„Az amerikai kormány éves szinten dollármilliárdokkal támogatja a szén-, az olaj- és a földgázipart. E támogatások csökkentése vagy akár megszüntetése felszabadítaná a piacot, versenyképessé tenné az alternatív energiaforrásokat, és arra ösztönözné az energiacégeket, hogy tisztább alternatívákat fejlesszenek ki. (…) Egy valódi versenyképes rendszerben minden cég maga fedezné a külső (externális) és belső költségeit egyaránt. Következetesen kitartva egy ilyen energiaipar működési elvei mellett, mindez magától értetődően kedvezőbb helyzetet teremtene a tisztább alternatíváknak is”.

Joel Bakan könyve anno bestseller volt. A könyv filmadaptációja számos díjat bezsebelt. Nagy volt a hájp. Bakan egy szempillantás alatt a Noam Chomsky, David Korten és Naomi Klein rajongók új hőse lett. A könyv tartalma röviden: a részvénytársaságok (értsd: nagyvállalatok) fékezhetetlenül kapzsik és gonoszok. A műben a Pfizer amerikai gyógyszergyártó cég — a Ford, a Goodyear, a British Petrol és a General Electric mellett — e gonosz nagyvállalatok fő reprezentánsa. Mintegy féltucatszor kerül szóba a könyvben (és úgy három tucatszor szerepel a neve). Ha hihetünk a könyvben olvasottaknak, akkor a Pfizer egyszerűen nem képes semmi jót tenni. Bakan szerint még akkor is saját érdekeit nézi, amikor több százmillió dollár értékben adományoz évente gyógyszert és élelmiszert szerte a világon a rászorulóknak (például olyan antibiotikumot, ami megvéd a vakságot okozó egyiptomi szemgyulladástól (trachoma)). Ahogy a rómaiak, úgy a nagyvállalatok sem adtak nekünk semmit. Hogyan? Bakan könyve valójában abban hibázik, ami kimarad belőle: a dolognak kizárólag a visszáját mutatja — a mérleg egyik oldalát. Miként a hasonló népszerű művek általában. Bevallom, én is azonnal feloszlatnám a nagyvállalatokat, ha magától lenne villany a falban meg vakcina a vírusra. Ámde sajnálatos módon nincs. A legtöbb dolognak van színe és visszája, és a színéért javarészt a visszájával fizetünk; és még az is lehet, hogy gyakran nem éri meg. De pusztán a dolgok színét akarni nem lehet.

(Kiegészítés. Minden rosszban van valami jó, ami Joel Bakan könyvére is áll. A könyv 4. fejezetéből az olvasó megismerkedhet egy ütős sztorival arról, hogy miként próbálta egy befolyásos figurákból álló amerikai üzleti kör (az Amerikai Szabadság Liga) által megbízott kötvénybróker, Gerald MacGuire 1933-ban meggyőzni Smedley Butler tábornokot, hogy veterán katonákból toborozzon magának hadsereget, és katonai államcsíny keretében távolítsa el Roosevelt elnököt a Fehér Házból, hogy aztán kinevezze magát az Egyesült Államok fasiszta elnökévé. A puccsot kitervelő üzletemberek úgy vélték, Roosevelt New Deal programja teljesen fel fogja számolni az amerikai kapitalizmust, és akár erőszak árán is félre kell állítaniuk az elnököt. Ám a puccsisták Butlerrel rossz lóra tettek.)

Brian Eno Sparrowfall I-III (1978)

A tízéves Scarlett Johansson az 1995-ös Egy igaz ügy (Just Cause) című Arne Glimcher rendezte filmben.

(Daniel Etter fotója)

Kis könyvében Jean Ziegler leginkább a görögországi Leszbosz szigetén található – 2020 őszén leégett – Moria nevű menekülttáborban uralkodó embertelen körülményekről számol be. Ziegler azzal vádolja az Európai Uniót, hogy a menedékjogot semmibe véve az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség (Frontex), az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatal (EASO) és a görög partiőrség segédletével szándékosan és erőszakkal tartoztat fel és fordít vissza az Égei-tengerről érkező menekültszállító hajókat és csónakokat, valamint tart fenn elviselhetetlen állapotokat az Égei-tenger hotspotjain (Leszboszon, Kószon, Leroszon, Számoszon és Híoszon), azért, hogy elrettentse az üldözötteket attól, hogy Európa felé vegyék az irányt. Az elképzelés eszerint viszonylag egyszerű: ha a szírek, afgánok, irakiak, irániak stb. azért indulnak hozzánk, mert nálunk valamivel jobb életet remélnek, akkor gondoskodni kell róla, hogy ideérkezve szintén háborús körülmények között találják magukat, és akkor majd nem akarnak elindulni.

„[A] klímaberendezések rengeteg áramot fogyasztanak — a világszerte felhasznált elektromosság nem kevesebb mint 8,5 százalékát”. NG

Matolcsy "kettős euró" ötletével anno Joseph Stiglitz rukkolt elő.

Mother Love Bone Chloe Dancer/Crown of Thorns (1989)

Bach Goldberg-változatok. Olvasom a kis bookletben, hogy miután — az akkor még húszas évei közepén járó — Lang Lang csembalón eljátszott Harnoncourtnak egy részt a műből, Harnoncourt azt mondta: „Nagyon jól játszol, de ez a zene nagyobb magányosság érzést igényel”.

*

Hey Jodie, don't let me down. Megnézem a Pénzes cápa (Money Monster) c. 2016-os filmet. A végefőcímből derült ki számomra, hogy a filmet Jodie Foster rendezte.

*

Sweezy & Keynes. A marxista Paul Sweezy írja 1964-ben: az Általános Elméletben Keynes nem adott semmilyen "logikus, konzisztens és meggyőző" magyarázatot arra vonatkozóan, hogy a tőkés gazdaságoknak immanens hajlamuk lenne a válságokra és a munkanélküliségre. Persze nem mintha Sweezy tagadná a dolgot, épp csak a stagnáló monopolkapitalizmusra vonatkozó saját elméletét hiányolja Keynesnél.

*

Hot dog. A hot dog evő verseny győztese, bizonyos Joey Chestnut, tíz perc alatt hetvenhat hot dogot evett meg. Elképzelem, ahogy a bíró a hetedik percnél odahívja a fószerhez a ringorvost, aki megkéri, hogy mindkét szemével kövesse az ujja mozgását, majd kis lámpával belevilágít a pupillájába. Végül engedi folytatni.

Billy Joel We Didn't Start the Fire (1989)

"A nemzetközi vízterületek — a nyílt óceánok — nem állnak senki tulajdonában; olyan közös kincset képeznek, ahol bárki halászhat kedve szerint. A gondot pedig éppen ez jelenti. Néhány ország dollármilliárdokat költ nyílt tengeri halászflották fenntartására; így tartják működésben ezeket a vállalkozásokat akkor is, ha a fogás már réges-régen nem elegendő ahhoz, hogy a befektetések megtérüljenek. Valójában tehát közpénzeket költenek arra, hogy teljesen kiürítsék az óceánokat."

Ízek, imák, szerelmek, és gének. Avagy a konzervatívoknak nagyobb a tobozmirigyük, általában. Könnyed nyári cikk.

Olvasom Orbán kormányfő beszédét. Azt mondja: „Az elmúlt harminc évben az Egyesült Államok több mint harminc százalékkal növelte katonai kiadásait, Kína kilencszeresére, vagyis kilencszáz százalékkal”. Ha valaminek az értéke duplájára emelkedik, akkor az száz százalékos növekedés; ha triplájára, akkor kétszáz százalékos. Ha a kilencszeresére emelkedik, akkor az nyolcszáz százalékos növekedés. Jobban oda kellene figyelni a számokra.

Lenin kedvenc képregénye. (Vagy ahogy Mészáros István fogalmazott a marxisták pöffeszkedő és tudálékosan semmitmondó stílusában: az imperializmus minőségileg épp legújabb történelmi szakaszában, a „globális hegemón imperializmusban” az Egyesült Államok a „nyomasztóan domináns erő”. (Aminek a „tőke strukturális válsága” a mélyben húzódó valódi oka, természetesen. De minek nem, ugye.)) Egy sarki kisboltban találtam rá.

Benjamin Britten Simple Symphony: Sentimental Saraband, Op.4 (1933)
English Chamber Orchestra/Benjamin Britten

Lenyűgöző interjúkötet Lámfalussy Sándorral. Az emberrel, aki kizárólag azért nem lett az Európai Központi Bank első elnöke, mert idős korára tekintettel nem vállalta a felkérést.

2008 őszén pénzügyi válság söpört végig Kelet-Európán. Hazánkat érte el elsőnek. Erről írtam egy kis cikket, ami a pénz beszél blogon olvasható. Köszönet a szerkesztőnek a közlésért. (A szöveg eredeti szerkesztésben itt.)

(Végére érek John Lukacs A huszadik század rövid története című könyvének. Egyéni szemléletű, lényeglátó, sziporkázó műre számítottam, de nem az. Konvencionális, száraz, elnagyolt és aránytalan. De legalább tényleg rövid. Miért gondolhatta azt Lukacs, hogy ezt neki meg kell írnia?)

Brian Eno Három változat Johann Pachelbel D-dúr kánonjára (1975)

Gyerekországban apa megengedte a gyerekeknek, hogy elmenjenek sörözni, és a gyerekek rögtön szaladtak is sörözni.