Elolvastam Houellebecq Behódolását. A regényben Rediger, az Új Sorbonne új rektora elmeséli az iszlámra való áttérésének "történetét": 2013. március 30-án végleg bezár a brüsszeli Métropole szálló kávéháza, ami úgymond a szecesszió építészetének csúcspontja, és amiből Rediger villámcsapásszerűen belátja, hogy "Európa végett vetett a saját életének", és három nappal később nyilvánosan áttér. Mint cseppben a tenger: kész röhej. Ennél kellemesebb élmény Todd Haynes Mildred Pierce filmje. A James M. Cain regényéből készült "ötrészes minisorozat" igazán remek alkotás. Egyetlen hiba: ha egy kislánynak meg kell halnia a vásznon, akkor az ne egy tündér legyen.

Május elsején kénytelen vagyok Lenin elvtársat idézni: először — tanulni, másodszor — tanulni, és harmadszor — tanulni. Teljesen igaza volt.

Tudjuk, Thomas Piketty híres ember: A tőke a 21. században címet viselő könyve rocksztárokéval vetekedő népszerűséget hozott számára. Az ritkábban kerül szóba, hogy könyve nem csak ismertté, de gazdag emberré is tette. Valószínűleg euromilliókat hozott neki a konyhára; annyi pénzt, amiről a Paris School of Economicson tanító kollégái még csak nem is álmodhatnak. Mondanám, Piketty egy gazdag burzsuj, akinek még a bőre alatt is pénz van.

De mi tette Pikettyt gazdaggá? Honnan ez a szemérmetlen jövedelemegyenlőtlenség? A válasz szinte banális: Piketty létrehozott egy terméket, amire van kereslet. Más szóval azok az emberek teszik gazdaggá, akik megveszik a könyvét. Többek között én.

Persze hajlanék arra, hogy azt mondjam, a könyv rossz, és Piketty nem érdemli meg azt a sok pénzt. A vevők valójában többet fizetnek a könyvért, mint a "benne megtestesülő érték", és Piketty piaci sikere valójában egy "piaci kudarc". Mindazonáltal Piketty könyve láthatólag kielégít egy valóságos szükségletet, így a piac jutalmazza. Függetlenül attól, hogy én mit gondolok: egy vevővel kevesebb,— ennyit számít a véleményem; vagy egy csalódott vevővel több, mindegy. És ez jól is van így. Plusz Pogátsa Zoltán joggal mondhatja: haver, ha nem tetszik, írj jobbat, ha tudsz, és gazdagodj meg a fényes cáfolattal! És akkor Pogátsa egyszer az életben hitet tenne a verseny mellett.

Piketty gazdag ember lett, és ebben nincs semmi igazságtalan. Az sem lett volna igazságtalan, ha egyetlen példányt sem adnak el a könyvéből. Persze akkor nincs gazdagság se. Pikettynek szerencséje volt azzal, hogy Krugman favorizálni kezdte. De a sikerhez néha szerencse is kell, tudjuk. Meg egy kis reklám. Paul Krugman vagy épp Michael Jordan.

Hiánypótlás. "Beiratkoztam" a Kornai-kurzusra. Mihányinak az Anti-Equilibriumról tartott előadásán, illetve Csillagnak a Röpiratról és a rendszerváltásról tartott előadásán már túl is jutottam.

***

A felszabadítás teológiája. Mint KGB találmány.

***

A szabadság vihara. Remek dokumentumfilm '56-ról és a magyar vízilabda válogatott melbournei győzelméről.

***

Gazdagok legyünk vagy szabadok? Czeglédi Pál remek cikke már online is olvasható.

(Ha már előhoztam Polányit...) A nagy átalakulásban Polányi azt állítja, hogy a kapitalista piacgazdaságot a gép hozza létre. Okfejtése a következő: mivel a tömegtermelést végző gépek nagyon drágák, így aztán gépekbe fektetni baromi kockázatos. Amennyiben az árupiacot a kereslet-kínálat által meghatározott árak irányítják, úgy a gépi termeléshez szükséges összes termelési tényezőnek is stabil piaccal kell rendelkeznie, melyeket szintén a kereslet-kínálat által meghatározott árak kell irányítsanak, máskülönben még a lehetősége is kizárt bármiféle megterülésnek. Így aztán nincs mese, ahol drága gépek árupiacra termelnek, ottan bizony munkaerőpiacnak, nyersanyagpiacnak és pénzpiacnak is lenniük kell, hogy szüntelenül biztosíthassák a gépi termeléshez szükséges inputokat, méghozzá az árupiac által diktált feltételekhez igazodva. Más szóval specializált gépi tömegtermelés kizárólag egy olyan társadalomban lehetséges, ahol a társadalmi termelés az árrendszer irányítása által szerveződik meg az egymáshoz kapcsolódó piacokon. Az meg nyilvánvaló, hogy ez egy feudális mezőgazdasági társadalomban nem adott; a gépeket csak egy ipari társadalom fogadhatja magába. A Polányi-féle nagy átalakulás valójában annak viszontagságos története, ahogy a XIX. század során létrejön a munkaerőpiac, illetve a nyersanyagpiac és pénzpiac azért, hogy a gépi termelés rentabilitásának megteremtse a feltételeit. Viszont azáltal, vélekedik Polányi, hogy mind a munkaerő, mind a természeti kincsek piaci árukká változnak, valójában a teljes társadalmi élet és természeti környezet alávettetik az önszabályozó piac mechanizmusainak (tudjuk, Marxnál is a munkaerő áruvá válása a kapitalizmus lényege). Így az ipari társadalom nem egyszerűen azt jelenti, hogy egy államnak van fejlett ipara, hanem azt, hogy a társadalmi élet en bloc a profitorientált gépi termelés imperatívuszainak van alárendelve. Egy szó mint száz, Polányinál az önszabályozó piacokon nyugvó ipari társadalmat lényegében a drága gépek hozzák létre, amennyiben technikailag fejlett drága speciális gépekbe fektetni roppant tőkeigényes és kockázatos.

És Galbraith? Galbraith Az új ipari államban azt állítja, hogy a nagyvállalatok technikailag fejlett gépi termelése olyan roppant tőkeigényes és kockázatos, hogy a nagy cégek törekszenek mennél inkább kiiktatni a piac önszabályzó mechanizmusait: megpróbálják irányítani az árakat, a termelési költségeket, a fogyasztói reagálást és a kormánypolitikát. Csökkentendő gigantikus beruházásaik megtérülésének a kockázatát a big business vállalatai kilobbizzák az állami szabályozást, előre hosszútávú ármegállapodásokat kötnek szállítóikkal, előre felhajtják vevőiket (sokszor az államot), előre felosztják egymás között a piacokat, megdolgozzák a közvéleményt stb., stb. Vagyis kvázi tervezik a gazdaságot. Nincs mese, az egyre drágább speciális gépeken történő magas technikai igényű termelés, vélekedik Galbraith, szükségképpen vezet a tervezéshez, vagyis az önszabályozó piac felszámolásához. Más szóval az ipari termelőerő fejlődése olyan hatalmas összegű vállalati beruházásokat igényel, melyek rentábilis megvalósítása egyszerűen túlnő az önszabályozó piac nyújtotta lehetőségeken, és szükségszerűen vezet el a big business és az állam által közösen menedzselt kvázi-tervgazdasághoz. Galbraith egy XX. századi nagy átalakulás történetét mutatja be, melynek során létrejön egy új ipari állam, melyet szintén a gép teremt, és ami részben ugyan kiveszi a termelést a piac fennhatósága alól, és ezáltal egyfajta tudatosan tervezett technokratikus-bürokratikus társadalmat hoz létre, de szintén a hatalmas tőkeigényű beruházások rentábilis megtérülése érdekében.

Fogalmam sincs, Galbraith vajon mennyire ismerte Polányit, és ha igen, akkor az hatott-e rá. Mindenesetre úgy tűnik: ha Polányinál a technikailag fejlett tőkeigényes gépek hozzák létre az önszabályozó piacon alapuló ipari államot a XIX. században, akkor Galbraithnél szintén a technikailag fejlett tőkeigényes gépek hozzák létre az új ipari államot az önszabályozó piac felszámolásával a XX.-ban. Minkét mű a baloldali közgazdászok kedvence, és mindössze 23 év van a két kötet megjelenése között.

A lánynak valami gondja támadt az EKB monetáris politikájával

Jean-Honoré Fragonard A hinta (1767)

Élénk vita zajlik az ún. feltétel nélküli alapjövedelem intézményéről. Kevésbé tudott ugyanakkor, hogy 1795 és 1834 között Angliában ez az intézmény létezett: Speenhamland-rendszernek hívták. A Speenhamland-rendszer a "megélhetéshez való jog" elismeréseképpen bérpótlék formájában állami segélyt nyújtott mindazok számára, akiknek nem volt munkájuk vagy bérük nem érte el a törvényileg meghatározott szintet. Vagyis egyfajta feltétel nélküli alapjövedelmet biztosított. A bleeding heart baloldaliak ikonja, Polányi Károly az 1944-es A nagy átalakulás című klasszikus könyvében (ami aztán tényleg minden marxista, pikettysta, stiglitzista neoliberálisozó progresszív értelmiségi bibliája szerte a nagyvilágban) viszont darabokra szedi e Speenhamland-rendszert, mint ami a "nép demoralizálásának holtbiztos eszköze" volt, és ami "a munka elől való kitérést és az alkalmatlanság színlelését jutalmazta", illetve "társadalmi katasztrófához vezetett". A Speenhamland-rendszer (vagyis a feltétel nélküli alapjövedelem rendszere) valójában csökkentette a béreket és növelte a nyomort. Polányi könyvének teljes 7-8. fejezetét ide lehetne citálni, de talán ennyi is megteszi:

"[A] munkásnak semmi anyagi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy a munkaadója elégedett legyen vele, jövedelme mindig ugyanannyi volt, bármennyi bért kapott is. (...) Néhány év leforgása alatt a munka termelékenysége kezdett a paupermunka szintjére süllyedni, így szolgáltatva további okot a munkáltatóknak arra, hogy ne emeljék a mérték fölöttire a béreket. Mert amint a munka intenzitása, az a gondosság és hatékonyság, amellyel végezték, egy meghatározott szint alá esett, nem lehetett megkülönböztetni a "lógástól", vagy a munka imitálásától a látszat kedvéért. (...) Az eredmény hosszú távon rettenetes volt. (...) A vidék népe fokozatosan pauperizálódott. Igaz volt a mondás: "Ha egyszer közsegélyből élsz, mindig közsegélyből fogsz élni." (...) A Speenhamland-epizód feltárta a század vezető országának népe előtt, hogy milyen annak a társadalmi kalandnak a valódi természete, amelybe belekezdtek. Sem a kormányon lévők, sem a kormányzottak nem felejtették el soha e bolondok paradicsomának a tanulságait. (...) Speenhamland végül ahhoz a paradox eredményhez vezetett, hogy a pénzügyileg megvalósított "megélhetéshez való jog" végül tönkretette azokat az embereket, akiknek a megsegítésére állítólag kitalálták."   

Figyelem: ez nem valamiféle neoliberális okoskodás, hanem történelmi tapasztalat. Így működik a valóságban a feltétel nélküli alapjövedelem, a "bolondok paradicsoma". Bár Polányi nem volt a tőkés fejlődés bajnoka, csöppet sem volt rest feltárni a rendszernek a civilizációt pusztítót hatásait, illetve világosan értette, hogy a Speenhamland-rendszer összeegyeztethetetlen a tőkés fejlődéssel, és hogy normális munkaerőpiac nélkül nem működhet kapitalizmus. Szemben a pogátsazoltánokkal, pontosan látta:

"[A] bérrendszer és a "megélhetéshez való jog" intézménye kölcsönösen összeegyeztethetetlen, vagy másképpen szólva nem lehetséges működő kapitalista rend, amíg a bérek közalapokból származnak."

Így a feltétel nélküli alapjövedelemről folyó vitában tkp. még a szélsőbaloldaliak a legokosabbak: pl. a komcsi Rednewsosok legalább értik, hogy "a feltétel nélküli alapjövedelem kifelé mutat a rendszerből". Mindazonáltal azt gondolom, az emberek többsége talán mégsem vágyik kifelé a kapitalizmusból, még akkor sem, ha a civilizálatlanság szirénhangjai egy új Speenhamland-rendszer felé csábítja is őket.

Ady Endre Áldásadás a vonaton (1911) ea. Mécs Károly

Audrey Hepburn és Albert Finney
Stanley Donen (r.) Ketten az úton (Two for the Road) (1967)

Olivier Messiaen Kvartett az idő végezetére: Jézus örökkévalóságának dicsérete (1941)
Eline Duerinck gordonka/Lukas Huisman zongora

Elolvastam Francesco Sisci Merre tart Kína? című esszéjét. A kis könyvnek már a nyitó bekezdése várakozásokat ébreszt az olvasóban: egy "nagy jelentőségű változás" ("nagy horderejű folyamat") zajlik a világban, aminek "Kína jár az élén", állítja Sisci. Aztán a kis könyvből megtudjuk, hogy az elmúlt három évtizedben Kína nagy változáson ment át: a család, az öltözködés, a sport, a nyelv, a vallás, a házak, a gazdaság stb. mind-mind átalakult, főként nyugati mintákat követve. Ami valóban nagy horderejű folyamat tényleg, csak épp közhely. Mindazonáltal, vélekedik Sisci, a kínaiak nem lettek nyugatiak, így Kína felemelkedése azt kívánja a Nyugattól, hogy az (Kína nyugatosodásához hasonlóan) egy kicsit kínásodjon — a békés egymás mellett élés végett. Zheng Bijian biztosan tapsol az ötletnek. (Sisci Eötvös-előadásában nagyjából mindez benne van.) (Nota bene Kornai professzor szerint idehaza mi már el is kezdtük a kínásodást, úgy a magunk módján. Szóval simán lehet még nálunk "Sárga-folyó kapitalizmus" meg "deliberatív diktatúra" (vö.)! (Tóbiás Józseffel és Pogátsa Zoltánnal is, sőt.))

A FED előző elnöke, Ben Bernanke blogolni kezdett, és tüstént bele is kötött Lawrence Summersnek a szekuláris stagnálásra vonatkozó elképzelésébe. Summers pedig rögvest válaszolt. És igen, Summers szerint is Európa (meg persze Japán (kötelező elem)) szenved csak igazán a szekuláris stagnálástól. :) További részletekért kattints ide! (via MTA KTI blog)

Kedvemnek tetsző, remek cikk olvasható a Kommentár folyóirat 2014/5-6. számában Gazdagok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés? címmel. A szerző Czeglédi Pál.

Brazília és az „özvegyasszony korsója”.  Antony P. Mueller cikke. (Cikkhez némi támpontot nyújthat egy közel öt éve született posztom.)

***

This is the end of a beautiful friendship, mondhatta volna Simicska Lajos úr. De tudjuk, a stílus maga az ember, így nem ezt mondta, hanem azt, hogy geci. Ám javaslom, ne siessünk úgy az ítélkezéssel: lehet, hogy ez valójában egy haiku; egy afféle egysoros, ami a költészet és a nyelv végső határait feszegeti, egyúttal a létezés csillagtalan éjszakájába vetett szorongó egzisztencia örök jajkiáltása, amin túl már csak a végtelen némaság honol. Apropó, emlékszünk még Bayer úr Török Zsolthoz intézett sms-ére?

***

Megnéztem A Wall Street farkasát. A Scorsese-DiCaprio-duó alapvetően nem egy rossz páros. A New York bandái vagy az Aviátor ragyogó filmek, kevésbé emlékezetes, de még mindig jó filmek A Tégla és a Viharsziget. Ez a mostani film a kőgazdag kokós, kurvázós, csaló brókerről viszont még úgy is banális, hogy egyébként Jordan Belfort valós történetén alapul. Minden ordas-farkas közhely együtt van: luxusjacht, gyémánt gyűrű, medencés parti, Ralph Lauren pólók és Gucci napszemüvegek, meg persze kokain, kokain, és kokain a hatalmas jutalékokból, miközben a keményen szopó kisemberek minden reggel metróznak munkába. Épp ahogy Bogár László elképzeli. És ha mindez nem lenne még elég, DiCaprio rendesen túltolja a szerepet.

Ingmar Bergman Persona (1966)

"Véleményem szerint a Persona szerkezetét e 'variációk-egy-témára' forma terminusaival lehet legjobban leírni. A téma a megkettőződés; a variációk a téma fő lehetőségeiből következnek (mind formális, mind pszichológiai szinten): megkétszerezés, megfordítás, kicserélődés, egység és hasadás, valamint ismétlés. A történést nem lehet egyértelműen körülírni. Helyesen járunk el, ha úgy beszélünk a Personá-ról, mint két szereplő, Alma és Elizabeth viszontagságairól, akik párbajt vívnak egymással személyiségük védelmében." Susan Sontag Bergman: Persona (1969) (In)

Ma posztom olvasható a Kapitalizmus blogon. A kis eszmefuttatást Randall G. Holcombe egy nem régen megjelent tanulmánya ihlette.

Nem is tudom, Leszek Balcerowicz beszéde mintha nem szólna semmiről. Pedig miatta vettem meg a lapot.

***

Michael Bordo és Harold James szerint a szabad tőkeáramlás nem csak a rögzített árfolyamrezsim és az önálló monetáris politika együttesét zárja ki, hanem bizonyos fokig a rögzített árfolyamrezsim és a pénzügyi stabilitás (pénzügyi stabilitási trilemma), a nemzetállami demokrácia és az önálló monetáris politika (politikai trilemma), valamint a demokrácia és a stabil diplomáciai (politikai) viszonyok (nemzetközi kapcsolatok trilemmája) együttesét is. Más szóval a Mundell-Fleming-féle „lehetetlen hármas” csak egyike a szabad tőkeáramlás okozta trilemmáknak, jóllehet e klasszikus trilemma áll tkp. a másik háromnak is a fókuszában, amennyiben az önálló gazdaságpolitika szorosan kapcsolódik a nemzetállami szuverenitáshoz.

Jankovics Marcell (r.) Az ember tragédiája (2011)

Tényleg annyira rossz lenne a defláció? Edin Mujagic szerint távolról sem.

Kattints a képekre!

Frank Hollenbeck „ötös csomagja” a görögöknek. Huszáros, ahogyan azt egy osztrákista közgazdásztól elvárjuk. :D Végtére rendkívüli időkben rendkívüli megoldások kellenek. Ki tudja, talán jobb, mint évtizedekig kínlódni.

(Én vagyok a nagyfejű kisfiú, aki kiskanállal tortát ad a bátyja szájába.)