Jeremy Corbyn lett a brit Munkáspárt új elnöke. Egy amolyan old school fábiánus szocialista figura, aki G. B. Shaw 1928-as Szocializmusról, kapitalizmusról nőknek című könyvéből ismeri a világot (TGM-nek rögtön foltos is lett elöl a nadrágja). Magyarán mondva, egy excentrikus kretén hajmeresztő politikai nézetekkel. Még Vajnai Attilához mérve is egy buffó. Kétség kívül igazi főnyeremény a Toryknak.
Miben áll a libertárius bevándorláspolitika: tán a szabadon átjárható államhatárokban? Az állam csak ne korlátozza az egyének szabad mozgását! – mondhatnánk. Ámde ez az érv eleve államhatárokat feltételez! Egy államok nélküli libertárius világban per definitionem nincs se belföld, se külföld. És nincs bevándorláspolitika sem, amennyiben állam sincs, amelynek bevándorláspolitikája lehetne. Egy libertárius rendben eleve minden földterület (beleértve az utakat, folyókat, kikötőket stb.) magántulajdonban van, és nem létezik olyan, hogy szabad bevándorlás: egyszerűen a tulajdonosok döntik el, hogy kit engednek be a birtokukra, vagy éppen zárnak ki onnan. Miként most sincs bevándorlás magánterületre, a migránsok közterületeket foglalnak el. Az elgondolás, miszerint a liberális-libertárius bevándorláspolitika lényege a határok szabad átjárhatósága (hadd jöjjön mindenki!) megfeledkezik a magántulajdon szerepéről, illetve eleve államhatárokat feltételez. A témát Per Bylund járja körül röviden cikkében.
Friedman és Schwartz azt írják (1987-ben), hogy miközben Hayek a spontán kulturális evolúció által létrejött intézményeket sokkal jobbnak tekinti a társadalmi-mérnökösködés által konstruált intézményeknél, valójában maga is egy kis társadalmi-mérnökösködésre adja a fejét, amennyiben a versengő magánvaluták rendszerével cserélné fel azt a fennálló pénzügyi rendszert, ami szintén „egy ilyen láthatatlan kéz által létrehozott folyamat eredménye”. Az állami papírpénz rendszer spontán kulturális evolúció terméke lenne? Friedman és Schwartz maguk állapítják meg a tanulmányban: a jelenlegihez hasonló tiszta papírpénz rendszer spontán módon soha nem jött létre; annak alapja az, hogy a hatalom rátelepszik a piac által létrejött árustandardra. Vagy tán ez a rátelepedés maga is spontán evolúciós folyamat lenne?
Verát már csak Dixie mentheti meg.
Francis Ford Coppola (r.) Gengszterek klubja (The Cotton Club) (1984)
Alig két hónappal ezelőtt Pogátsa Zoltán tévé-közgazdász, önjelölt Görögország-szakértő azt állította, hogy az Eurogroup célja valójában a Sziriza megbuktatása, mert az egy baloldali párt valódi baloldali politikával, ami alternatívát mutat az úgymond neoliberális politikai fertőben. „Politikai okokból szorongatják Athént”, dörmögte; itten bizony ideológiai harc folyik stb. És most maga Janisz Varufakisz, a volt görög pénzügyminiszter állítja az ellenkezőjét: „Hiba lenne azt gondolni, hogy a görög kormány és az Eurogroup közötti szembenállás a görög baloldal és az európai mainstream konzervatív tábor közötti küzdelem lenne. (…) Az athéni tavaszt olyan okok miatt tették tönkre, amelyeknek semmi közük nem volt a görög kormány baloldali politikájához”.
Van Ragnar Frischnek egy A közgazdasági elmélet új irányzata. A közgazdaságtan mint tapasztalati tudomány című írása. Ebben Frisch azt állítja, hogy a közgazdaságtan csak akkor válhat valódi tudománnyá, ha ökonometriai módszerekkel empirikusan teszteli elméleteit. A versengő teóriák és egymással perlekedő gazdaságpolitikai receptek között a jövőben az empíriának kell majd igazságot tennie. Frisch példát is hoz, méghozzá a gazdasági válságokkal kapcsolatosan. Négy, akkoriban közkeletű, egymással ellentétes alternatív válságkezelési receptet említ: I. általános bércsökkentés, ami költségcsökkentést jelent a vállalatok számára, II. általános béremelés, ami a növekvő lakossági vásárlóerő következtében dinamizálja a gazdaságot, III. kamatláb csökkentés, ami ösztönzi a vállalkozásokat, IV. kamatláb emelés, ami ösztönzi a lakossági betételhelyezést, és így közvetve a vállalti hitelezést. Mindegyik elgondolás logikusnak tűnik. Melyik lenne hát a jó kúra? Frisch szerint a jövő ökonometrián alapuló tudományos közgazdaságtana már világosan tudni fogja az ilyen és hasonló kérdésekre a választ. Frisch tanulmánya 1932-es. Ma 2015 van. Frisch vágya valóra vált: az elmúlt nyolcvan évben annyi tudományos ökonometriai modellt konstruáltak, mint égen a csillag. De vajon van-e világos válasz, ahogyan azt Frisch remélte?
A húrok királynője. A 18 éves Muck Éva nyerte az Egyesült Államokban rendezett Queens of Strings versenyt. Like.
***
Az infláció kora. Thomas Mann Rendetlenség és kora bánat című 1925-ös novellája. A Cornélius család egy napja: röpke bepillantás a weimari Németország világába. A novellában többször megjelenik a hiperinfláció (milliós fizetés, nyolc-ezer márkába kerülő sör, hat-ezer márkába kerülő tojás stb.), az árkontroll (ami az infláció következménye), valamint az áruhiány (anyaghiány miatt elmaradt tatarozás, a törött mosdókagylót nem lehet kicserélni, mert nincs új készleten, heti max. öt tojás stb.) (amit viszont az árkontroll okoz). Az államadósság, mint az infláció oka, igaz csak utalásszerűen, de szintén megjelenik: Cornélius úr, a családfő történelem professzor, aki éppen a XVI. század végén felduzzadt spanyol államadósságról, valamint (az egy évszázaddal későbbi) a XVII. század végén fennálló angol államadósságról tervez előadást tartani. Illetve a spanyol és angol államadósság következményeinek "etikai és pszichológia különbségeiről". Paul A. Cantor külön tanulmányt szentel a kérdésnek: az infláció mint a Német Birodalom nihilizmusának az oka. Meglehet, Cantor írása merészen túldimenzionálja a dolgot, azért nem rossz.
***
Interjú. Eötvös Péterrel a Heti Válaszban. "Egy nyugati zenerajongónak a Liszt, Bartók, Ligeti, Kurtág, Eötvös ötös ad képet a magyar zeneművészetről" — mondja Eötvös. Kodály meg valahogy kimarad. Jóllehet nincs ebben semmi célzatosság: Eötvös csak kiegészíti Ligetivel és Kurtággal az Áder-féle Liszt, Bartók, Eötvös hármast. Ami igazán sajnálatos, hogy pl. Szőllősy András, Durkó Zsolt vagy Maros Rudolf neveit nem ismeri a nagyvilág. Akiknek szintén világszínvonalú az életműve.
***
Gini. A valódi jövedelem egyenlőtlenség nem az egyes országokon belül van, hanem a különböző országok között. Az országokon belüli jövedelem egyenlőtlenségek számottevően csökkentek az elmúlt kétszáz évben.
Cikkében Ungár Péter azt írja, hogy a baloldalnak fel kell hagynia az indentitáspolitikával, és újra a „többséget kell képviselnie”. (Ez a kritika engem némiképpen emlékeztet Tony Judt kritikájára.) Mindazonáltal kérdés: a ’68-as új baloldal miért csinált identitáspolitikai ügyet a politikából Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban? A válasz: mert a baloldali politikának szüksége van elnyomottakra. Viszont a ’60-70-es években egyre nehezebb volt elhitetni a fehérgalléros kertes házas, színes tévés nyugati munkavállalókkal, hogy el vannak nyomva; a „bőség korában”, a háború utáni dicsőséges harminc évben (Les Trente Glorieuses), amikor Harold Macmillan angol miniszterelnök szavaival élve az „embereknek még soha nem ment ilyen jól” az osztályharcos politizálás kezdett macerás lenni. Így aztán a „feketék”, a nők, a diákok, a melegek stb., stb. lettek az új elnyomottak. Az új baloldal programja pedig az elnyomott „identitások” védelme lett — az úgymond represszív, autoriter, heteronormatív stb. többségi társadalommal szemben, ami nagyrészt tkp. a hagyományos férfiproletariátust jelentette, az egyetlen még szegről-végről ösztönösen kollektivista társadalmi csoportot (nota bene). A különféle kisebbségi „identitások” védelme meg idővel átment szimpla multikulturalizmusba. Röviden: a nagy társadalmi célokban gondolkodó hagyományos kollektivista baloldallal ellentétben az új baloldal egy amolyan individualista jogvédő mozgalom lett, ami nélkülözte a kollektív céltudatosságot. Sőt inkább antikollektivista, amennyiben ellenséges a többségi társadalommal szemben. És ha jól értem, Ungár ezzel a „zsákutcás identitáspolitikával” akarna szakítani, és a „többség képviseletével” visszatérni a hagyományos baloldali kollektivista politikához. A baloldalnak újra a „nemzeti érdekekkel” (össztársadalmi célokkal) kellene foglalatoskodnia, vélekedik Ungár, ahelyett hogy a melegeket, drogfüggőket, bevándorlókat meg az egyéb „új elnyomottakat” pátyolgatja. Velük ui. nem lehet visszatérni a keynesi konszenzushoz, a familiáris-szolidaritásos politikai fílinghez meg az intellektuálisan csiklandós marxista retorikához. És mert persze velük nem lehet választást nyerni.
Az Origo megemlékezik Nietzche halálának 115. évfordulójáról. A cikk Lou Andreas-Salomét nevezi Nietzsche egyetlen szerelmének. Mindazonáltal nagyon valószínű, hogy N. szerelmes volt Cosima Wagnerbe is (Liszt lánya, Wagner felesége (előtte Hans von Bülowé)). Sőt N., igaz már elborultan, de Cosima Wagnert időnként a feleségének nevezte (pl. "Feleségem, Cosima Wagner hozott ide" stb.). De N. nem csak Cosima Wagnerbe volt szerelmes, hanem tkp. Wagnerbe is. (Kieg. Ezen a képen Nietzschének feltűnően kicsi a füle (ami állítólag az irigység jele). És ha már fülméret... Nietzsche a Zarathustrában egy helyen a fordított nyomorékról beszél: akinek mindenből kevés adatott, csak egyvalamiből sok. Zarathustra egy bizonyos Nagy Fület emleget, az embert, akit a nép lángésznek nevez, és nagy embernek tart. Pedig a nagy fül mögött valójában csak egy pindurka ember van, sértődött arcocskával, töpörödött lélekkel. Nem nehéz kitalálni: Nietzsche itten Wagnerről beszél. Ekkor épp nem volt szerelmes. Vagy tán épp ekkor volt csak igazán.)
"Már említettük, hogy papírpénz spontán módon szabadpiaci körülmények között soha nem jelent meg. A papírpénz mindenkor a kormány édes gyermeke volt, amit speciális törvényi kiváltságok védtek. Megmutattuk továbbá az események azon jellemző sorát, amelyen keresztül a papírpénz megszületett: elsőként a kormány létrehoz egy monopol fémpénz rendszert, ami történhet a kiválasztott fémpénzen kívül minden egyéb nemesfém monetáris használatának betiltásával közvetlenül, vagy kettős pénzrendszer (rögzített paritással) bevezetésével közvetve; aztán egy privilegizált résztartalékoló bank bankjegyeinek törvényes fizetőeszközzé emelése kizárólagos joggal; végül, miután a privilegizált bankjegyek minden más megmaradt csereeszközt kiszorítottak a piacról, a kormány megengedi kedvenc bankjának, hogy az megtagadja bankjegyeinek fémpénzre történő (szerződésben vállalt) beváltását. A bankjegyek fémpénzre történő beváltásának felfüggesztése változtatja aztán a bankjegyeket papírpénzzé.
Az események sorának e sémája az összes nyugati országra ráillik. A résztartalékoló bankok bankjegyei a XVII. században jelentek meg, majd a XVIII. század folyamán exponenciális ütemben növekedtek,— mindig mint az állami finanszírozás egy formája, amit különböző privilégiumok tartottak fenn. A XIX. század során számos privilegizált bank, a későbbi jegybankok, bankjegyei kaptak törvényes fizetőeszköz státuszt, miközben az ezüst monetáris használatát betiltották, vagy közvetlenül mint Németországban és Franciaországban, vagy kettős pénzrendszer bevezetésével közvetett módon, mint az Egyesült Államokban és Angliában. Aztán az I. világháború iszonyú pusztításának finanszírozása érdekében a német, francia és angol jegybank felfüggesztette bankjegyeiknek aranyra történő beváltását. Történt mindez, tán mondani sem kell, az egyes nemzeti kormányok jóváhagyásával, illetve utasítására. Kizárólag a FED nem függesztette fel a beváltást az I. világháború során, valamint a II. világháborút követően az ún. Bretton Woods-i rendszerben, amely nemzetközi pénzügyi rendszer 1971-ig tartott, amikor aztán az amerikai dollár aranyra történő beváltása is megszűnt (a többi jegybank 1925-31 között átmenetileg újra beváltotta a bankóit aranyra). 1971 óta egyetlen ország sincs aranyalapon, minden ország papírpénzt használ.
A papírpénz bevezetésének bizonyára egyéb alkalmas módjai is elképzelhetők, de ez minket itt nem érint. A lényeg voltaképpen az, hogy a papírpénz minden esetben a magántulajdon fokozatos megsértése és a jegybankok által elkövetett súlyos szerződésszegés útján kerültek bevezetésre. És ezek a tények bizonyára relevánsak a papírpénz morális megítélése szempontjából."
Jörg Guido Hülsmann The Ethics of Money Production (2008)
A II. világháborút követően az USA-ban a reálbérek a termelékenység növekedésével azonos ütemben növekedtek egészen a ’80-as évek elejéig. Azóta viszont a reálbérek növekedése elmarad a termelékenység növekedésétől. Robert Solow Nobel-díjas közgazdász szerint pedig az ok: az atipikus foglalkoztatási formák arányának növekedése miatt a proletariátus már nem olyan szervezett, ezért a munkavállalók alkupozíciója romlott, következésképpen a kizsákmányolási ráta nőtt (cca.). Igaz, Solow nem így fogalmaz, de még ez is eljöhet egyszer. És hát mondanám, hogy Pogátsa Zoltán figyelmébe ajánlom, de tudom, Pogátsa szerint nincs is olyan, hogy munkatermelékenység. A kommunista Pierro Sraffa ui. bebizonyította. (Kieg. A Solow-féle neoklasszikus gazdasági növekedési modell (amiért a Nobelt kapta) alapja a határtermelékenységi elmélet. A modellben a munkabér egyenlő a munka határtermékével, és persze a munkának van csökkenő határterméke, nem pedig a munkásnak csökkenő alkupozíciója. Sem az ’56-os Contributionben, sem az ’57-es Technical Changeben, sem az ’59-es Technical Progressben nincs szó erős szakszervezetekről. Persze Solow még mindig visszaadhatja a Nobelt, és a Solow-maradékot elvtársiasan szétoszthatja a szegények között. A "vörös farok" részt viszont nem kell megírnia az életműhöz, szerencséjére Mátyás Antal azt már megírta.)
Előttem Nicholas Kaldor Further Essays on Economic Theory kötete. A könyv a CEU könyvtárból való. A kötet kötéstáblájának belső oldalán Scitovsky Tibor ex librise. Szemben dedikáció. Amennyire ki tudom venni:
To Tibor
on the occasion of his visit to Cambridge.
1981. július 5-i keltezés. Az aláírásban tisztán látszik, hogy Nicky. Úgy tűnik, ezt a könyvet Káldor ajándékozta Scitovskynak.
Nem a túlméretes állam a görögök problémája, hanem a rossz hatékonyságú állam, vélekedik Deborah Boucoyannis. Valójában nem is annyira az állam a tulajdonképpeni probléma, mint inkább a rossz piaci szerkezet, ha jól értem. Egyik oldalról vannak az oligarchák uralta nagyvállalatok, másik oldalról a túlélésért küzdő családi vállalkozások. Egyikük sem adózik rendesen, ellenben rosszul viszik a businesst. De legfőképpen nem képesek kellő számban munkahelyet kínálni.
A Yellen vezette FED visszatér a Phillips-görbe doktrínához, amennyiben a munkaerőpiac állapotától teszi függővé a monetáris politikát, vélekedik Lars Christensen. És úgy tűnik, hogy a munkaerőpiaci adatokra alapozva, az egyébként galamblelkű Yellen várhatóan még az idén monetáris szigorításba kezd. Christensen szerint inkább Friedmant kellene (újra)olvasnia. (Kieg. Az ajánlott Friedman klasszikus itt.)
Sokan sokszor megfogalmazták az elmúlt években az euró hosszú távú sikerének állítólagos feltételeit. Álmunkból felkeltve is tudjuk a progresszív leckét: politikai unió, fiskális unió, bankunió az EU-ban, valamint az EKB mint lender of last resort. Kathleen McNamara pedig teóriát is gyárt ehhez, amit "beágyazott valutaövezetek elméletének" nevez. McNamara szerint ui. az optimális valutaövezetek elmélete tévedésre épül: nem a piac teszi a közös pénzt, hanem a politikai-gazdasági intézményrendszer. Más szóval a közös pénz sikere nem az olyan piaci körülményeken múlik, mint a tényezőmobilitás, az árak és bérek rugalmassága, az ágazati struktúra diverzitása (Mundell, Kenen), hanem attól, hogy milyen politikai-gazdasági intézményrendszer támogatja a stabilitását; vagyis a pénz intézményi beágyazottsága. "A pénz mindig és mindenhol politikai jelenség", tudjuk meg. És a "beágyazott valutaövezetek" ezen új elméletéből rögtön négy sarkalatos intézményi kritérium fakad a valutaövezetek hosszú távú sikerét illetően. Mit ad isten éppen: politikai- és fiskális unió, bankunió, valamint egy lender of last resort szerepét betöltő jegybank megléte. Történeti áttekintést is kapunk, melynek tanulsága, hogy a legsikeresebb (leginkább tartós) pénzek azok a nemzeti valuták, amelyek együtt születtek meg egy önálló költségvetésű központi kormányzattal rendelkező nemzetállammal. Röviden: egy pénz, egy kormányzat — eddig kizárólag ez működött hosszú távon. Így aztán McNamara konklúziója is magától adódik: az euró jövőjének záloga a föderális EU. Ám ha szigorúan nézzük, akkor McNamara történeti áttekintése valójában két dolgot bizonyít: az egy pénz, több kormányzat szisztéma eddig nem működött, valamint a működő egy pénz, egy kormányzat szisztéma eddig kizárólag valamilyen nemzetállam születésével jött létre. Ámde megszülethet-e a föderális EU, mint nemzetállam?
"München szelleme" uralkodik Nyugaton, szól Szolzsenyicin vádja 1972-es Nobel-előadásában. Szolzsenyicin, ugyan nem mondja, de az 1938-as szeptember végi müncheni egyezményre utal. München szelleme: az elgyávult civilizált világ meghátrál a barbárság előtt. Münchenből hazatérve az akkori angol miniszterelnök, Chamberlain kijelentette: Németország és Anglia között többé nem kerülhet sor háborúra. Miért is nem? A valódi ok: mert ahhoz a jó angoloknak ki kellene kelniük a fotelból. München szelleme valójában a jólétben élő, elkényelmesedett, passzív nyugati ember szelleme, aki nem hajlandó kiállni a nyugati értékek mellett; még kevésbé hajlandó harcolni értük. A háború elrontja a hétvégi krikett partit. Kényelmesebb engedményeket tenni a Gonosznak, és jó képet vágni hozzá. Majd szürcsölni tovább a brandyt.
A görögöknél minden dolgozóra hat tőkés jut. Egy igazi tőkés állam. (De mi sem panaszkodhatunk.)
