Kattints a képekre!

Philipp Bagus írása.

Két hazánkfia. Kattints a képekre!

Tudományos bogárizmus-pogátsaizmus a gyakorlatban.

Rajcsányi Gellért írása.

Valamiféle magyar liberális oldal lettem. George Reisman blogjához hasonlóan. :)

***

Olvasom Omar G. Encarnación cikkét. És hát újra csak az a fránya matek. De csontra.

***

Wolfgang Streeck szerint az „euró egy német imperialista projekt”. Olyan, amit a franciák erőltettek a németekre. És valóban faramuci: a franciák az euróval anno gyengíteni akarták a németeket, ám épp az ellenkezőjét érték el vele. De persze könnyen lehet az is, hogy nem az eurón múlt. Gyanítom, ha ma Németországot földig rombolnák, harminc év múlva újra Európa vezető hatalma lenne. Végtére a múlt században ezt kétszer is eljátszotta. Szóval lehet itten mondani olyanokat, hogy a németeknek gyenge az euró, a görögöknek meg erős, de nyilván az sem véletlen, hogy ez nem fordítva van így.

***

Pogátsa Zoltán tévé-közgazdász és hivatásos ösztöndíjvadász szerint a Sziriza annyira Európa-párti volt, hogy „semmiféle B tervet nem készített az eurózóna elhagyására”. Ergo készített.

Kathleen McNamara újra. Most az utópikus energiák kimerüléséről. A görög válság csúnyán betett a posztnemzeti, kozmopolita Európáról szőtt álomnak; a nacionalizmus erősödik. Az EU ma sokkal inkább a "nemzetek Európája", mint a válságot megelőzően. Ha ezt eddig esetleg nem tudtuk volna.

Ligeti György San Francisco Poliphony (1974)
WDR Sinfonieorchester/Eötvös Péter

Nem kell az eurón rugózni, vélekedik Kathleen McNamara. A közös pénz mindig és mindenhol egy szélesebb politikai projekt megszilárdításának volt az eszköze, aminek az amerikai dollár ékes példája. Lehet ugyan közgazdasági elméleteket gyártani holmi optimális valutaövezetekről, de ettől még a történelem nem a közgazdasági racionálisról szól. Persze az USD és az euró közötti párhuzamból egyéb következtetésekre is juthatunk.

Steve Reich New York Counterpoint (1985) (Patrizio Destriere)

A '69-es Bond filmben, az Őfelsége titkosszolgálatában a gonosz Blofeld (Telly Savalas) nem hal meg. Hihetetlen, mégis igaz: Bond (George Lazenby) végül kudarcot vall. Egyszerűen nincs happy end. A film végén Blofeld megöli Bond újsütetű feleségét (Diana Rigg)! A zárójelenetben Bond zokog. (Ez szegről-végről a kis Youtube összeállításból is kiderül.)

Hosszú és tartalmas interjú Kornai Jánossal.

Közel kilencven oldalas interjú Lux Elvira szexuálpszichológussal. Luxra szemlátomást nem volt hatással Michel Foucault és Judith Butler munkássága. Olyanokat mond, kérem, hogy a nemek közötti korábban domináns különbségek elmosódtak, ami tragikus, illetve hogy mosogatni női dolog. Továbbá a férfiakat jól kell tartani érzelmileg, szexuálisan és paprikás krumplilag. De van itten más is: a homoszexualitás esetenként lehet tanult viselkedés, plusz jó ízlésű ember nem teszi ki a fenekét az ablakba és nem vonulgat utcán. És tudja fokozni! Lux szerint a '60-70-es évek szexuális forradalma valójában ellenforradalom volt, amennyiben a szexualitás lényege a fajfenntartás és nem az örömszerzés. Egyébként meg: lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség. Még egy kis Cohn Benditezés is van. Az abortusz pedig gyilkosság. Az egész olyan mint egy nagy coming out: Elvira vagyok, társ, barát, néha ellenfél, és reakciós. Az interjút készítő Révai Gábor időnként meg is van döbbenve, ami Luxot persze különösebben nem hatja meg. Végtére van neki vagy ötven évnyi praxisa (nem holmi modern irodalomtudományi tanszéken gyűjtötte a tapasztalatot). Vagy tán csak provokál, esetleg túl sokat nézte az Animal Planetet, még az is lehet. Für alle Fälle én Balog Zoltán helyében elkezdenék gondolkodni valami kitüntetésen.

Welcome to the free world, Freedom Flight, over!

Fazakas Péter Szabadság különjárat (2013)

A "market monetarista" Lars Christensen szerint a lebegő árfolyamrendszer jobban teljesít. Az euró szembe ment a történelemmel.

A "market monetarista" Lars Christensen kikel az euró ellen.

Sokak szerint azok okozták a görög válságot, akik menteni próbálták a görögöket. Mindenről az IMF, az EKB, az Európai Bizottság tehet. Egyesek nem is értik, hogy ezek a „intézmények” miért nem a finnekkel tárgyalnak vagy a norvégokkal. De vajon mit gondol Olivier Blanchard?

A vezetők vágya a túlélés; demokratikusan választott vezetőknek, diktátoroknak, vallási vezetőknek, cégvezetőknek, illetve bármilyen intézmény vagy szervezet vezetőjének egyaránt. Mivel nincs abszolút hatalom, így a vezetők túlélésének kulcsa: a hatalomban maradáshoz nélkülözhetetlen szövetségesek lojalitása. A szövetségesek támogatása pedig főként a piszkos anyagiakon múlik. Bruce Bueno De Mesquita és Alastair Smith könyvének tézise: a vezetői hatalomgyakorlás jellegét a nélkülözhetetlen szövetségesek száma határozza meg; vagyis az, hogy a hatalomban maradáshoz egy vezetőnek hány embert kell lekenyereznie cserébe annak támogatásáért.

Egy demokráciában, ahol a hatalomban maradáshoz rengeteg választói támogatás kell, vagyis a politikai rendszer széles választói szövetségen alapul, a vezető nem tudja a választókat egyesével lefizetni, így a támogatásuk megszerzéséhez kénytelen olyan politikát folytatni, ami a közjót szolgálja. Ezzel szemben egy kis szövetségre támaszkodó rezsimben a vezetőnek elég néhány oligarcha, tábornok, ügyész, bíró stb. hűségét megszereznie, amit akár közvetlenül is megvásárolhat. Mennél kisebb a hatalomban maradáshoz nélkülözhetetlen szövetségesek száma, annál valószínűbb, hogy a vezető nem a széles közérdeket szem előtt tartva politizál demokratikusan, hanem a lojális szövetségesek szűk körének magánérdekeire való tekintettel diktatórikusan. Illetve megfordítva: mennél nagyobb a nélkülözhetetlen szövetségesek száma, annál valószínűbb, hogy a vezető nem kizárólag egy szűk csoport érdekében tevékenykedik, hanem "igazi demokrataként" a nép anyagi gyarapodását is nézi. De ugyanez valójában elmondható pl. egy nagy részvénytársaság vezetéséről is. Ha az igazgatótanács kevés tagból áll, akkor a hatalomban maradás érdekében a vezérigazgatónak könnyebb a tanács tagjait privát kedvezményekkel megvesztegetnie, mint sikeres vállalati teljesítményt produkálnia. Ezzel szemben, ha az igazgatótanács számos tagból áll, akkor a vezetőnek a hatalomban maradáshoz elsősorban a vállalatot kell szolgálnia, és a részvényeseket gazdagítania.

A szerzőpáros tkp. ezt a meglátást alkalmazza olyan egyéb területekre, mint a korrupció, a külföldi segélyek vagy épp a háborúk kérdése. Köztudomású, hogy pl. demokráciák ritkán háborúznak egymással. Miért? Demokráciában egy elvesztett háború elvesztett választást jelent, ami menthetetlenül a vezető bukásával jár. Így egy demokratikus vezető csak akkor indít háborút, ha előzetesen teljességgel meg van győződve a győzelemről. Egy diktatórikus rezsimben viszont egy elvesztett háború nem jelenti szükségszerűen a vezető bukását, amennyiben a szűk támogatói szövetség tagjai továbbra is élvezhetik kiváltságaikat. Egy diktátor nem akkor bukik el, ha elveszít egy háborút, hanem akkor, ha a hadsereg tábornoka nem kapja meg a pénzt a magánszámlájára. Ha megnézzük az elmúlt két évszázad háborúinak történetét, akkor azt látjuk, hogy a demokratikus államok 93 százalékban nyerték meg az általuk indított háborúkat, míg az autokraták csak kb. 60 százalékban. Vagy szintén köztudomású, hogy a diktatórikus országoknak nyújtott humanitárius segélyek ritkán jutnak csak el a ténylegesen rászorulókhoz. Pl. 2010-ben Pakisztánban és Beninben is árvíz volt, két nagyon hasonló katasztrófa. És bár Benin jóval kevesebb külföldi segélyt kapott, mint Pakisztán mégis kárenyhítési intézkedései sokkal sikeresebbek voltak, mint Pakisztánnak. Miért? Mert Beninben jóval erősebb a demokrácia, mint Pakisztánban. Zardarinak, Pakisztán akkori elnökének sokkal fontosabb volt a külföldi segélyeket szétosztani a támogató haverok között, mint menteni a népet.

Még egyszer: egy vezető mindig a hatalomban maradásához nélkülözhetetlen szövetségesek kegyét keresi. Ha tehát a választói szövetség népes, akkor a vezető sok ember kegyét keresi, amit csak úgy képes elérni, ha a többség érdekében politizál, míg egy kis szövetségi rendszerben a vezető csak egy szűk csoport kegyét keresi, amit viszont legkönnyebben e csoport magánvagyonának a növelésével érheti el. Egy vezetőnek mindig a kis támogatói szövetség az érdeke, ahol a támogatók viszonylag könnyen lecserélhetők, míg ezzel szemben a közérdek mindig a széles támogatói szövetségen alapuló választói rendszerek.

De nem olyan ez, mint felfedezni a meleg vizet? Egy kicsit biztosan. Viszont mégis lehetnek fontos tanulságai. Ha pl. egy diktatórikus rezsim pénzügyi válságba kerül, akkor a demokratikus országoknak egyáltalán nem célszerű azt kimenteniük. Miért? Mert a kapott pénzből a diktátor kifizeti a haverjait, és marad hatalomban. A nép persze lázadni fog, de hadsereg majd leveri a lázadást — a tábornokok ki vannak fizetve. Ha viszont a diktátor nem kap pénzt, akkor a szövetségesek apanázsa is megcsappan. A hadsereg pedig vonakodik a lázadók közé lövetni. Ugyanez vonatkozik a humanitárius segélyekre is. Ha egy diktatórikus rezsim azért kap segélyt, mert a nép éhezik, akkor a diktátor gondoskodni fog róla, hogy a nép örökké éhezzen, és a segélyek ne fogyjanak el; mert azokból a segélyekből fizeti ki a sleppjét, eteti a zsoldosait, és tartja fenn a hatalmát.

De egyéb implikációk is adódnak. A FIFA huszonnégy tagból álló bizottsága dönt a világbajnokság helyszínéről. Vagyis mindössze tizenhárom ember szavazatán múlik a döntés. Gondoljuk csak meg: sok-sok milliárd dollár forog kockán, és csak tizenhárom ember szavazata kell. Vajon miért korruptak ezek a szervezetek?

Óvatlanul megnyitom a Mandinert és meglátom a fönti képet. A salátaöntet visszajött az orromon. Sarló-kalapácsra feszített Krisztust kapott a pápa Bolíviában. Kis híján megfulladtam a röhögéstől, komolyan. Nincs többet fitnesz-saláta netezés közben! South Park tényleg: Eric Cartman ott állt végig a mikrofonos(!) Morales mögött és hangosan fingott.

Russell Lamberti szerint a görögök igazi tragédiája az antikapitalista mentalitás. Mindegy euró vagy drachma, restriktív fiskális politika vagy épp adósság elengedés, Görögország soha nem fog virágozni, ha a görög nép mentalitása krónikusan államfüggő marad és a gulyáskapitalizmusra való örökös ácsingózást nem váltja fel a vállalkozó kedv. Más országok — köztük Anglia vagy az Egyesült Államok — is voltak már súlyos krízisben, de kilábaltak belőle. Kapitalista mintaországok is botlanak néha, de csak az olyan országok bukdácsolnak egyik válságról a másikra, ahol az emberek antikapitalista mentalitása olyannyira erős, hogy nincs az az államcsőd vagy hiperinfláció, amiből képesek lennének tanulni. Mint pl. Argentína vagy Venezuela. Görögországnak tkp. el kell döntenie, hogy egy kőolaj nélküli dél-amerikai ország kíván-e lenni, ami félnótás marxistákkal az élén harcol a világimperializmus ellen, vagy esetleg maradna Európában.

Jamiroquai Hey Floyd (2010)

Kis alapozó a holnapi görög népszavazáshoz.

Július? Eötvös Péter! Kattints a képekre!

Majdnem 9 tény az eurózóna válságáról és a görögökről. Ecce!

Kis nyári nyalánkságok. Kattints a képekre!