(Robert Sternberg pszichológus szerint a szerelemnek három összetevője van: szenvedély, intimitás, kötődés. Egy érzelmileg teljes szerelemben mindhárom együtt van, de a kapcsolat fejlődése dinamikus; többnyire a szenvedélyt követi az intimitás, majd a kötődés. Jóllehet a szerelemről többféle teória létezik, egy dolog biztosnak tűnik: a filmekben szinte kivétel nélkül e sternbergi séma szerint fejlődnek a szerelmek. Még a B-kategóriás akciófilmekben is. Sőt az akciófilmek szerelmi szálában (szofisztikált kidolgozás hiányában) domborodik ki e séma legtisztábban! A szuperhekus és a bombanő útjai váratlanul találkoznak, és a vonzás törvényei rögtön működébe lépnek. A szenvedély persze sok esetben fojtott, esetleg egyenesen negatív, amennyiben nő és férfi kezdetben ki nem állhatják egymást. (Ám a tapasztalt mozilátogató tudja: rendesen működik kémia.) Az akciófilmek elmaradhatatlan jelente, hogy a nő ellátja a férfi sebét valami átmeneti menedékhelyen (andalító Kenny G opusra); a férfi közben elmeséli múltját, különös tekintettel az apjához fűződő viszonyára, aki lehet a halott felesége is. A dramaturgia szempontjából a jelenet értelme az intimitás, vagyis a kapcsolat elmélyülése. Majd a kötődés. Nincs akcióhős Hollywoodban, amelyik ne vinné sietve a táska pénzt a túszul ejtett nőért cserébe, pedig tudja jól, hogy ezzel csapdába csalják; de a férfinak már nincs választása, nem tudna a nő nélkül élni. Persze a halált megvető bátorság elnyeri jutalmát: a sérüléseitől sántikáló férfi a bombanőbe karolva távozik a végső leszámolás helyszínéről, miután vérfürdőt csapva lemészárolta a teljes helyi maffiát. És a szerelem kiteljesedett.)

(Négy-öt éves kisgyerekként rengeteget hallgattam Kacsóh daljátékát (bár nem Simándyval). Nekem a János vitéz, hogy úgy mondjam, a zenei anyanyelvem.)

Megnéztem Herendi Gábor Kincsem filmjét. Olyan, mint egy Henkel reklám. Zöldellő mező közepén egy hófehér abroszokkal terített hosszú asztal. Nagy Ervin szemfogán megcsillan a fény, ragyognak az elmosogatott tányérok.

Az amerikaiak korábban inkább LSD-t meg kokaint fogyasztottak, manapság viszont marihuánát és heroint. Tyler Cowen közgazdász szerint ez jelent valamit.

Kis könyvében Bernanke hoz egy ábrát a FED forrásainak összetételéről mintegy annak bizonyítékaként, hogy a QE keretében vásárolt állampapírokat a FED nem „pénznyomtatással” finanszírozta, hiszen a forgalomban lévő papírpénz mennyisége úgymond nem növekedett jelentősen (Federal Reserve Notes in circulation). A FED úgy fizetett, hogy „jóváírta a vételárat az eladók bankszámláján”, magyarán a banki tartalékok növelésével (Reserve Balances). Nem cinikus. (Máskülönben a könyv, ami tkp. egy négyrészes előadássorozat szerkesztett szövege, nem rossz.)

Kattints a képre!

„Az egyik legkedvesebb zeneszerzőm például magyar: Ligeti György” – mondja az interjúban Truffaz. És ez még úgy is levesz a lábamról, hogy közben tudom, egy lengyel zenei portálnak Lutosławskit mondana.

(A növekvő valutatartalékok helyettesítik a tőkekontrollt? A Mundell-Fleming-trilemma és az új Triffin-dilemma. Ilzetzki, Reinhart és Rogoff tanulmánya.)

(Két cikk a „dollárstandardról” Ludwig von Mises és Jacques Rueff szellemében. Hans Sennholz Shades of the Dollar Standard -- Lewis Lehrman The Dollar Problem and Its Solution.)

2017. március 1.

Francis Bacon Üvöltő pápa (1953)

Oscar. Legyen a zene mindenkié!

*

Renminbi, Eichengreen. Jóllehet Eichengreen nem fogalmazza meg kereken, cikkéből világosan kiolvasható: a szabad tőkemozgás (nyitott pénz- és tőkepiac) és a lebegő árfolyamrendszer elengedhetetlen feltételei annak, hogy a renminbi globális kulcsvaluta lehessen, és hogy e (szükséges, ámde távolról sem elégséges) feltételek szöges ellentétben állnak az elmúlt évtizedek kínai gazdaságpolitikájával, vagyis az exportorientált gazdasági növekedés erőltetésével, aminek a mesterségesen alulértékelt renminbi, valamint a politikailag irányított hitelezés (vö. ázsiai fejlesztő állam) a két alappillére. Mondjuk nyilvánvaló: diktatúra pénze nem lehet világvaluta. (Nota bene Exorbitant Privilege című remek könyvében Eichengreen teljesen explicite tárgyalja mindezt.)

*

Profit, Pogátsa. Kisebb-nagyobb változtatásokkal Pogátsa Zoltán mind újra közreadja profitról írt cikkét. És bár ebben a verzióban Israel Kirznerre is kitér, de továbbra sem érti az osztrák közgazdasági iskola profit-elméletét. Azt írja: „Von Mises ezzel ugyan megmagyarázza a kereskedő nyereségét, amely azonban továbbra is egy nem egyensúlyi profit”. Csókolom, az osztrák iskola esetében éppen ez volna a lényeg: csak nem egyensúlyi profit létezik. Éppenséggel a Walras-i egyensúly hiánya teremti meg a profit lehetőségét. Eztán Pogátsa, miután ugye megállapította, hogy Misesnél a „profit eredete egyfajta arbitrázs”, roppant logikusan így folytatja: „Az osztrák iskola magyarázata meglehetősen közel áll ahhoz a nézethez, amely a nyereséget valamiféleképpen a vállalkozó munkadíjának látja, amiért az jó menedzsment döntéseket hoz”. Szóval ehhez meg elég egyetlen Mises idézet: „The market equivalent of work performed by the entrepreneur in the conduct of the enterprise’s affairs is entrepreneurial quasi-wages but not profit”.

Blondie One Way Or Another
7/7/1979 - Convention Hall, New Jersey

(Glenn Gould szerint érthetetlen, miért tapsol a közönség a koncert elején, amikor bevonulnak a zenészek. Bejönni -ugye- még nem akkora teljesítmény. És mi van akkor, teszi fel a kérdést Gould, ha a tapsot követően a karmester letolja a nadrágját, és a hátsóját mutatja a közönség felé, ami épp az imént tapsolta meg. Vagy egyszerűen csak gyengére sikerül az előadás, a közönség meg jó előre megtapsolta! Erről beszéltem tegnap este a hangverseny előtt a balomon helyet foglaló Pilinszky-forma (ősz haj, ovális arc, sötét zakó, fehér garbó, fekete mellény) öregúrnak, aki szükségét vélte szóba elegyedni velem. Kíváncsi voltam, ezek után tapsol-e a bejövő zenészeknek (én sosem tapsolok). És az öreg szemlátomást zavarba jött: tapsra emelte a kezét, de nem tapsolt.)

Nirvana Sliver (1992)

A szegények gazdálkodása. Az antik görög költő, Arkhilokhosz szerint „a róka sok mindent, a sündisznó egyetlen fontos dolgot tud”. És e meglátást követve Dani Rodrik kétféle közgazdászt különböztet meg: sün közgazdászt és róka közgazdászt. A sünnek egyetlen fixa ideája van, és minden gazdasági kérdést azon keresztül lát; számára egyetlen kulcs nyit minden ajtót, és minden problémára tkp. ugyanaz a válasza. Ezzel szemben a rókának minden gazdasági kérdésről külön elképzelése van, anélkül, hogy bármiféle közös elgondolás vagy összhang lenne ezek mögött; minden ajtóhoz külön kulcsa van, és minden problémára külön válasza. És e kis tipológia alapján bízvást mondhatjuk, Esther Duflo és Abhijit Banerjee vérbeli rókák. A szegények gazdálkodása: A szegénység elleni küzdelem teljes újragondolása című könyvük pedig ízig-vérig róka közgazdaságtan. Olyannyira, hogy a szerzők rögtön a nyitó fejezetben leszögezik: az olvasóknak talán kiábrándító lehet, de nincs egyetlen „nagy válaszuk” a szegénységre, csak sok kicsi. („Nekünk nincs olyan kallantyúnk, amivel biztosan meg tudjuk szüntetni a szegénységet”.) Így aztán Duflo és Banerjee nem is kínálnak nekünk olyasfajta tetszetős teóriát, miként teszi azt pl. Acemoglu és Robinson a befogadó-kizáró politikai intézményekről szóló teóriájukkal. Nota bene szerzőink nem különösebben hisznek e nagy megváltó teóriákban. Mondhatni, mezítlábas gondolataik vannak mezítlábas emberekről. A trópusi náthalázra meg a hasmenésre akarnak megoldást, és nem a világbékére. Könyvük amolyan közgazdaságtan terepen: a probléma ott feketéllik a szegény indiai paraszt körme alatt, ezért a megoldásnak is testközelinek kell lennie. Ehhez pedig róka közgazdaságtan szükséges: ha a szegény parasztoknak adott műtrágya ártámogatásról van szó, akkor a műtrágya piacot kell megvizsgálni; ha a szegények megtakarításról van szó, akkor azt kell megérteni, hogy miként takarítanak meg a szegények. Egészen odáig, hogy egy Nyugat-Kenyában élő szegénynek mibe kerül elbuszozni a legközelebbi bankfiókig. Meglehet e szegény kenyainak az ingyen buszjegy a megoldás. Egy kicsi kulcs. És itten a lényeg: Duflo és Banerjee nem hisznek a csodafegyverben, ami képes egy csapásra megszüntetni mindenhol a szegénységet, ellenben nagyon is hisznek a kis lépesek sikerében -- a sok kicsi kulcsban. Abban, hogy a változások lépésről lépésre jönnek létre, és azok tartósak lehetnek. Az alulról induló sok praktikus, gyakran egészen apró, de célzott változtatás együtt egyfajta csendes forradalmat hozhat létre. A szegénység enyhítésében hatékonyabb lehet egy kis nudge, mint a nagy szerkezeti reformok, hatékonyabbak a rókák, mint a sünök.

***

Toxic. Sírok a röhögéstől. Ez jól esett. Nehéz kövek gurultak le szívemről.

***

Rules vs. discretion. Stanley Fischer (és az FOMC) megoldja a dilemmát: mindkettő. De C. Jay Engelnek is lenne megoldása: egyik se.

Február 16.

Február 14.

Esther Duflo és Abhijit Banerjee közös könyvét olvasom. Népesedésről szóló fejezet. A szerzők állítják: míg egy átlagos brazil nőnek hat gyereke volt 1970-ben, addig a brazil szappanoperák legtöbb ötven év alatti női szereplőjének egyáltalán nem volt gyereke. És itten idézem: „Közvetlenül azután, hogy a szappanoperák elérhetővé váltak egy területen, a szülések száma meredeken esett. Sőt, azok a nők, akik ezeken a vidékeken szültek, gyakran a szappanoperák főszereplőiről nevezték el a gyerekeiket. Ezek a teleregények végül nagyon megváltoztatták azt, hogy mit tekintenek jó életnek Brazíliában”. Mondjuk az is lehet, hogy a szappanoperákkal egyszerűen csak új kihívója akadt a korábbi esti elfoglaltságnak. Úgy értem, a szappanoperák megjelenésével megnőtt a gyerek alternatív költsége.

(Nem a szigorú tekintetű IMF-tisztviselők miatt volt a Bretton Woods-i rendszerben viszonylag ritka a valutaleértékelés, miként azt Irwin cikke sugallja. A tagországok féltették a hitelességüket: amelyik ország egyszer leértékelte a pénzét, arról a befektetők úgy vélték, másodszor is megteszi. Nem beszélve arról, hogy a leértékelés terve (vagy puszta fontolgatása) felkérés spekulatív támadásra.)