Kezemben Ayn Rand Az önzés erénye című művének hazai kiadása. Az Előszót bizonyos Nova Eszter írta. Rögtön a második bekezdésben a következőt olvasom: „Képzeljük el, hogy mi lenne, ha külön szavunk lenne arra, ha valamit belső késztetésből akarunk, és arra, hogy csak azért akarjuk, mert azt várják el tőlünk!” Valahonnan ismerős.
Felteszek egy lemezt, és olvasni kezdem Alphonso Lingis könyvének Mi, halandók című nyitó esszéjét. Néhány oldal után konstatálom: ennél jobb Heidegger interpretációval még nem találkoztam.
*
Felfedezem, hogy Seres László blogot indított az individualista névvel. A Rand-posztot olvasva aztán újabb felfedezést teszek: Az önzés erénye megjelent itthon Táborszki Bálint és társai fordításában.
1981-ben Scruton és Derrida (a "futóbolond szélhámos") közösen hozták létre a cseh értelmiségieket támogató Jan Hus Educational Association nevű alapítványt. Abban az évben Derrida Prágába utazik, hogy „tiltott szemináriumot” tartson. Hazafelé indulva aztán a repülőtéren letartóztatják kábítószer-előállítás vádjával, ám Mitterrand és a francia kormány közbenjárásának köszönhetően három nap után szabadon engedik a börtönből, és elhagyhatja az országot. Derrida letartóztatását Scruton utólag következőképpen értékeli: „Ez azért volt nagyszerű (sic!), mert ez után nem nagyon mertek zaklatni minket”. Mármint a helyi hatóságok a Kelet-európai diktatúrákban jóemberkedő nyugat-európai értelmiségieket (a teljesen retardáltaknak: "jóeNberkedő"). Roger Scruton Magyarország és Lengyelország számára szintén létrehoz egy alapítványt, a Jagiellonian Trustot. Aztán jött a nagy átalakulás. És akkor idézném Scrutont: „Nagyon szerettem volna hasznot húzni az új helyzetből. A nyugati befektetőknek szükségük volt kapcsolatokra a kormányzati körökhöz, a sajtóban és a törvényhozók körében, hogy a saját érdekeik ügyében lobbizzanak. Mi pedig ismertük az új elitet, a kormány tagjait és azokat, akik a földalatti mozgalomból kerültek pozícióba; sőt, sokan közülük személyes pártfogoltjaim is voltak”. És Scruton alapított egy tanácsadó céget.
Stephanie Kelton weboldala hírleveleket küld az e-mailemre. A legújabb hírlevél épp TED előadását ajánlja. Ami azt illeti, nem rémlik, hogy feliratkoztam volna. (Nota bene: úgy tűnik, "A deficit-mítosz" hazai megjelenése előkészületben van.)
Schmidt Mária asszonyból előbújt a punk. Isten óvja a királynőt meg a fasiszta rezsimet. A kis széteső országot, ahol nincs jövő, és ahol egykettőre a múltat is végképp eltörlik. Vagy hatháromra. Vagy amit akartok.
Olvasom: „komoly éhínség sújtja Észak-Korea népét”. Nota bene gyakorta sújtja. A tavalyi tájfun meg a klímaváltozás, állítólag. Leveszem a polcról a közgazdasági Nobel-díjas Amartya Sen 1999-es A fejlődés mint szabadság című kötetét, belelapozok.
Könyvében Branko Milanovic érdekes észrevételt tesz. Tudjuk, a különböző országok közötti jövedelmi egyenlőtlenség számottevően magasabb lehet, mint az egyes országokon belüli. Az, hogy egy embernek életében milyen életszínvonal adatik, (szó szerint) attól függ, hova születik: Bangladesbe, Burkina Fasoba, Kanadába vagy Luxemburgba. A hely, ahova születünk szintén örökség. Egy ország korábbi nemzedékei által felhalmozott közvagyon (ahogy technikai fejlettsége, intézményei, infrastruktúrája, geopolitikai helyzete stb.) az újabb nemzedékekre száll. Azok, aki Bangladesbe születnek, egy szegény országot kapnak örökül; azok, aki Kanadába, egy gazdagot. Az életszínvonal szempontjából e "nemzeti örökség" — az imént említetten — meghatározóbb lehet, mint a családi. És itten jön az észrevétel: miközben a családi örökséget sokan igazságtalannak és visszatetszőnek tartják, addig a nemzeti örökség esetében az ilyesmi nem merül fel. Azt többnyire nem tartjuk igazságtalannak, ha valaki véletlen folytán gazdag országba születik, annál inkább ha gazdag családba. A globális esélyegyenlőtlenséget nem érezzük akkora igazságtalanságnak, mint a nemzetállamon belülit. Szociális igazságérzetünket áthatja a nacionalizmus. Miért? Milanovic szerint ennek nincsen semmilyen elvi oka. Az emberek egyszerűen a szomszédjukhoz mérik magukat, és nem a Föld túlfelén élőkhöz, azaz nem globálisan; pl. a legtöbb magyar az életszínvonalát nem az ugandaiak életszínvonalához viszonyítja, hanem a többi magyar emberéhez. Már Arisztotelész megállapította, a távolság közömbössé tesz bennünket mások sorsa iránt. De talán van egy másik ok is: míg a családi örökség egyéni, addig a nemzeti örökség valamiképp kollektív, jóllehet az abból fakadó előnyöket szintén az egyének élvezik. Az örökösödési adót (illetéket) sok ember igazságosnak tartja, épp mert az egyéni örökséget részben kollektív örökséggé teszi. De csakis nemzetállami szinten. Nehéz ui. elképzelni, hogy a kanadaiak vagy a magyarok többsége elfogadjon valamiféle „nemzeti örökösödési adót", amiből mondjuk Csád vagy Mozambik lenne támogatva, mondván, hogy a kanadaik vagy a magyarok igazságtalanul gazdag országot örököltek.
Elolvastam Robert Lekachman 1966-os The Age of Keynes c. könyvét. Egyetlen dolgot emelnék ki, ami Lekachman művéből teljes világossággal kiderül: szemben a közkeletű vélekedéssel, a New Dealnek valójában nem sok köze volt Keyneshez. Jóllehet Keynes The Means to Prosperity c. pamfletjében már 1933-ban megfogalmazza válságkezelő elképzeléseit, az Általános Elmélet eleve 1936-ban jelenik csak meg. Roosevelt és Keynes ugyan 1934 júniusában találkoznak Washingtonban, de ennek a világon semmi következménye nem lesz. A találkozó után Roosevelt azt mondja munkaügyi miniszterének, Frances Perkinsnek Keynesről: „Inkább matematikus, mint közgazdász”. Keynes véleménye még lesújtóbb Rooseveltról, amit maga szintén Perkinsszel oszt meg: „Röviden szólva, azt hittem, az Elnök műveltebb”. Ami azt illeti, Roosevelt meglehetősen konzervatív volt gazdasági kérdésekben. 1932-es(!) elnökválasztási kampánybeszédeiben a republikánus elnök Hoovert, akinek demokrata kihívója volt, egyenesen a költségvetési deficit miatt kárhoztatta. Kampányában Roosevelt olyanokat mond, idézem: „A szövetségi kormányzat kiadásainak csökkentését tekintem a választás egyik legfontosabb témájának. Meggyőződésem, hogy ez a legközvetlenebb és leghatékonyabb módja annak, amit a kormány az üzleti életért tehet”. Valójában semmi bizonyíték nincs arra, hogy Roosevelt valaha is szimpatizált volna Keynes elképzeléseivel. Hovatovább 1938-ig Rooseveltnek egyetlen olyan gazdasági tanácsadója sem volt, akire Keynes nézetei bármiféle érdemi hatást gyakoroltak volna. Az Általános Elmélet megjelenését követően Alvin Hansen, a későbbi vezető amerikai keynesiánus is azt írta még könyvrecenziójában: „A recenzált könyv nem minősül mérföldkőnek abban az értelemben, hogy az egy ’új közgazdaságtan’ alapjait fektetné le. (…) A könyv inkább szimptómája a gazdasági trendeknek, mintsem olyan alapkő, amire tudományt lehet építeni”. (Nota bene 1953-ban Útmutató Keyneshez címmel Hansen egy teljes kötetnyi kommentárt írt az Általános Elmélethez, amiben fejezetről fejezetre ismerteti Keynes művét.) Lekachman szerint mindazok az intézkedések, amiket a Roosevelt-adminisztráció a New Deal keretében csinált, sokkal inkább tekinthetők a gazdasági válsághelyzetre adott ad hoc kormányzati válaszlépéseknek, mintsem koncepcionális gazdaságpolitikának. Vagyis főleg improvizálás volt. Nevezett Hansen 1941-ben szintén úgy látta: „Amit a szövetségi kormány művelt, az javarészt mentőakció volt, és nem egy pozitív expanziós politika”. Roy Harrod szintén úgy vélte, nem egyértelmű, hogy a New Deal mögött milyen princípiumok húzódnak meg, ha egyáltalán meghúzódik bármilyen. Ha Roosevelt csinált is költségvetési deficitet, azt nem feltétlenül a deficit végett tette. Ha a New Deal intézkedései utólag talán emlékeztetnek is valamiféle keynesiánus gazdaságpolitikára, a szándék ettől még nem az volt. Keynes nézeteit nem a válságkezelés tette népszerűvé, hanem a II. világháború alatti hadigazdálkodás. Keynes kora, vélekedik Lekachman, a Kennedy-Johnson évek alatt köszöntött be ténylegesen, vagyis könyvének megjelenésekor (és tényleg: a kötet, amit a fenti képen tartok, Lyndon Johnson elnöksége alatt jelent meg). Ekkorra válik ugyanis a keynesi elmélet széles körben elfogadott gazdaságelméletté, ami többé „nem konzervatív, nem liberális vagy radikális”, ahogy Lekachman állítja, hanem úgymond tudomány. Valamint válik a keynesi gazdaságpolitika az állami keresletszabályozás „semleges adminisztratív eszközévé”, ami a kormányzati rutin része.
(Kis színes. Lekachman könyvéből megtudom, hogy az idősödő Keynes egyetlen dolgot bánt meg utólag életében. Több pezsgőt kellett volna innia! És én ezt azóta "el is lőttem". A hétvégén a bátyámnál voltam vacsorára. Renáta, bátyám élettársa, sütött-főzött. Kérdezte tőlem, mit igyunk, és büszkén mutatta a házi kínálatot. Van sör, bor, rum, vodka, pezsgő. Mire én: Reni, szerintem igyunk pezsgőt, nehogy idős korunkra aztán megbánjuk, hogy nem ittunk eleget. Reninek tetszett a felvetés. Így ittunk végül pezsgőt, Keynes miatt.)
Nem lennék a globalisták helyében, amikor Trombitás Kristóf megpödri a bajszát. (Egy 2017-es kis cikkem, ami azóta szintén eltűnt a hálóról.)
Olvasom: „Hirtelen égszakadás miatt bokáig érő víz hömpölygött Esztergom utcáin, a villámárvíz érintette az [mai nappal kezdődő] MCC Feszt helyszínét is”. Jurák Kata?
Amikor 1930-ban a MacMillan-bizottság meghallgatásán a Bank of England elnökét, Montagu Normant arról kérdezték, hogy miként származott előnye az egyerű melósnak az alapkamat emelésből, azt válaszolta: „Ez egy nagyon technikai kérdés, amit nem könnyű megválaszolni. Az a nemzetközi pozíció, amit ez az ország számukra megőrzött, az a csodálatos pozíció, amit örököltünk, ami egy ideig talán veszélyben volt, nagymértékben, ha nem is teljes mértékben, de helyreállt”.
(Az Interpress Magazin cikke alapján.) A 2020-as kínai népszámlás 1,412 milliárd főben állapította meg az ország lakosságát. A kínai vezetés pedig elégedetlen: az 1979-ben bevezetett egykepolitika 2016-os enyhítése, ami megengedte, hogy a városi családokban két gyermek születhessen, ezidáig nem hozott eredményt. Az enyhítést követő két évben emelkedett ugyan a gyermekvállalási kedv, de aztán folytatódott a csökkenő trend. A tavalyi évben 12 millió gyermek született Kínában, ami a legalacsonyabb születésszám az elmúlt fél évszázad során. A házasságkötések száma szintén csökkenőben. Mennél gazdagabb egy tartomány, annál kevesebb házasság köttetik. A keleti partvidék gazdag Csöcsiang tartományában a legkevesebb, a szegény nyugati Csinghaj tartományban a legtöbb. A gazdag tartományokban magasak a városi lakások árai, a jó álláshoz vezető elitiskolai oktatás pedig a szocialista Kínai Népköztársaságban is sokba kerül (az állami iskolák csak a kötelező 10 osztály elvégzéséig ingyenesek). A quantity of children helyett megjelenik a quality of children, ahogy Gary Becker nevezte. Úgy tűnik, Kína esetében is érvényes: a jólét a legjobb fogamzásgátló.
Bach csellószvitjeit hallgatom Yo-Yo Mával. "Ez az én templomom. Ez hol sebeimet gyógyítom".
*
David Beckworth hosszan beszélget Scott Sumnerrel Milton Friedmanről. A beszélgetés szerkeszett(!) átiratában Abba Lerner neve, mint "other learner" szerepel.
*
Brian Gibson 1980-as Üvegtörők (Breaking Glass) című filmje. Tanultam valamit: Winter of Discontent.
Robert Zemeckis (r.) Kapcsolat (Contact) (1997)
