A Jánossy-féle trendelmélet lényege, hogy egy gazdaságban a termelékenység növekedési ütemét a szakmastruktúra változási üteme határozza meg. De mit is jelent ez?

Ismerjük a hegeli logikát: a mennyiség mindenkor egy meghatározott minőség mennyisége. Avagy a termelékenység növekedése nem pusztán egy mennyiségi változás, hanem mindenkor a termelés minőségi átalakulása, azaz a konkrét munkafolyamatok megváltozása. A statisztikai idősorok egyre növekvő számai mögött nem valamiféle luftballonként táguló gazdaság áll, hanem egy szakadatlanul változó gazdaságszerkezet; a munkaerő a mezőgazdaságból az iparba vándorol, a kitermelő ipar gazdasági súlya csökken, a szolgáltató iparé növekszik, az egyik ágazat elhal, a másik éppen növekedésnek indul. A gazdasági növekedés leginkább a hatékonyabb gazdaságszerkezetre történő átállást jelenti; vagyis az egy főre jutó jövedelem, szén- és acélfogyasztás stb. változása pusztán a termelés kvalitatív változásának a kvantitatív oldala. A gazdasági növekedés során döntően nem több, mint inkább más lesz a termelés. Az átalakulás hajtóereje természetesen a tőkések profitvágya és konkurenciaharca, ami egyre újabb és hatékonyabb eszközöket, anyagokat, eljárásokat honosít meg a termelésben.

Egy gazdaságban az éppen rendelkezésre álló termelési eszközökön (telephelyek, üzemek, gépek stb.) mindig csak meghatározott konkrét munkák végezhetők, azaz egy gazdaságban a termelőeszközök tárgyi konstellációjának mindenkor megfelel egy munkahelystruktúra, ami egyfajta negatívja (vagy pandantja) a termelés e tárgyi konstellációjának a munkaerő oldalán. Más szóval, kölcsönvéve Ludwig Lachmann kifejezését, a termelés egy konkrét tőkestruktúrájának egy konkrét munkahelystruktúra felel meg, ami nem kizárólag az egyes üzemekre áll fenn, hanem teljes ágazatokra, valamint a gazdaság egészére is. A munkahelystruktúra így a gazdaságban ténylegesen felkínált, az adott technológiai folyamatok és termelési szerkezet által kijelölt állások összetételét jelenti. A termelési folyamatok megváltozása megváltoztatja a munkahelystruktúrát. Azaz, a tőkések profitvágyának és konkurenciaharcának eredményeként bevezetett újabb és újabb termelőeszközök, anyagok és eljárások folyamatosan átalakítják a munkahelystruktúrát is.

A szakmastruktúra egy gazdaság teljes munkaerő-állományának szakmák szerinti tagozódását jelenti, szakma alatt értve a tanult szakmáktól az egy konkrét eszközön elsajátított ismereteken át egészen az olyan tacit tudást, mint a piaci körülmények, a >>dörgés<< ismerete stb. A munkahelystruktúra és a szakmastruktúra természetesen nem feltétlenül fedik egymást. Sőt a kapitalista termelés egyik, Kornai János fogalmával élve, rendszerspecifikus vonása éppen az a strukturális feszültség, amit a munkahelystruktúra és a szakmastruktúra inkongruenciája jelent, és aminek oka döntően maga a technikai fejlődés. A tőkések szakadatlan konkurenciaharca, és a vele járó innovációk következtében a munkahelystruktúra folyamatosan előzi a szakmastruktúrát, és az ennek hatására fellépő strukturális feszültség okozta reálbér arányok változása idézi aztán elő a szakmastruktúra igazodását; vagyis a fejlődés hatására átalakuló tőkestruktúra a munkahelystruktúra átalakításával fejti ki a maga húzó hatását a szakmastruktúrára.

És itt következik Jánossy fő mondandója: a szakmastruktúra átalakulása viszonylag lassú folyamat, tehát a technikai innovációból fakadó új munkahelystruktúra nem szakadhat el drasztikusan a meglévő szakmastruktúrától, azaz nem szaladhat előre tetszőleges ütemben. Jánossy legfőbb megállapítása éppen az, hogy a modern kapitalizmusban az innováció üteme gyorsabb, mint a szakmastruktúra változási üteme, ezért a tényleges fejlődési ütemet az utóbbi határozza meg, amennyiben felső korlátot állít az új tőkestruktúra elterjedésének, és az abból fakadó nagyobb termelékenységnek. Más szóval a gazdasági fejlődésnek a piaci konkurencia és az innováció a motorja, ugyanakkor a fejlődés tényleges ütemét a munkaerő felkészültsége határozza meg. Jánossy szerint mi sem bizonyítja jobban a szakmastruktúra korlátozó hatását a fejlődésre, mint az a tény, hogy a Föld teljes lakosságát tekintve hatalmas eltérések vannak az egy főre eső kibocsátás tekintetében. Ma is léteznek országok, ahol az egy főre jutó jövedelem, valamint a naturáliákban mért kibocsátás nem éri el az angol ipari forradalom szintjét. Más szóval bizonyos országok őrületes történelmi lemaradásban vannak. Ezeknek az országoknak a lemaradását természetesen nem okozhatja egyszerűen az, hogy a technika évszázadok alatt sem lett volna képes eljutni hozzájuk, hiszen a fejlett világban az új gépek, anyagok, az új eljárások gyakorlatilag néhány év vagy évtized alatt elterjednek. Ezeknek az országoknak a lemaradása abból fakad, hogy a munkaerő-állományuk még a XIX. századi Anglia tőkestruktúráját sem képes működtetni (mert néhol éppenséggel még kunyhóban lakik és fakérget rágcsál). Jánossy szerint hosszú távon (a szekuláris trendet tekintve) a szakmastruktúra változási üteme meglehetősen egyenletes és kemény korlátot szab a gazdasági növekedésnek.

Az iparosodás intenzív szakaszába lépett államok esetében nincsenek "gazdasági csodák", legfeljebb helyreállítási periódusok. Fejlett ipari államok gazdasági növekedése csak háborúk, természeti katasztrófák, járványok stb. okán bekövetkező jelentős termeléskiesése után emelkedhet számottevően a szekuláris trend értéke fölé, mikor is a helyreállítási periódus magasabb növekedési üteme addig tart, amíg a gazdaság el nem éri azt a kibocsátási szintet, amit a gazdaság a háború, katasztrófa, járvány stb. elmaradása esetén ért volna el. A helyreállítási periódus végeztével pedig a gazdasági növekedés üteme visszatér a szekuláris trendhez, vagyis ahhoz az értékhez, amit a szakmastruktúra változása kvázi természetes rátaként számára kijelöl. Jánossy a helyreállítási periódust is úgy értelmezi, mint a háború, katasztrófa, járvány stb. miatt a szakmastruktúra és a munkahelystruktúra között létrejött jelentős diszkrepancia fokozatos megszűnésének folyamatát.

A trendelméletből több gazdaságpolitikai implikáció fakad. Pl. az, hogy a gazdasági növekedést nem lehet pusztán az innováció, még kevésbé a beruházási hányad erőltetett növelésével fokozni, főként ha az a fogyasztás olyan mértékű lenyomásával jár, ami a munkaerő-állomány leépülését okozza. Miután a gazdasági növekedés hosszú távú trendjét alapvetően a szakmastruktúra változása határozza meg, így a gazdasági növekedést elsősorban olyan gazdaságpolitikai intézkedésekkel lehet a leginkább előmozdítani, ami a szakmastruktúra nagyobb dinamizmusát segíti, avagy csökkenti annak a tőkestruktúra változását gátló merevségét.