalom nélkülözheti egy kicsi, de hősies és csodált ország és vezetője támogatását, de nem nélkülözheti a sztálini szuperhatalmat. Voltak bármilyen kritikusak a moszkvai vonallal, a diehard kommunisták végül mindenhol beálltak mögé. Mert a Szovjetunió volt az egyetemes kommunista anyaszentegyház reális bázisa, és akármilyen is volt, nem volt helyette másik. A Szovjetunió nélkül a világforradalom — amire a kommunista mozgalmárok az egész életüket feltették — aligha lett volna több nevetséges ábrándnál. Sztalin volt az egyedüli valóságos hatalom, aki elhozhatta a világszocializmust. Azt, amire a hithű kommunisták szerte a glóbuszon vágytak.
Azok a kommunisták, köztük Hobsbawm, akik 1956-ban elpártoltak Moszkvától, többnyire nem a magyar forradalom leverése miatt pártoltak el. Vagy nem elsősorban amiatt. Hobsbawm nyelt volna egy nagyot, és szilárdan beleállt volna a Párt álláspontjába: a Vörös Hadsereg fasiszta ellenforradalmat vert le Magyarországon, akkor is, ha nem. A világforradalom nélkülözhette Magyarországot. Hobsbawmot az SZKP XX. kongresszusa tántorította el. Állítása szerint Hruscsov kíméletlen Sztalin-kritikája szétzúzta a kommunisták Moszkvához kötődő globális szolidaritását, és mert a Szovjetunió volt a kommunista anyaszentegyház reális bázisa, ezért a világméretű kommunista mozgalomnak befellegzett. Ahogy Hobsbawm mondja: az októberi forradalom megteremtette a világméretű kommunista mozgalmat, az SZKP XX. kongresszusa pedig megszüntette. De ami azt illeti, én itten mást olvasok ki a sorok között, meglehet persze, tévedek. Az SZKP XX. kongresszusa azért zaklatta fel a Hobsbawm-féle kommunisták lelkivilágát, mert a Párt iránti hűség ultima ratioját kérdőjelezte meg. Azt, hogy a Pártnak akkor is igaza van, ha nincs. Kiderült: van úgy, hogy a Pártnak nincs igaza, és olyankor szimplán nincs igaza; minden egyéb pedig öncsalás. Akkor viszont mindazt az irracionális áldozatot, amit a hithű kommunisták szerte a világon a Pártért hoztak, nem valamilyen magasabb igazságért hozták; mártíromságuk hamis volt; a szent ügy helyett egy véreskezű diktátort szolgáltak, akit a pápának hittek. Egyáltalán: létezik igazság a Párton és a mozgalom kívül. Mindez kés volt a hátba.
Hobsbawm keményvonalas aktivizmusa tehát 1956-ban véget ért, de egészen 1991-ig, azaz megszűnéséig tagja maradt a BKP-nak. A világforradalomhoz egy életen át hűséges maradt, jóllehet tudta, hogy az a habokban van. Kommunistául: „lekerült a politikai napirendről”, legalábbis az „első világban”. Persze tiltakozott még az atomfegyverek, az imperializmus, a fajgyűlölet, Thatcher meg a hasonlók ellen, eljárt a tüntetésekre, hogy együtt skandálhassa a tömeggel: „Ho Si Minh”, hiszen rendes baloldalinak a tömegdemonstráció olyan, mint hívő katolikus számára a pápai mise, ám mindezt egyre inkább a partvonalról tette. Idővel véleményformáló értelmiségiként szolgálta az ügyet, eszmei társutasként. Hobsbawm bevallja: a 20. századról szívesen írt politikai cikkeket és egyéb publikációkat, de egészen a Szovjetunió megszűnéséig számára történészként a történelem 1914-ben Szarajevóban véget ért, mert nem akart a pártortodoxiával szembemenni a század eseményeinek értelmezésében. Hobsbawm, ez önéletrajzának minden lapjáról kiderül, gazdag és színes életet élt. De nem volt szabad ember.
David Julius és Ardem Patapoutian kapták megosztva az orvosi Nobel-díjat „a hő- és érintőreceptorok felfedezéséért”. Jóllehet, szikrányit sem értek a dologhoz, számomra nem kérdéses, hogy jól megérdemelten kapták a díjat. Bokáig emelem a kalapom. Mondjuk, én idén másoknak ítéltem volna oda. Még szerencse, hogy nem rajtam állt.
Kezemben Ayn Rand Az önzés erénye című művének hazai kiadása. Az Előszót bizonyos Nova Eszter írta. Rögtön a második bekezdésben a következőt olvasom: „Képzeljük el, hogy mi lenne, ha külön szavunk lenne arra, ha valamit belső késztetésből akarunk, és arra, hogy csak azért akarjuk, mert azt várják el tőlünk!” Valahonnan ismerős.
Felteszek egy lemezt, és olvasni kezdem Alphonso Lingis könyvének Mi, halandók című nyitó esszéjét. Néhány oldal után konstatálom: ennél jobb Heidegger interpretációval még nem találkoztam.
*
Felfedezem, hogy Seres László blogot indított az individualista névvel. A Rand-posztot olvasva aztán újabb felfedezést teszek: Az önzés erénye megjelent itthon Táborszki Bálint és társai fordításában.
Danyi Pál 
Azoknak, aki felvennék a második Mises-oltást.