Nemrég egy hölgy ismerőssel beszélgettem Peter Gabriel So albumáról. Azt mondta, amikor kislány volt, az apja folyton ezt az albumot hallgatta a kocsiban. Közöltem vele, hogy kedvelem az apját.

Itthon az általános iskolai diákok nem tudnak olvasni. Mi így készülünk a világrendszerváltásra.

Eötvös Péter Fermata (2021)
UMZE Kamaraegyüttes/Vajda Gergely

A mai napszemüveg versenyt nálam Schmidt Mária nyerte. (Elton John ott fog majd sírni rózsaszínű halóköntösben, ahol senki se látja. Hold me closer, tiny dancer.)

Amennyire tudom, a „vidéki férfitöbblet” nem kizárólag hazai jelenség. Mivel több nő jut be a felsőoktatásba, mint férfi, az egyetemek meg nagyvárosokban vannak, ezért a felsőoktatás több fiatal nőt szív el vidékről a nagyvárosokba, mint férfit, illetve a végzett nők rendre a nagyvárosokban maradnak. Plusz diplomás nők kizárólag diplomás férfiakkal hajlandók ismerkedni.

A jóléti állam 20. századi felemelkedése Nyugat-Európában. Az ábra az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország és Svédország összesített átlagát mutatja. Rövid magyarázat: az adóbevételek 2020-ban a GDP-nek átlagosan 47 százalékát tették ki; az államok az adóbevételek közel negyedét öregségi nyugdíjak fizetésére fordították, ami az összesített GDP 11 százaléka; a közoktatás esetében ugyanezek a számok egynyolcad és 6 százalék stb. Az ábra — egyebek mellett — két tényre mutat rá: 1.) a jóléti állam felemelkedése a múlt század második évtizedében veszi kezdetét, és nem a 2. világháborút követően, 2.) egyáltalán nem tapasztalható a jóléti állam csökkenése az 1980-as évektől. Az látható, hogy az állami redisztribúció mértéke jelenleg nagyobb, mint az 1945 és 1975 közötti időszakban, amit gyakran a jóléti állam aranykorának tekintenek (a háború utáni dicsőséges harminc év (Les Trente Glorieuses), avagy a „bőség kora”). A „neoliberális” időszakban az állam relatíve kevesebbet költ az olyan klasszikusnak tekintett állami feladatokra, mint közigazgatás, igazságszolgáltatás, hadsereg, rendőrség, mint korábban bármikor; az állami kiadások közel négyötöde jóléti kiadás; e kiadások jelentős része nyugdíjjáradék és egyéb jövedelempótló támogatás; a nyugdíjakra és egészségügyre fordított állami kiadások aránya, enyhén ugyan, de növekedett is az „aranykor” vége óta. Ugyanakkor látható, hogy a jóléti állam szédületes növekedése valóban megállt a ’70-es évek végén, de a korábbi növekedés szemlátomást nem tűnik fenntarthatónak: a ’80-as évek előtti trendet követve jelenleg a GDP 70 százaléka fölött járna az állami redisztribúció mértéke. Az ábra (ami remélhetőleg helyes (bizonyos tételeket hiányolok)) Thomas Piketty Az egyenlőség rövid története című 2021-es kötetéből van, amit idén jelent meg idehaza. (Nota bene Piketty szerint a történelem a progresszió útját járja. Azaz, több évszázadnyi távlatból tekintve egyre növekszik a jogegyenlőség, a vagyoni- és jövedelmi egyenlőség a világban. Pl. az európaiak legmagasabb jövedelmű felső 10 százaléka a teljes jövedelemnek jelenleg sokkal kisebb részét kapja, mint 100 évvel ezelőtt.)

Kattints a képre!

Még elemis kiskamaszként olvastam először Sue Townsend kultikus naplóregényét, A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplóját. Újraolvasva viszont látom, nem egy tipikus ifjúsági regény. Amit ékesen bizonyít, hogy az eredetileg 1982-ben megjelent műben hétszer szerepel Margaret Thatcher neve. Townsend elkötelezett szocialista volt. Jellemző, hogy a regény vaskalapos iskolaigazgatóját Scrutonnak hívják, aki kifüggeszti Thatcher képét irodája íróasztala fölé, és amely képet másnapra összefirkálnak. Valaki bajuszt rajzol Thatchernek, és a dekoltázsára írja, „hárommillió munkanélküli”. Máshol Pandorát, Adrian osztálytársát és szerelmét, az apja Londonba viszi, hogy együtt hallgassák meg Tony Benn szocialista politikus beszédét. Van, hogy a kiskamaszok a NATO-politikáról diskurálnak. Van, hogy Adrian öt pontot veszít a földrajzdolgozatán, mert azt írja, a Falkland-szigetek Argentínához tartoznak. Adrian anyja A kasztrált nőt olvassa Germaine Greertől, illetve Simone de Beauvoirtól A második nemet, miközben szeretője van, a szomszéd Lucas, akit elhagyott a felesége egy másik nőért. Apja szerint Adrian gyulladt mandulái olyanok, mint egy-egy Polaris-rakéta. Adrian apja egyébként rosszabbul fest, mint Ronald Reagan, aki nálánál sokkal idősebb. Bert, a 90 éves nyugdíjas öregúr, aki még harcolt a Wehrmacht ellen, nem szereti az amcsikat, mert túl sokáig tartott nekik, mire beléptek a háborúba. Még Fidel Castro is előkerül. Mindezen részek roppant szórakoztatók a felnőtt olvasóknak, akiknek valójában szólnak. Nota bene sokan megállapították már korábban: Townsend regénye egy tipikus angol munkáscsalád hétköznapjait mutatja be a ’80-as évek elején. Munkanélküliség, pénztelenség, kikapcsolt áram és telefon, széthulló családok, katasztrofális közegészségügy, sztrájk, kosz és penész — egy kiskamasz szemén keresztül, aki érti is, nem is, mindazt ami körülötte történik. Nem emlékszem, kölyökként én mennyit értettem Townsend regényéből. Nyilván fogalmam sem volt Tony Bennről, valószínűleg Thatcherről sem. De azt határozottan tudom, hogy imádtam. Felnőttként újraolvasva is megragadó. 

A 2023. június 20-i temesvári koncert duplalemezes felvétele.

A kínai hatóságok 300.000 lakost költöztettek ki kényszerrel otthonukból a 2008-as pekingi nyári olimpia előkészülete során. Komplett körzeteket dózeroltak el. A kilakoltatások ellen tüntetőket bebörtönözték. Voltak tiltakozók, akik végleg eltűntek. Máskülönben semmi botrány. Az olimpia megnyitója nagyon decens volt. (Orbán kormányfőt idézve: „Minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy megmutassa magát".)

Rod Dreher hosszú cikkben kommentálja Orbán Viktor idei tusványosi előadását, és miközben elragadtatásának ad hangot ("kivételes látnok"), vitába száll Orbán azon állításával, mely szerint „a zéró vallási állapot akkor áll be, amikor egyenjogú intézménynek ismerik el a különneműek házasságával az azonos neműek közötti házasságot”. E véleményét Orbán kormányfő Emmanuel Todd A Nyugat veresége című idén megjelent könyvéből veszi, gyakorlatilag szó szerint (8. fejezet). Todd úgy véli, nagyjából 2015 tájékán lépett be a Nyugat a "zéró vallás" korszakába (az USA esetében: "zéró protestantizmus", rasszista felhangokkal). Valójában az Orbán-beszéd nagy részén tetten érhető a francia szerző művének hatása. Pl. az, hogy az LMBTQ-ellenes propaganda jelentené az új orosz soft powert szintén szó szerint megtalálható Todd könyvében (11. fejezet), miként Orbán azon megállapítása is, mely szerint az európai elitek számára kizárólag a diplomások értékei elfogadhatók (6. és 9. fejezetek). Todd egyébként hazánkról is röviden értekezik (3. fejezet). (Nota bene könyvében a francia demográfus, miközben messzemenő következtetéseket von le az USA csecsemőhalandósági adataiból, elfelejti megemlíteni, hogy az USA-ban más gyakorlatot követnek az élveszületés meghatározásában, mint a világ többi részein.) 

Interjú Geert Wildersszel a Mandiner hetilapban. A balos sajtó, hazai és külföldi egyaránt, rendre rasszistának, szélsőséges populistának állítja be Wilderst, aki valójában egy klasszikus liberális és piacpárti politikus. 2012-es Halállistán című kötetében az olvasó egy olyan hidegháborús harcossal találkozhat Wilders személyében, aki a Szovjetunió bukása után is folytatja elszánt küzdelmét a szabad világ védelmében, csak immáron nem a marxizmus-leninizmus, hanem egy másik totalitárius politikai ideológia, az iszlamizmus ellen. Wildersnek Reagan, Thatcher, Orwell és Szolzsenyicin a hősei; könyvében Leszek Kolakowskival és Karl Popperrel érvel — már-már anakronisztikusnak ható — antikommunista szellemben. Ugyanakkor nem meditál „kevert fajú népekről”; az individuális szabadságot és nyugati demokráciát félti. Wilders alapvetően egyetért Orbánnal a muszlimok Európába történő bevándorlását illetően, de ettől még nagyon más figura. (Ahogy pl. Václav Klaus is más figura. Példának okáért, nem illiberális.) Gyanítom, Wildersnek meg van a maga külön bejáratú véleménye a magyar kormányfőről, ami nem biztos, hogy túlzottan feldobná a Mandiner olvasóit. (Nyilván a Hetek olvasói is tévednek, ha netán azt gondolják, Wilders azért rajong Izraelért, mert Jézus második eljövetelét várja.)

Djabe & Steve Hackett
2024.08.09. 

Olvasom. 2016. november 8-án India egy rendkívül merész kormányzati intézkedésbe fogott: a Modi-kormány azonnali hatállyal betiltotta a forgalomban lévő 500 és 1000 rúpiás bankjegyek használatát. A teljességgel váratlan lépést Narendra Modi kormányfő jelentette be aznap a televízióban. Az intézkedés 50 napos határidőt adott az ország 1,3 milliárd lakosának, hogy bankjegyeiket bankszámlára befizessék vagy megújult 500 és 2000 rúpiás címletekre váltsák. Mivel a lépés célja a feketegazdaság visszaszorítása, valamint a forgalomban lévő nagy volumenű hamis bankjegyek kivonása volt, a kormány számára elkerülhetetlennek tűnt az előkészületek szigorú titokban tartása, és a meglepetésszerű bevezetés. Valójában semmi nem állt készen az átmenetre; még a kereskedelmi bankokat sem avatták be előzetesen.

2016-ban, az intézkedést megelőzően, Indiában a pénzforgalom — döbbenetes — 98 százaléka készpénzben valósult meg, 86 százaléka 500 és 1000 rúpiás bankjegyekkel. Mivel a megújult bankjegyek nem álltak azonnal rendelkezésre, a régi bankjegyek bankszámlán történő elhelyezése pedig — szó szerint — lépésben haladt a bankok előtt kígyózó hosszú sorokban, ezért a kormány az intézkedésével lényegében az egyik pillanatról a másikra eltűntette a gazdaságból a pénzmennyiség nagy részét. Egy szinte tökéletes természetes kísérlet történt a monetarizmus tesztelésére! Az eredmény röviden: a teljes zűrzavar okozta gazdasági bénultság. Az intézkedés egyik szomorú következményeképp pl. egy kisgyermek meghalt, mert a szülők nem tudták kifizetni az orvosi ellátását. A kormány lépését a Nobel-díjas Amartya Sen mellett Raghuram Rajan, az indiai jegybank nem sokkal korábban távozó elnöke is élesen bírálta. (Nota bene hasonló természetes kísérletek persze korábban is előfordultak. Pl. a Napóleon fölött aratott győzelmet követően az angolok visszatértek az aranyalapra a háború előtti paritáson, amihez a pénzkínálat szűkítésére volt szükség. Az angol kormány kölcsönt vett fel a lakosságtól bankjegyekben, amiket aztán megsemmisített — recesszió lett a vége.) Külön pikantériája az esetnek, hogy a hivatalos statisztikák szerint India gazdasága 2016-ban éves szinten 7,1 százalékkal bővült. Nem hivatalos becslések szerint közel ennyivel csökkent. Ami nem ugyanaz. (Indiában az informális- és feketegazdaság aránya elképesztő mértékű. Akár a termelés 40-45%-ra is tehető, így a statisztikák is olyanok, amilyenek. Meglehet, a gazdaság fehéredése okán a hivatalos adat valóban gazdasági növekedést mutatott.)

Sokan úgy vélik, a klímaváltozással szembeni szkepszis a tudományos felvilágosulatlanság tünete, és a klímaszkeptikusok az alacsonyan képzettek közül kerülnek ki. Ami tévedés. Miként egy 2009-es Cultural Cognition Project vizsgálat feltárta: mennél magasabb valakinek a matematikai és természettudományos intelligenciája, annál inkább lesz hajlamos a klímaváltozással kapcsolatban szélsőséges álláspontot képviselni. Röviden, az okos emberek döntően klíma-pánikolók vagy klíma-szkeptikusok. Ami egyúttal azt jelenti, hogy a klímaszkepticizmus nem valamiféle természettudományos felvilágosulatlanságból fakad. (Nota bene a dolog általában érvényes. Azaz, bármely kérdésben radikális vagy szélsőséges állaspontot képviselők többnyire magasan képzett, intelligens emberek. A politikai vagy világnézeti radikalizmus tipikusan értelmiségi jelenség, aminek eklatáns példája, hogy a terroristák is általában magasan iskolázottak.)

Ruchir Sharma könyve eljutott Orbán Viktorhoz. Hálás köszönet érte Orbán Balázsnak. Hátha.

Emilio Estevez (r.) Bobby Kennedy: A végzetes nap (Bobby) (2006)

Sting I Hung My Head (1996)

Ruchir Sharma A sikeres nemzetek tíz szabálya című kötete tanulságos olvasmány. A valuta- és adósságválságról szóló fejezetek teljesen jók, de a további részek is megfontolásra érdemesek. Az eredetileg 2020-ban megjelent művet idehaza az MCC Press adta ki nemrég. Talán még Orbán Balázs kezébe is eljutott. Ebben az esetben a kormányfő politikai igazgatója olvashatott arról, hogy a „bababónusz”, vagyis a gyermekvállalás különféle anyagi juttatások által történő kormányzati ösztönzése „ellentmondásos és ritkán hatékony” (épp tegnapi hír); olvashatott arról, hogy egy, a többedik ciklusát hatalomban töltő politikai vezető jellemzően „kifogy az ötletekből”, és leginkább azzal foglalatoskodik, hogy „barátai és családtagjai anyagi jólétét biztosítsa”; ahogy olvashatott a kötetben arról, hogy „az energiatámogatások vezető szerepet játszanak az egyes országok kincstárának kiürítésében”; ahogy arról is, hogy „az ingatlanpiaci befektetési hullámok különösen veszélyesek a gazdaságra nézve”; vagy éppenséggel arról, hogy fölöttébb káros egy nemzetre, ha innovatív vállalkozók helyett „a milliárdos vagyon olyan mágnások kezében összpontosul (…), akik olyan nem produktív, illetőleg korrupcióra hajlamos iparágakban szereznek vagyont, mint az ingatlanszektor”. Orbán Balázs, aki időnkét MCC Press könyveket népszerűsít közösségi oldalán, esetleg oda csempészhetné Sharma könyvét a főnöke asztalára. Előre is hálás köszönet érte.

Al Di Meola új —dupla lemezes— albummal jeletkezett, Twentyfour címmel, ami első hallásra a 2018-as Opus egyenes folytatása, és ami számomra éppen elég ok ahhoz, hogy rögtön szeressem.

„Nem tartható, hogy állami intézmények üzengetnek egymásnak, ezt megmondták Matolcsynak is, ő pedig tudomásom szerint szólt az apparátusnak”, állítja Csaba László közgazdász egy tegnapi interjúban. Ezt az MNB-s könyvbemutatót éppen egy hete tartották, és én érzek itten némi üzengetést.

Egy 2001-es interjú a 92 éves John Kenneth Galbraith közgazdásszal. Ahogy más interjúkban (illetve memoárjában), Galbraith megerősíti: Alfred Marshall volt rá a legnagyobb hatással. Marshall, mint a neoklasszikus közgazdaságtan meghatározó alakja, Galbraith számára valójában állandó elméleti viszonyítási pont: „(…) amit az elkövetkező években csináltam, az valójában abban állt, hogy elindultam Marshalltól, aztán megnéztem, hogy milyen a világ úgy, ahogy ténylegesen van, majd elvégeztem a szükséges módosításokat, míg aztán Marshallból alig maradt valami, főleg módosítás”.