Rákosi Mátyás megváltoztatta a profilképét.

Keynes az Általános elmélet 21. fejezetében a mennyiségi pénzelméletet bírálja. A hatékony kereslet többnyire nem változik a pénz mennyiségével arányosan, miként az árak sem a hatékony kereslet növekedésével. A kereslet növekedése még a teljes foglalkoztatás elérése előtt szűk keresztmetszetek egész sorozatát hozhatja létre a gazdaságban, állítja Keynes, és a nominális bérek is emelkedhetnek. Végeredményében a pénzmennyiség növelése részben a termelést, részben az árakat emeli (a konkrét termelési tényezők kínálati rugalmasságának megfelelően). Amit tkp. úgy is megfogalmazhatunk: a pénzmennyiség növelése eltorzítja a relatív árakat és a termelés szerkezetét. Ugye hogy? Hansen írja ennek kapcsán: „gyakran azt mondják, hogy Keynes mindig teljes (aggregált) értékekkel dolgozik, és nem veszi figyelembe az egyes ágazatok helyzetét. Ez a fejezet (többek között) megmutatja, hogy ez nem mindig igaz”.

Helló, Napóleon!

Kattints a képre!

A szegény rokonok többnyire úgy vélik gazdag rokonaik élete felszínes, üres és elidegenült; vagy egyenesen romlott és dekadens. A szegény rokonok az életüket boldogabbnak és szeretetteljesebbnek gondolják; természetesebbnek, mélyebbnek, emberibbnek – tkp. gazdagabbnak, amennyiben intenzívebben élik meg az emberi létezést. Ugyan mit tudhatnak a gazdag rokonok a belső életről, az ember legmélyebb gondjairól, örömről és bánatról!

A szegény rokonok valójában neheztelnek: a gazdag rokonokról való lesújtó véleményük forrása a sértettség. Nietzsche szerint a sértett emberek, akik nem tudnak valóságos elégtételt venni, morális elégtételt vesznek: sérelmük okozóját rossznak mondják, önmagukat jónak; sérült önérzetüket morális fölényük gondolatával állítják helyre. A szegény rokonoknak a gazdag rokonokról alkotott rossz, illetve saját magukról alkotott jó véleménye pusztán szublimált ressentiment.

Isaiah Berlin a nacionalizmus szellemtörténeti forrását Johann Gottfried von Herder történelemfilozófiájában fedezi fel, amit a sértett német önérzet produktumának látott. A 17. század nyugati világát politikailag és kulturálisan a franciák uralták; Németország nem vett részt a Nyugat felemelkedésében; a német fejedelmi udvarok és városok provinciálisak. Semmi sem sebezhet mélyebben, mint a gazdag szomszédok megvetése és atyáskodó toleranciája. Herder teóriája az individuális kultúrákról, vélekedik Berlin, a francia felvilágosodás univerzalizmusával szembeni támadás, amit titkos neheztelés fűt, és aminek üzenete egyértelmű: nem vagyunk szegények és provinciálisak – a németek így szállnak le a bicikliről. A népek vagy kultúrák egyike sem magasabb rendű a többinél, egyszerűen csak különböznek; és legfőképpen nem állnak a történelmi fejlődés magasabb vagy alacsonyabb lépcsőfokán. Na persze a francia kultúra üres, felszínes és dekadens, míg a német kultúra színtiszta tradíció és mélység. Mit tudhatnak a franciák a belső életről, az ember legmélyebb gondjairól! A franciák rosszak, a németek jók.

A szegény országok is neheztelnek gazdag rokonaikra; és mennél elmaradottabbak, annál inkább. A felszínes, üres és hanyatló Nyugat tézise merőben ressentiment, a szegény országok ópiuma. A hirtelenjében újra megtalált nemzeti kultúra, a romlatlan szakralitás és eredeti népélet, pláne szembeállítva a vezető országok hanyatlásával, biztos jele az elmaradott nép sértettségének. (…)

U2 The First Time (1993)

Friedrich Hayek, a tervezés ellenfele, szól Paár Ádám cikkének címe a Magyar Nemzetben. Ám e cím pontatlan. Hayeknek ui. semmi gondja a tervezéssel. Az emberek folyamatosan terveznek: családot, karriert, üzletet. Gond akkor van, ha ezeket mások akarják tervezni helyettük. Ki tervez kinek, az itt a kérdés. A tervezés jó, feltéve, hogy nem a kevesek terveznek. 

A Nobel-díjas indiai közgazdász, Amartya Sen mint egy amerikai gimis tinifilm hőse?

(Történelmi tanulság, hogy a protekcionista gazdaságpolitikára protekcionizmus a válasz – a kereskedelmi háború. Trump politikája, vélekedik Douglas A. Irwin, nem annyira Amerikát fogja újra felemelni, hanem az Amerika-ellenes politikusokat. Mondjuk Mexikóban.)

Ma posztom olvasható a Kapitalizmus blogon. Popper és a nyitott társasalom, röviden.

BUSH Letting the Cables Sleep (Rooftop Live)

Az Ellenpropaganda.com oldalnak köszönhetően a szabadság barátai húsvétkor sem maradnak olvasmány nélkül.

Kattints a képre!

Kattints a képekre!

Kattints a képekre!

(Hans-Werner Sinn cikke.)

Jörg Bibow szerint a nyugatnémet gazdasági csoda nem az ordoliberális gazdaságfilozófia sikere volt. Erhard valójában exportorientált gazdaságpolitikát vitt. In nuce: stabilitási kultúra (stability culture) címén feszes költségvetési- és pénzpolitikával stabilan tartani az árszínvonalat, és ezáltal a nagyobb inflációjú külfölddel szemben, a rögzített árfolyam miatt, növelni a versenyképességet. Ezt csinálták a (nyugat)németek a Bretton Woods-i rendszerben, az ERM-rendszerben, és csinálják jelenleg is – az eurórendszerben. Bibow nem mondja ugyan, de állítja: a német-modell valójában inkább kínai. És épp ez kényszeríti térdre Európát. „A német modell csak annyiban és csak addig működőképes, amíg a többiek nem eszerint cselekednek”. Persze az egész okfejtés mögött az áll, hogy a német bérek túl alacsonyak, ami nem kizárólag a német munkavállalóknak rossz, de egész Európának az.

(Sennholz Money and Freedom. Az infláció végső gyökere: I.) az állam pénzkibocsátási monopóliuma, II.) az állam által kibocsátott pénz kényszerforgalma (törvényes fizetőeszköz). Ha az emberek szabadon választhatnának a versengő valuták között, akkor új állami pénz kibocsátása nem növelné a termékek és szolgáltatások árát, pusztán csökkentené annak többi valutában mért árfolyamát.)

Herbie Hancock Cantaloupe Island (1964)

A képen elrejtettem egy kakukktojást.

(Elolvastam Hans Sennholz Age of Inflation könyvét. Sennholz hűséges tanítványa volt Misesnek, ami nagyjából mindent elmond a műről. Egy rövid összefoglaló 1980-ból. Nota bene a könyv ’79-es megjelenésekor az éves infláció 11% volt az USA-ban, ’80-ban 13%. Sennholz meglehetősen apokaliptikus képet fest a dollár jövőjéről – nem tudhatta, hogy Volcker ’83-ra 3%-ra viszi le az inflációt (’86-ban 2% alá). Ám ettől még a kötet tanulságos olvasmány, pl. ilyeneket is olvashatunk benne: „Mikor már az összes magyarázat kimerült, a modern kormányok végül a spekulánsnál kötnek ki, aki minden gazdasági és szociális problémáért felelős. Ami a középkori ember számára a boszorkány volt, vagy ami a szocialisták és kommunisták számára a tőkés, az a legtöbb politikus és államférfi számára a spekuláns – a megtestesült gonosz. Az ember, akit állítólag mélyen átitat a könyörtelen és állhatatlan önzés, és képes romba dönteni a nemzetgazdaságot, kormányzati terveket, vagy miként a német infláció esetében, a nemzeti valutát. Nem számít, ha e magyarázat éppenséggel nyilvánvalóan ellentmondásos, a kormányzati hatóságok számára a legnépszerűbb válasz, ha meg kell magyarázniuk saját politikájuk kudarcát”.)

(70 > 60)