Karácsony
Arcangelo Corelli g-moll „karácsonyi” concerto grosso Op.6. No.8.
hocinesze
Chips
Barna karácsony. Felteszem Bruckner V. szimfóniáját. Oswald Spengler szerint Bruckner zenéjében sok a "barna" és az "aranysárga" szín. És most hogy az ablakon át bámulom a fák megsárgult-megbarnult leveleit szinte én is hallani vélem. (Fehér karácsony? Csókolom, keresztégetés lesz?)
***
Hét év Tibeten kívül. A dalai láma fontolgatja, hogy nem születik újjá. Hm. Mondjuk megértem, ilyen zavaros időkben, ugye. Meglehet, magányos óráiban Ferenc pápa is már fontolgatja, hogy nem fog feltámadni. Végtére nem egyszerű döntés, ha jobban meggondoljuk. A dán filozófust, Kierkegaardt idézve: támadj fel, és meg fogod bánni; ne támadj fel, azt is meg fogod bánni. (Bár Kierkegaard ezt konkrétan a házasságról írta, de az is egy hasonlóan súlyos kérdés.) Szóval ami a lényeget illeti, itt az ideje nekem is elgondolkodni a dolgokon. A hogyan továbbon.
***
Henry George. Elkezdtem Henry George 1886-os Vámvédelem vagy szabadkereskedelem című opusát. Idézem: "Ugyan kik hát azok, akiknek kereskedői törekvései elől a védővám megóv és megőriz bennünket? Ha ezt a kérdést akkor intézték volna hozzám, mikor még nem kezdtem gondolkodni e dolog felől, azt mondtam volna, hogy a "védelem" az idegen termelők ellen óv meg bennünket, akik honi piacunkon akarják eladni termékeiket. Ez az a feltevés, amely az összes protekcionista érvet áthatja, az a feltevés, hogy az idegenek folytonosan arra törekednek, hogy termékeiket ránk tukmálják, és hogy a védővám eszköz, amellyel védjük magunkat az ellen, amit ők akarnak. (...) Senki sem vehet, ha nem talál valakit, aki hajlandó eladni; és senki sem adhat el, ha nincs valaki, aki venni hajlandó. Ha az amerikaiak nem óhajtanának külföldi javakat venni, akkor a külföldi javakat nem lehetne eladni, még ha nincsenek is vámok. Az oka a kereskedelemnek, melyet vámunk megakadályozni kíván, az amerikaiak azon kívánsága, hogy idegen javakat vegyenek, nem pedig az idegen termelők kívánsága, hogy azokat eladják. Így a védővám tulajdonképpen azt akadályozza meg, amit a "védelmezettek" maguk kívánnak tenni. Nem az idegenektől óv és őriz meg a védővám, hanem önmagunk ellen."
Esik
Úgy tűnik, ma nem csak a rubel meg az OTP-papír eset nagyot, de Samuelson Közgazdaságtana is szakadt. Most látom, hogy az eredetileg 8990 forintba kerülő kötetet 1600 forintért (-83%) kínálja az Akadémiai Kiadó a honlapján. Még hogy nem jogosak a deflációs félelmek szerte Európában! Vagy tán csak az ortodox közgazdaságtan értékelődött le ennyire? (Esetleg a keynesianizmusnak áldozik le? Nem hiszem, az stabilabban tartja magát akárminél.)
Éjfű
Párizs egy titokzatos labirintus, ahol minden kapualj egy féregjárat, amin át az ember egy húsz évvel későbbi másik városrészbe jut. A metróállomások, presszók, terek, utak, padok és lámpaoszlopok mind megannyi időrés kapui, amin át a történések éveket és évtizedeket ugranak. Mindez az emlékezet már-már álomszerű téridejében. A város az emlékek mozaikkockáiból épül fel, ahogy a teljes történet: jegyzőkönyvek, notesz feljegyzések, albérletek, lejegyzett utcanevek, házszámok és telefonszámok, az emlékezetből kitörölhetetlen mondatfoszlányok és zavaros álomképek által váltó idősíkokból és terekből. Egy alig pár hónapig tartó szerelem, egy gyilkosság meg valamiféle megfoghatatlan politikai összeesküvés története, ami mozaikszerűen rajzolódik ki a város és az emlékek e fragmentált téridejéből, amiben titokzatos módon mosódik el és össze múlt és jelen. Az élet pedig nem tűnik többnek egy kényszeres monoton kóválygásnál a városban, ami valójában egy örökös bolyongás az emlékek féregjárataiban, amiben minden úgy múlik el, mintha talán soha meg sem történt volna, és csak az emlékek diffúz világa lenne maga a valóság.
Thornton, az első modern jegybankár
Amennyiben aranytartalékainak kereskedelmi deficit miatti csökkenésére válaszul a Bank of England szigorú restrikciós politikába kezd, úgy könnyen lehet, hogy ezzel a lépésével csak ront helyzetén. Vélekedett Henry Thornton 1802-ben. Thornton szerint ui. a pénzmennyiség hirtelen csökkenése az áruk iránti kereslet visszaesését okozza. A bérek és egyéb szerződésben előre rögzített árak miatt viszont a vállalkozások kénytelenek a csökkenő keresletre a termelés korlátozásával válaszolni. A termelés csökkentése viszont az export csökkenése által tovább rontja a kereskedelmi mérleget, ami így a Bank of England aranytartalékaink fokozott elszivárgását okozza. Egy ilyen körmönfont okoskodás ma is dicsőségére válna bármelyik jegybankárnak.
Egy kis monetáris elmélettörténet
Egy remek tanulmány Marion R. Daugherty tollából: The Currency-Banking Controversy. A tanulmány első része az 1821 (Anglia visszatér az aranystandardhoz a napóleoni háborúk után) és 1844-es (Peel-törvény elfogadása) közti időszak fejleményeit ismerteti (némi Currency School részrehajlással). A második rész a Peel-törvény utóéletével foglalkozik. Igazán alapos írás tényleg, de valahogy hiányzik nekem a lényeg. Úgy vélem, a Currency School – Banking School vita középpontjában azon egyszerű kérdés áll, hogy vajon a pénzkínálat határozza-e meg a pénzkeresletet, vagy fordítva. A Currency School képviselői szerint a pénzkínálat határozza meg az árszínvonalat, az árszínvonal pedig a pénzkeresletet. A Banking School képviselői szerint viszont az árszínvonal (amit a jövedelmek, a profit várakozások, az animal spirits stb. alakít) határozza meg a pénzkeresletet, a pénzkereslet pedig a pénzkínálatot. Ezért vélik a Currency School képviselői azt, hogy a túlzott bankjegy kibocsátás inflációhoz vezet, illetve – mert a pénz rövid távon nem semleges – üzleti ciklusokhoz. A Banking School képviselői pedig ezért gondolják azt, hogy a bankok alapvetően annyi bankjegyet bocsáthatnak csak ki, amennyit az adott árszínvonal melletti tranzakciós pénzkereslet számukra lehetővé tesz, az afölötti bankók pedig visszaáramlanak hozzájuk (vagy "fölös" pénzkészletként kicsapódnak a publikumnál, ha a pénzkereslet vagyontartási vagy óvatossági megfontolásból megnő).
Kis színes
Lehet, hogy a közgazdaságtan "lehangoló tudomány", miként Thomas Carlyle anno jellemezte, de ha a gazdaság helyzete még a közgazdaságtannál is lehangolóbb, akkor a közgazdászok akár sztárok is lehetnek. Lásd Argentína. (via Szexi Közgazdaságtan fb)
(...)
Újra elolvastam a Nemzetek gazdagsága második könyvének terjedelmes második fejezetét a pénzről (hozzá David Laidler tanulmányát Smithről). Minden neoliberális bitang példaképe, Adam Smith a bankok túlzott bankjegy kibocsátásának törvényi szabályozása kapcsán a következőt írja: "Kétségtelen, hogy ilyen rendelkezéseket bizonyos mértékben a természetes szabadság megsértésének tekinthetünk; de kisszámú egyén természetes szabadságának olyan gyakorlását, amely az egész társadalom biztonságát veszélyeztetheti, köztörvényekkel korlátozni lehet és kell is, mégpedig szabadabb országokban éppen úgy, mint az önkényuralom országaiban". Vérforraló! :D Mindazonáltal Smith szerint két dolog képes leginkább korlátozni a bankokat: 1) a bankjegyek aranyra történő beválthatósága, 2) a bankok egymással való versenye. Smith így zárja a fejezetet: "Általában, ha bármely üzleti tevékenység, vagy bármely munkamegosztás előnyös a közre, annál nagyobb lesz előnyössége, minél általánosabb és szabadabb a verseny".
Chips
Egy kiállítás képei. Köztudott, hogy műnek létezik zenekari átirata, amit a kongeniális Ravel követett el. Kevésbé tudott, hogy '71-ben az Emerson, Lake & Palmer is feldolgozta Muszorgszkij művét. Egy kis ízelítő.
***
Nyilvános. Az utolsó nyilvános kivégzés guillotinenal 1939. június 17-én hajtották végre Franciaországban. Durva.
***
Reflux. David Glasner szerint Smithnél és Fullartonnál a reálváltó-doktrína eredetileg csak egy szimpla ökölszabály az egyes kereskedelmi bankok számára. Arra a problémára, amit a bankjegy visszaáramlás törvénye (Law of Reflux) okoz. A visszaáramlás törvénye értelmében ui. ha egy kereskedelmi bank több bankjegyet bocsát ki, mint amennyit a publikum tartani kíván, akkor a fölös bankjegyek visszaáramlanak a bankhoz beváltásra (illetve adósságtörlesztésre, vagy betét formájában). De mivel a bankok nem ismerik a priori a bankjegyeik iránti keresletet, így hacsak nem kívánnak likviditási válságba kerülni, jobban teszik, ha bankjegyeket főként könnyen értékesíthető kereskedelmi váltók ellenében bocsátanak ki. Vagyis a reálváltó-doktrína eredetileg nem a bankjegy kibocsátás és az infláció közötti kapcsolatról szól. Smith és Fullarton számára az árszínvonal stabilitását a bankjegyek aranyra való beválthatósága biztosítja, vagyis eredetileg szó sincs a reálváltó-doktrína azon értelmezéséról, hogy még beválthatatlan bankjegyek mellett sem csinál a bankrendszer egésze inflációt, ha a bankok kizárólag kereskedelmi váltók ellenében bocsátanak ki bankjegyeket. (Érdemes lesz újra belenéznem a Nemzetek gazdagságába (ahogyan azt a minap valaki kedvesen tanácsolta is).)
***
Ukrán csapás. Ami leterít.
Lazítani, próbálj meg lazítani!
Javasolja Athanasios Orphanides az Európai Központi Banknak. Miközben az USA-ban a reál GDP már 2011-ben elérte a válság előtti szintet, és azóta is folyamatosan növekszik, addig az euroövezet gazdasági teljesítménye mindmáig a 2007-es szint alatt van (ráadásul csak bolyong a növekedés bármi jele nélkül). Athanasios Orphanides szerint ennek az EKB szigorú monetáris politikája az oka (nem úgy a FED). A "whatever it takes" ígéret maradt, a QE sehol, az EKB mérlege 2012-től valójában csökken. Márpedig Orphanides számára is a "Market Monetaristák" kedvenc Friedman cikke az irányadó. "Nincs korlátja annak, hogy a japán jegybank milyen mértékben növelheti a pénzkínálatot, ha épp úgy kívánja. A pénzmennyiség nagyobb növekedésének pedig az lesz a hatása, ami egyébként mindig. Nagyjából egy év után a gazdaság növekedése felgyorsul, a kibocsátás növekszik, majd némi késéssel az infláció is mérsékelt növekedésnek indul" – írta még '97-ben Friedman. És pontosan ezt javasolja Orphanides.
Chips
Temetői tipródás. Felváltva állok egyik lábamról a másikra, és lehelem az ökleimet. A temetők mindig hidegebbek. Bizonytalanul pislognak a mécsesek. A sírok megsüllyedve, megrepedezve. Az emberek sem mutatnak túl jól.
***
Újra. Stiglitz szerint újra kell gondolni a makroökonómiát. Az újra gondolás sarokpontjai: a klasszikus- és régi/új neoklasszikus szintézis (téves összefoglaló nevükön, neoliberalizmus) megbukott, az árrendszer rosszul működik, a piaci szereplők irracionálisak, a privát tranzakciók egy része társadalmilag nem kívánatos, az állami intervenciók működnek, a kiegyensúlyozott költségvetési politika tévedés, az adósság kívánatos, a pénz nem számít, az költségvetési költekezés élénkíti a gazdaságot (kivált, ha az állam a tehetőseket adóztatja és a pénzt emberi tőkébe, infrastruktúrába stb. fekteti) stb., stb. Más szóval a Stiglitz-féle új alapot a legrosszabb (vulgár)keynesiánus közhelyek jelentik egy op-ed kolumnista stílusában. Vagyis a szokásos.
Paktum
„Manuel Valls francia miniszterelnök és olasz társa, Matteo Renzi bejelentették, de legalábbis céloztak rá, hogy nem fogják betartani azt a fiskális paktumot, amit 2012-ben minden euroövezeti tagállam elfogadott. Helyette az adósságok további halmozását tervezik inkább. Állásfoglalásuk rávilágít az európai monetáris unió egyik alapvető szerkezeti hibájára, amit az európai vezetőknek fel kell ismerniük és kezelniük kell, mielőtt még nem túl késő” – szól Hans-Werner Sinn remek cikkének nyitó bekezdése. De miben is áll valójában e szerkezeti hiba? Már az öreg Rousseau anno megmondta: a saját magunkkal szemben vállalt kötelezettségek a világon semmire sem köteleznek bennünket. Vagy betartjuk azokat vagy nem. És pontosan ilyenek azok a paragrafusok is, amiket a tagállamok hoznak saját maguk megfegyelmezésére. Vagy betartják azokat vagy nem. Ha a Stabilitási és Növekedési Paktumot sem tartották be, vajon miért is tartanának be egy csontra ugyanolyan másikat? Az ilyen kötelezettségvállalásoknak eleve mindig kétséges a hitelessége. Csak olyan kötelezettségnek van valódi súlya, amit egy külső fél ténylegesen kikényszeríthet, és nem a kollektíven tett újévi fogadalmaknak. A tagállami felelősségvállaláson alapuló „modell”, amit Sinn favorizál, éppen azért hatékonyabb a kölcsönös felelősségvállalásnál, mert ez utóbbi csökkenti a külső kényszer hatását az egyes tagállamokra nézvést, és nagyobb mértékben támaszkodik a tagállamok – szemlátomást nem túl erős – önfegyelmére.
Weill
Kurt Weill 1924-es Hegedűversenyével ismerkedem. Ez nem az Alabama Song – Brecht és Jim Morrison szutyok kabaré világa. Inkább Sztravinszkij. A CD booklet Adornót idézi: "Ez a mű izoláltan és idegenül áll: azaz, a megfelelő helyen".
(...)
Olaj. Minden ellenkező vélekedés dacára, a kereslet-kínálat törvénye működik, miként azt az kőolaj árának változása is bizonyítja. De az, hogy néhány országban a csökkenő olajár akár ronthat is a gazdaság helyzetén, mert úgymond növeli a defláció veszélyét, nettó marhaság. Az árszínvonalat a pénz kereslete és kínálata határozza meg, és nem a javaké. Makacs babona az olajár és az árszínvonal közti misztikus kapcsolat. De most komolyan, ki a bánat gondolhatja azt, hogy az olajimportáló országok helyzetén ront, ha olcsóbb lesz az olaj!
***
Teknősök! Happy Together, 1967. :)
***
Magánbeszélgetés. Gene Hackman épp lehallgatást követ el a klozeten Francis Ford Coppola '74-es filmjében. Hackman régi vágású magánnyomozó-félét alakít, egy amolyan igazi magányos farkast, aki 5 centesekkel tömve a készüléket, nyilvános telefonról hív szigorúan mindenkit, esténként előveszi a szaxofonját, feltesz egy Duke Ellington lemezt, és arra improvizál. Közben feltartóztathatatlanul kopaszodik.
***
Elindult. A Rajk László Szakkollégium (BCE) Szexi Közgáz blogja. Az első poszt Jean Tiroleról, az idei év közgazdasági Nobel-díjasáról szól. Nota bene létezik magyarul egy kis Tirole kötet, benne négy tanulmánnyal, amit még '98-ban adott ki a Szakkollégium. (Nekem van is példányom. Lehet, hogy el kellene olvasnom? :))