Egy 2011-es tanulmányban olvasom, hogy versenyképességüket 1999 és 2008 között elvesztő Görögország, Portugália, Spanyolország és Írország – saját valuta híján – kénytelenek lesznek deflációs politikával javítani helyzetükön. A tanulmány szerzője, Paul De Grauwe megjegyzi: a tankönyvek többsége mostanra nem mulasztja el megemlíteni, hogy ez a folyamat bizony fájdalmas. Mostanra? Hm. A ’85-ös 12. kiadás alapján magyarul ’92-ben megjelent klasszikus Samuelson Közgazdaságtanban a következő áll: „Vér folyik azoknak az országoknak az utcáin, amelyek a belső költségdefláció révén próbálnak meg igazodni egy túlértékelt valutához” (III. kötet 1236 o.).  (Szokatlan drámaisága miatt jegyeztem meg a mondatot. Az újabb magyar kiadásokban nem is szerepel.) (Nota bene mind a négy országban jelentősen csökkentek azóta a reálbérek, de nem rémlik, hogy vér folyt volna az utcákon. (A dolog különössége, hogy az export éppen abban a Görögországban nem akaródzik növekedni, ahol a reálbérek csökkentése a legnagyobb társadalmi ellenállásba ütközött.))