Schröder-villa, Utrecht, Hollandia 1924
Igencsak merész családi ház volt ez 1924-ben, ami teljességgel a De Stijl szellemében épült. Az építész Gerrit Rietveld szabályosan elcsábította az özvegy Schröder asszonyt, hogy meggyőzze a terv mellett.
Frédéric Chopin C-dúr zongoraetűd, Op.10.No.1. (Jevgenyij Kiszin)
Micsoda lélegzetelállító darab! Micsoda elementáris frissesség! Mintha hasadék nyílt volna a lét nyugodalmas felszínén, melyből forgószélként áramolnak ki legjobb éltetőerői, — lefújva az ember lelkéről a ballasztot.
Enrico Spolaore szerint az európai integráció csak addig mélyül, amíg a további mélyülésből származó előnyök meghaladják az abból származó hátrányokat. Vagyis amíg, a döntően a méretgazdaságosságból származó, és a további mélyüléssel egyre kisebb mértékben növekvő gazdasági előnyök még nagyobbak, mint a nyelvi, etnikai, kulturális stb. heterogenitásból származó politikai költségek, amelyek viszont az integráció elmélyülésével egyre növekszenek. Vagyis létezik az integráció mélyülésének egy pontja, ahol a folyamat megáll: ahol a további mélyülésből származó határbevétel egyenlő annak határköltségével, a mikroökonómia veretes nyelvén szólva, és amihez a jó tanuló még azt is rögtön hozzáfűzi, ebben a pontban maximális az integrációból származó teljes nyereség. És Spolaore szerint az EU ezt a pontot talán már el is érte. Végtére a magfúzió sem tart a végtelenségig a csillagokban, csak amíg energia szabadul fel — kötési energia is van a világon; ha a csillagmagban túlteng a vas, a csillag felrobban. Még az EU is összeroskadhat a gravitációtól. De ezek már persze igazán merész gondolattársítások. Mindazonáltal, vélekedik Spolaore, félmegoldások funkcionalista taktikája végül meglehet nem vezet célba: a láncreakció megszakadhat még mielőtt az EU elérné a teljes politikai uniót; a funkcionalisták alábecsülték a heterogenitásból származó költségeket és korlátokat.
Paul Giamatti mint Ben Bernanke, Henry Paulson szerepében William Hurt
Curtis Hanson (r.) Válság a Wall Streeten (Too Big to Fail) (2011)
A vasággyal együtt is csak negyven kilós, harminckét éves Michael K egyedül bolyong Dél-Afrika polgárháborús övezetében. Utcán alszik, megszökik munkatáborból, katonai rehabilitációs táborból. Anyja hamvait egy zacskóban őrizgeti, hogy aztán elássa a sivatag szikes földjébe. És közben mire vágyakozik Michael K? Leginkább tököt termesztene a Karroo sivatagban, és hozzá mindenki felejtse el. Coetzee regényének tanulsága? Nehéz megfejteni egy dél-afrikai lelkét.
Ha aranygyűrű van az ujjunkon vagy aranylánc a nyakunkban, tudnunk kell: annak a gyűrűnek vagy láncnak az atomjai évmilliárdokkal ezelőtt keletkeztek egy csillag felrobbanásakor. De nem csak aranyékszereinkkel vagyunk így. Tulajdon testünk is egykori csillagok elemeiből épül fel. Íme, csillagpor és csillaghamu vagyunk. Hisszük vagy sem, szupernóva-robbanásokban keletkezett elemek alkotnak bennünket.
Jut eszembe, Tim Harford Az alkalmazkodás logikája című könyve számos példát sorakoztat föl demonstrálandó, hogy a felfedezés, a kísérletezés, a próba-szerencse alapon történő szelekció a piac legnagyobb erénye. Vagy ahogy Kornai fogalmaz: "A kapitalizmus lehetővé tesz száz vagy ezer meddő vagy alig-alig eredményes próbálkozást — hogy aztán egy a száz vagy ezer közül befusson, és roppant sikert hozzon". Harford emellett folyamatosan hangsúlyozza azt, amit Hayek az "adott helyhez és időhöz kötött egyedi tudásként" jellemez. Minden valódi felfedezés a "frontvonalon" történik. Az alkalmazkodás (felfedezés, kísérletezés, szelekció) sikere azokon múlik, akik helyben vannak. Az "átfogó kép" csak önámítás: a piac állapota épp úgy nem látszik a műholdképekről, ahogy a felkelők sem látszanak egy távoli ország hírszerzésének radarjain. A szükséges információ helyben van. A piac sikere pedig éppen abból fakad, hogy a helyben lévő releváns információt idővel valaki mindig kiszúrja, és lehetősége van abból profitálnia.
Israel Kirzner remek dolgokat ír Discovery and the Capitalist Process című könyvében. A szabályozásról szóló hatodik fejezet különösen jó. Hayek tanítása a szétszórt tudásról és a versenyről mint felfedező folyamatról egy új, döntő fontosságú szempontot nyújt a gazdaság széles értelemben vett intézményrendszerének és a gazdaságpolitikai intézkedéseknek az értékeléséhez: azt, hogy azok mennyire segítik vagy hátráltatják a felfedező folyamatot.
A piaci folyamatokba történő bármiféle kormányzati beavatkozás, vélekedik Kirzner, azon a hallgatólagos feltevésen alapul, hogy a piac maga nem képes megoldást találni egy fennálló problémára, ezért a hatalomnak kell azt megoldania. Ami viszont azon a további feltevésen nyugszik, hogy ha a piac maga is képes lenne megoldani egy felmerülő problémát, akkor azt azon nyomban, automatikusan meg is oldaná, vagyis a piacnak nem kell felfedeznie vagy próba-szerencse alapon kikíséreteznie a megoldást, ami időbe telik. Vagyis az állami intervenciók hallgatólagos feltevése szerint, ha egy probléma huzamosabban fennáll, akkor az nem azért van, mert a szóban forgó probléma valójában egyáltalán nem is probléma, vagy éppenséggel nincs rá egyáltalán megoldás, vagy van rá megoldás csak a piacnak éppenséggel még nem volt kellő ideje azt felfedeznie vagy kikísérleteznie, hanem a probléma azért áll fenn, mert a piac olyan problémákat generál, amiket aztán maga nem tud megoldani.
Így amikor az állam egy problémát érzékelve rögvest nekiáll szabályozni, azaz türelmetlenül maga akar megoldást eszközölni, akkor ezzel nem az a legnagyobb gond, hogy az ilyen megoldások gyakran bizonyulnak kontraproduktívnak, illetve később további problémák forrásai lesznek, ámbár ezek sem mellékesek, hanem az, hogy az állam által kínált bürokratikus megoldások rövidre zárják a lehetőségét annak, hogy a piac idővel megtalálja a maga saját megoldásait. Az állami intervenciók kínálta megoldásokkal valójában az a legnagyobb gond, hogy soha sem tudjuk meg, hogy végül milyen egyéb megoldások születhettek volna, ha az állam hagyja, hogy a piac maga fedezze fel, illetve próba-szerencse alapon maga kísérletezze ki a saját megoldásait, amely megoldások vélhetően sokkal hatékonyabbak lennének, mint a hatalom által diktált bürokratikus megoldások, amennyiben a piacnak jellemzően sokkal nagyobb merítése van tudás, szemfülesség, érdek, szempont stb. tekintetében a megfelelő megoldások megtalálásához, jóllehet egy felfedezési folyamat eredménye természeténél fogva előrejelezhetetlen.
Az állami intervenció hívei kimondva-kimondatlanul úgy képzelik, hogy a piac egyfajta folyamatos statikus egyensúlyban van, így aztán bármilyen éppen észlelt piaci egyensúlytalanságban, diszkrepanciában és anomáliában sem egy átmeneti állapotot látnak, annak a folyamatát, ahogy a piac számos buktatón és sikertelen próbálkozáson keresztül éppen próbálná megtalálni a jó megoldást és az egyensúlyt, hanem sokkal inkább egy azonnali állami beavatkozást igénylő „piaci kudarcot”. Pedig minden ilyen „piaci kudarc” maga a színtiszta profit lehetőség, amire a szemfüles vállalkozók úgy buknak rá, mint tyúk a takonyra. A piaci egyensúlytalanságok, diszkrepanciák és anomáliák megoldásához mindenek előtt maguknak a piac szereplőinek fűződik érdeke, mert a megoldásban pénz van; és mennél nagyobb a probléma, annál nagyobb pénz. A piacot éppen ezek az egyensúlytalanságok, diszkrepanciák és anomáliák éltetik, amennyiben a piac lényegében egy nagy probléma megoldó gépezet, ami számos próbálkozáson keresztül keresi a megoldást, amely próbálkozásoknak az egyik része sikeres (nyereséges) lesz, a másik (nagyobb) része pedig sikertelen (veszteséges). Ha az állam a dolgok minden felmerülő új konstellációjára problémaként tekint, amit maga rögvest meg kíván oldani, akkor az szükségképpen a szabályzás elburjánzásához vezet, ami viszont egyre inkább elzárja a piac elől annak lehetőséget, hogy az maga találjon megoldást.
A piac valójában egy nagy kísérletezési folyamat, amivel megpróbáljuk megtalálni a legjobb megoldásokat a problémáinkra. Ha felszámoljuk a piacot, ha a szabályozás folyamatos kiterjesztésével egyre zártabbá tesszük, akkor felszámoljuk ezt a kísérletezést, és onnantól fog már csak azt fogjuk tudni, hogy mi az, ami van, és nem azt, ami máskülönben lehetne.
Lényegét tekintve egyet kell értsek Techet Péter cikkével. Többnyire azok az emberek szokták Trianont a leghangosabban fájlalni, akik egyébként a homogén nemzetállamban hisznek. Miközben, tudjuk, a Trianon előtti Nagy-Magyarország egy par excellence multietnikus, multikulturális ország volt. Tegye fel a kezét, aki szerint pl. egy Novák Előd tényleg olyan országban szeretne élni, ahol a lakosság fele nem magyar ajkú! Köszönöm, letehetik. Ne legyenek kétségeink, ha Nagy-Magyarország ma létezne, akkor az EU zászlót égető bátor szabadságharcos Novák egy lánglelkű szeparatista lenne. Valójában épp Trianon teremtette meg azt a fajta nemzetállamot, amiben a Novák-félék hisznek, és akiknek még Csonka-Magyarország sem elég homogén etnikailag és monolit kulturálisan.
Nem tudok kommentárt írni az Örülünk, Vincent? blogra. Kis üzenet tájékoztat, hogy ki vagyok tiltva. Úgy tűnik, számomra ismeretlen okból, Vincent nem örülne nekem.
(saját rajzom; régről)
Elolvastam Nietzsche Bálványok alkonya című kis kötetét (amibe egy hírlapüzletében botlottam bele). Korábban Nietzsche számos művét olvastam, de ez anno valahogy kimaradt. Jóllehet a könyv az életmű kései darabja (1888-as), mégis egy fiatalkori írás frissességével hat (Zarathustra előttinek). Egyik-másik fragmentum különös élességgel világít rá a vitalitásnak az értékek átértékelésében játszott szerepére. Nietzsche egy helyütt pl. azt írja: "Minden egyént aszerint kell szemlélni, hogy az élet emelkedő vagy leszálló vonalát képviseli-e". Amihez a magunk részéről rögtön hozzá is tehetjük, Nietzsche minden dolgot eszerint szemlélt: egyént éppúgy mint egész népeket, államalakulatokat és történelmi korokat. És persze eszerint értékelt és értékelt át morált, vallást, filozófiai tant és művészetet; mindezeket mint az emelkedő vagy süllyedő vitalitás szimptómáit olvasta. Így minden fragmentuma egy-egy fiziológiai látlelet. És e séma viszonylag egyszerű: ami "az élet emelkedő vonalát" képviseli az előkelő, erős és ösztönös; ami pedig a "leszálló vonalát" az dekadens, elfáradt (gyenge) és ösztön elfajzás. Ekképpen dőlnek meg bálványok, és így válik a vitalitás perspektívájából szemlélve a modernitás minden ízében hanyatlás-képződménnyé... (bla-bla-bla)
Fassang László orgonakoncertje a Kossuth utcai katolikus templomban
2015. május 9.
Aki kérdez: Rajcsányi Gellért. Aki válaszol: Antonio Martino. Az interjú jórészt fedi Martino beszédét is. (Kieg. A Martino-féle trilemma egészen okos. Hosszú távon nem lehet egyszerre tartós gazdasági növekedés, kiterjedt jóléti állam és kiegyensúlyozott központi költségvetés. Más szóval lehet I. folytonos gazdasági növekedés kiterjedt jóléti állam mellett, de csak állandó költségvetési deficit, vagyis növekvő államadósság árán, II. folytonos gazdasági növekedés kiegyensúlyozott költségvetés mellett, de csak a kiterjedt jóléti államról való lemondás árán, illetve III. kiterjedt jóléti állam kiegyensúlyozott költségvetés mellett, de akkor ennek a tartós gazdasági növekedésről való lemondás az ára. Kétség kívül van ebben egy nagy adag tapasztalat és gyakorlatias ráció, még ha esetleg nem is szigorúan apodiktikus összefüggésekről van szó. Az is világos, hogy a liberális Martino a gazdasági növekedést és a fiskális fegyelmet preferálja, aminek e trilemma értelmében a kiterjedt jóléti államról való lemondás lenne az ára. E trilemma fényében aggodalma adhat okot, hogy amennyiben a közös pénz megtartása érdekében az eurózóna tagállamai kénytelenek lesznek fiskális fegyelmet gyakorolni, akkor ez tartósan alacsony gazdasági növekedéshez fog vezetni, lévén hogy kiterjedt jóléti államokról van szó.)
