Ne várj karácsonyig!
Kattints a képre!
hocinesze
Audi alteram partem 2.
A protekcionista gazdaságpolitika 19. századi bajnoka, Friedrich List a következőt írja A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere című 1841-es opusában, idézem: „Közönséges okossági rendszabály, hogy ha már felértünk a nagyság ormára, a létrát, amelyen felmásztunk, rúgjuk ki magunk alól, nehogy mások is felmásszanak rajta. Ebben van a titka Adam Smith kozmopolita tanításának, valamint nagy kortársa, William Pitt és minden követője kozmopolita törekvésének az angol államigazgatásban. Az a nemzet, amely védőrendszabályokkal és hajózási korlátozásokkal ipari erejét és hajózását annyira kifejlesztette, hogy más nemzet vele szabad versenyt nem folytathat, nem tehet okosabbat, mint hogy nagysága e létráit elrúgja és más nemzeteknek a szabad kereskedelem előnyeit prédikálja, magát pedig bűnbánóan avval vádolja, hogy eddig téves úton járt és csak most jutott el az igazság megismerésére”.
És ugyanezt állítja a protekcionista gazdaságpolitika kortárs bajnoka, Ha-Joon Chang Kicking Away the Ladder: The “Real” History of Free Trade című írásában. Ha-Joon Chang állítása szerint napjaink gazdag országainak többségét — beleértve Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat is — a protekcionizmus, a szubvenciók és egyéb intervenciós politikák tették gazdaggá. Nagy-Britannia az 1720-as évektől az 1850-es évekig valójában a glóbusz leginkább protekcionista országa volt, az Egyesült Államok pedig az 1830-as évektől egészen az 1940-es évekig kőkeményen protekcionista politikát folytatott. A szabadkereskedelem csak ezek után következett. Vagyis protekcionista gazdaságpolitikájukkal a fejlődő országok éppen csak azt teszik, amit a fejlettek tettek, amikor még maguk is fejlődők voltak, véli Ha-Joon Chang.
Evickélés rossz patthelyzetben
Megszorítások és lassú növekedés, időnként politikai és gazdasági válságokkal. Andrew Moravcsik cikke (Varoufakis oldalán is) Európa csúfos jövőjéről. Három könyv apropóján.
Nem Marx
Faludy György
Marx sírjánál
Megcsaltak és csalók elporladt szentje!
Az ipari forradalom ad ennünk,
nem te.
1958.
(...)
(Tanulmányuk elején Andreas Hoffmann és Gunther Schnabl megállapítják, hogy a monetáris politika no1-es hibája gazdasági fellendülés során „túl sokáig túl alacsonyan” tartani a jegybanki alapkamatot; no2-es hibája visszaesés során magasan tartani. Ez utóbbi hibát — állítják a szerzők — a jegybankok elkerülték: a gazdaság stabilizálása érdekében kamatot vágtak. Aztán a továbbiakban az egész tanulmány tkp. arról szól, hogy az ún. szekuláris stagnálás tüneteit valójában az elhibázott „zéró kamat politika” okozza.)
Abe Sinzó fellőtte a pizsit
Kik a legjobban kizsákmányolt munkavállalók a világon? A japánok. De a kormány már felismerte: a kevesebb néha több. Egy informatív cikk.
Stiglitz az euróról és az euróválságról
(Kieg. Guillaume Duval szerint Stiglitz téved, amikor úgy véli, az euró vége nem jelentené egyúttal az EU végét is. Európának nincs más alternatívája, mint kijavítani az eurórendszer szerkezeti hibáit. Ráadásul 2010 óta jelentős előrelépések történtek úgymond e tekintetben. (Nota bene amolyan igazi "franciás" kiszólás, hogy az amerikai közgazdászok részben az US dollár domináns státuszának köszönhetik globális tekintélyüket.))
Stiglitz beszélget az euróról írt könyvéről Peter Goodmannel, a The New York Times gazdasági tudósítójával.
Győri anzix
Bartók Béla Concerto zenekarra (1944)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar/Kocsis Zoltán
2016. október 13.
A kortárs zene is lehet jó zene
Aki kérdez: Verasztó Annamária. Aki válaszol: Krzysztof Penderecki. Interjú.
Ben Shahn Handball (1939)(...)
(Hans-Werner Sinn szerint Hansen a „szekuláris stagnálás” elméletével a süllyedő profitráta marxi elméletéhez nyúlt vissza. Amennyire tudom, Marxnál a "tőke szerves összetételének" növekedése okozza a profitráta csökkenését. Azt is csak tendenciájában, amennyiben Marx szerint a törvény ellen ható számos ok lehetséges („növekvő kizsákmányolási ráta”, a munkabér csökkentése, az „állandó tőke” olcsóbbodása stb.). Nem vagyok túlzottan járatos Hansen teóriájában, de nem látom az összefüggést. UPDATE! Egy (részben) kapcsolódó régi poszt.)
Chips
Színház. Tegnap megnéztem Osztrovszkij 1875-ös darabját, a Farkasok és bárányokat. Gazdag özvegy, zugügyvéd, hamis váltók, telekspekuláció, tiszteletbeli békebíró, szentpétervári házasságszédelgő, vidéki bornírtság. Képmutatás, ármány és szerelem. Egyszóval mindaz, ami egy orosz szatirikus vígjátékhoz elengedhetetlen. Remek előadásban.
***
Ellenforradalom. Egy újabb cikk, ami temetni jött: Marc Lavoie szerint a „makró” állapota nem jó. Az újklasszikus közgazdaságtan megbukott, a racionális várakozások elméletére alapozott ökonómia alapjaiban téves. Még a ’85-ös Samuelson is jobban teljesít a válságban, ahogy Krugman mondja. Persze a baloldali közgazdászok lassan tíz éve triumfálnak, nem kevés kárörömmel. A Lucas-Sargent-féle „forradalom”, ami kiszorította Keynest az akadémikus közgazdaságtanból, sok sebből vérzik.
***
Új kedvenc. Pierre Boulez Sur Incises (1996/1998)
Az elitértelmiségi tisztánlátásról
Viktor Kravcsenko szovjet apparatcsik 1944. áprilisában az Egyesült Államokba menekült. 1946-ban jelent meg Én a szabadságot választottam című emlékirata. A kötet részletesen beszámolt a "dicsőséges" Szovjetunió totalitárius diktatúrájának minden borzalmáról: tisztogatásokról, terrorról, koncentrációs táborokról (elsőként). A francia kommunista párt (hogy kedvére tegyen Moszkvának) megvádolta Kravcsenkót, hogy könyve valójában az amerikai titkosszolgálat koholmánya. Kravcsenko pert indított rágalmazásért. Sartre úgy vélte, az emigráns Kravcsenko viselkedése valójában arra bizonyíték, hogy miként hanyatlanak „a marxista értékek magában Oroszországban”.
Chips
Lecsorgás. A trickle-down elmélet a baloldali közgazdászok találmánya. Ahogy nincs egyetlen komolyan vehető közgazdász, aki magát neoliberálisnak tekintené, úgy nincs olyan közgazdász sem, aki valóban hinne a trickle-down teóriában, vélekedik cikkében Steven Horwitz. Az ún. piacpárti közgazdászok nem a gazdagok támogatásában hisznek (kiváltképp nem a haveri támogatásokban), hanem az értékteremtésben.
*
Ciklikus. Branko Milanovic cikkében olvasható egy félmondat, ami ugyan nem kapcsolódik szorosan a jövedelemegyenlőtlenség ciklikusságához, de megfontolandó. „[L]abour is transitioning from relatively homogeneous large-scale factory work (‘Fordism’, after the carmaker) to the heterogeneous service sector that covers everybody from hedge-fund managers and software engineers to personal trainers and food-delivery couriers”. Arra gondolok: mennél diverzebb a termékek és szolgáltatások piaca, annál jobban szóródnak a jövedelmek. Vagyis a jövedelemkülönbségek növekedését nagyrészt szimplán a munkaerőpiac növekvő differenciáltsága magyarázza. Amivel persze lehet, hogy feltaláltam a spanyolviaszt.
*
Interjú Tatár György filozófussal. Az interjú végén (a linkelt oldalon nem olvasható) Tatár a nemzetállamok korának elmúlásáról szóló progresszív gondolatot az állam elhalásának lenini gondolatához hasonlítja. Már ami a folyamatok realitását illeti.
Spectre 007
Újra néztem az új Bond-filmet (immáron DVD-én). A Spectre bűnszervezet (a Goldfingert leszámítva) valójában végig jelen van Connery Bond-filmjeiben. A Tűzgolyóban (Thunderball) nem csak említésszinten, hanem láthatjuk a szervezet egyik összejövetelét is. Aztán Sean Conneryvel eltűnik a szervezet, és eltűnik vele Blofeld, a szervezet vezetője, hogy négy és fél évtized után a Spectre 007 filmmel visszatérjenek. És az új filmből kiderül: Blofeld, az örök vetélytárs, Bond mostohatestvére, vagyis küzdelmük egyfajta testvérharc. Ahogy Madonna énekelte a Halj meg máskor (Die Another Day) címdalában: „Sigmund Freud, analyze this”.
A Craig-filmekkel a 007-es ügynök karaktere egyértelműen mélységet kap: a korábbi kartonfigura hirtelen szerelmi bánatot érez (Vesper), kiégett és depressziós, M valamiféle anyafigura lesz (Judi Dench), Bondnak múltja van, ami csupa trauma. A Craig-féle Bond esténként ül a félhomályban, és gondterhelten szürcsöli a whiskyt. A Skyfall és a Spectre egyenesen Bond gyerekkorába viszi a nézőt, amikor a kis Jimmy még szopta az ujját álmában meg panaszkodott a sarokban a macijának, hogy neki csak egy fél kifli az uzsonnája. A Spectre végén Bond így szól újsütetű testvéréhez, akinek egy bomba nem sokkal korábban fél arcát lezúzta: „Remélem, nem fájt túlzottan”. Mire Blofeld válasza: „Az én sebeim begyógyulnak. Na és a tieid?”. És jól értjük, Bond ügynöknek soha nem gyógyuló lelki sebei vannak. Ilyen Bond-Blofeld-párbeszéd egy Connery-filmben nyilvánvalóan elképzelhetetlen lett volna, de még egy Pierce Brosnan Bond-filmben sem.
És mindez némiképp mitologikus jelleget ad a Bond-sztorinak. Ki tudja, a következő filmből majd kiderül, hogy Bond valójában Tannhäuser egyenes ági leszármazottja, Moneypenny a húga, Scully ügynök a keresztlánya, Leia hercegnő a másodunokatestvére. A szürke Aston Martin pedig a proletariátus elnyomásának szimbóluma.
De ettől még Craig a legjobb Bond. Vagy épp ezért?