A nagyszerű Henry Hazlitt és az infláció természete címmel ma posztom olvasható a kiváló publicista, Seres László blogján. Az írás tisztelgés Henry Hazlitt előtt, akinek népszerű művei szemléletformáló hatással voltak rám tanulmányaimnak egy korábbi szakaszában. Kiváltképp Hazlitt 1946-os Közgazdaságtan egy leckében című könyve, ami az egyik legjobb bevezetés a közgazdaságtanba (letölthető innen). Az infláció természetét illetően a poszt azt állítja: az árszínvonalat, és ezáltal az infláció mértékét, a pénz kereslete és kínálata határozza meg, és nem az egyes javak kereslet-kínálata; valamely jószág árváltozása csak annyiban hat az általános árszínvonalra, amennyiben az indirekt módon hatással van a pénz kínálatára és keresletére. Köszönöm Seres Lászlónak a közlést.

A NER-agitprop figurák új darlingja, John Mearsheimer (Milo Yiannopouloshoz képest, kétség kívül, előrelépés) A nagy téveszme c. könyvében előadja a Kreml kedvenc tézisét (nyilván innen is az újsütetű vonzalom), miszerint Ukrajna orosz megtámadását a („sátáni”) Nyugat, legfőképpen az Egyesült Államok, provokálta ki a NATO keleti bővítésével a Szovjetunió felbomlását követően. Moszkva 1999-ben és 2004-ben is ellenezte a bővítést, mert úgymond katonai fenyegetést látott bennük (plusz ígéretszegést, jóllehet Gorbacsov később maga cáfolta, hogy nyugati vezetőktől bármiféle ígéretet kapott volna arra, hogy a NATO nem fog kelet felé bővülni (persze lehetséges, hogy G. utólag másképp emlékezett)). Grúzia (Georgia) és Ukrajna esetleges NATO-csatlakozását Moszkva végképp nem tűrhette tétlenül; Ukrajna széles, akadálymentes szárazföldi folyosót alkot Nyugat-Európa és Oroszország között. De ezzel a történettel legalább két probléma van. 1.) Senki nem gondolhatja egy pillanatig sem komolyan, hogy Putyin Ukrajnára (miként Fehéroroszországra) csak amolyan semleges ütközőállamra tekintene, és nem úgy, mint Oroszország részére („Novorosszija”). Az oroszok valójában azért ellenezték a keleti EU- és NATO-bővítést, mert tudták, hogy az lehetetlenné teszi a csatlakozó egykori szovjet tag- és csatlós államok későbbi visszahódítását (ha másképp nem, mint geopolitikai „érdekszférát”), mert lélekben nem mondtak le róluk véglegesen, legfeljebb pillanatnyi kényszerűségből átmenetileg. 2.) Még ha valamiféle pőrén realista geopolitikai megfontolás értelmében Oroszországot érthető módon rosszul is érintené Ukrajna NATO-tagsága, Ukrajna egy szuverén ország, és jogában áll eldöntenie, mely katonai és politikai szövetségekhez kíván tartozni; vagyis Ukrajna nem gyarmat, hogy szövetségi politikáját valamely másik ország érdekei határozzák meg. (Gondoljunk bele, hogy Ukrajna arra akarná kényszeríteni Oroszországot, hogy az lépjen be a NATO-ba, mondván, hogy szeretné, ha közte és Kína között lenne egy nagy NATO-ország. Ha ezen csak mosolygunk, akkor gondoljuk meg újra.) (Nota bene Mearsheimer a könyvében egy helyütt azt írja, hogy egy nagyhatalom számára a legjobb stratégia az, ha nem avatkozik bele kisebb országok politikájába. De ez nyilván csak az Egyesült Államokra vonatkozik, ahova Mearsheimer az üzeneteit egyébként célozza.)

Sok évvel ezelőtt, amikor megismertem az Amadinda Reich-lemezét, szerelem volt az első hallásra. Örökre szóló találkozás, friss és felszabadító. Reich 1985-ös Sextetje hatalmas kedvenc.

Madarat tolláról, Schmidt Máriát Stefka Istvánról is. (Persze mindenkinek jár egy második esély benyalni az éppen regnáló hatalomnak. Már ami Stefka elvtársat illeti.)

The Cure Burn (1994/2019)

Milton Friedman kocsijának rendszáma. 

Megnéztem Oliver Stone 1995-ös nagyszabású, három és félórás Nixon filmjét. Jóllehet, a Nixont játszó Anthony Hopkinst Oscar-díjra is jelölték a filmbeli alakításáért, nekem valahogy idegenül hat ebben a szerepben. A Nixon máskülönben egy hamisítatlan Stone-film: politikai dráma a kulisszák mögötti hatalomról, ármányról és pénzről. A film talán leginkább nevetséges jelenetében az elnök Nixon egy 19 éves, a vietnami háború ellen tüntető, fiatal egyetemista lánytól tudja meg, hogy a „rendszer egy bestia” (fenevad, szörnyeteg), amit a CIA, a maffia és a Wall Street mocskos urai irányítanak. Ó, jaj! (A filmben Nixon úgy véli, hogy a tüntető fiatalokat titokban a "kommunisták" pénzelik kivülről.) A „bestia” kifejezés többször előjön a filmben; az egyik jelenetben pl. Richard Helms CIA-igazgató Yeats A második eljövetel című versét szavalja. Nota bene ez utóbbi jelenet azt sejteti a nézőknek, hogy Kennedy elnököt a CIA ölte meg. Ahogy egyéb sejtetések is vannak a filmben; pl. az, hogy Kissinger szivárogtatott ki titkos anyagokat a sajtónak a háborúról (kellő történelmi háttérismeret hiányában nekem ez a szál nem jött át teljesen). A film vége felé Hopkins már-már Hannibal Lectert játssza Nixon helyett, és az utolsó jelenetek kissé melodramatikusra sikeredtek. De mindent összevetve azért a Nixon egy erős film.

Cikkében Beke Károly azt írja, hogy az 1985-ös Plaza-egyezmény „sikeres volt”, talán túlzottan is. Ehhez kis adalék: elterjedt vélekedés, hogy Japán ún. „elveszett évtizede” (a ’90-es évek) valójában az egyezmény következménye volt. Az erősen exportorientált japán gazdaság 1986 első félében ui. recesszióba süllyedt — az előző évi megállapodás okán — durván felértékelődő jen miatt. Ezért a japán jegybank rendkívül laza monetáris politikába kezdett (amit ’87-ben a japán kormány megfejelt még egy jelentős fiskális stimulussal). 1987-re beindult a hitelexpanzió, ami aztán néhány év leforgása alatt hatalmas ingatlanbuborékot hozott létre. 

Stanley Kramer (r.) A dominó-elv (The Domino Principle) (1977)

Mindig van világrend, és mindig van domináns nagyhatalom, vélekedik Robert Kagan. Nem lehetünk naivok: nincsenek hatalmi vákuumok; ahonnan az egyik nagyhatalom kivonul, oda a másik benyomul. Ahova nem az Egyesült Államok exportálja a demokráciát, oda Kína és Oroszország exportálja a despotizmust. Vagy valami harmadik az iszlámot. Aztán mindenki eldöntheti, hogy neki melyik szimpatikusabb; melyikben szeretne élni.

Ronald Neame (r.) Az Odessa-ügyirat (The Odessa File) (1974)

Stanley Kramer (r.) Az utolsó part (On the Beach) (1959)

Idén megjelent könyvében Bernanke röviden értekezik Arthur Burns jegybankelnökségéről, aki 1970 és 1978 között — az ún. Nagy Infláció elszabadulásának idején — volt hivatalban. A Burns vezette FED siralmas teljesítményének Bernanke szerint két oka volt: 1) Burns nem kívánt szembeszegülni Nixon elnök politikai nyomásának, és már csak azért sem tartotta a jegybanki függetlenséget kiemelten fontosnak, mert 2) meggyőződése volt, hogy az inflációt alapvetően nem-monetáris tényezők okozzák (pl. olajár-emelkedés, háború, nagyvállalatok monopolisztikus árképzése, ár-bér spirál stb.), illetve úgy vélte, hogy a jegybank kizárólag brutális monetáris szigorral volna csak képes letörni a nem-monetáris tényezők okozta inflációt, ami olyan recessziót és munkanélküliséget okozna, amit sem Nixon, sem az amerikai nép nem volna hajlandó elfogadni; vagyis (paradox módon) a jegybankelnök Burns nem hitt a monetáris politika hatékonyságában, és maga inkább ár- és bérkontrollt ajánlott Nixonnak az árak megfékezésére. Mindezek okán a Burns vezette FED csak sodródott a folyamatokkal, miközben az USA infláció egyre növekedett. Bernanke leírja, 1979-ben, nem sokkal hivatalból való távozása után, Burns tartott egy előadást, amiben felismerte a „pszichológia” (mai szóhasználattal, várakozások) szerepét az infláció alakulásában: magas inflációs várakozások mellett a FED téves döntéseinek hosszú évekig ható negatív következményei lehetnek az inflációra.

Stone Temple Pilots Glide (1999)

„Ki a faszom tanított meg téged ilyen kibaszott csúnyán beszélni?” — kérdezte Bayer Zsolt.

*

A FED nem vette el a puncsostálat, pedig már ment a parti. Meg aztán a háború. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Kenneth Rogoff cikke az USA inflációról.

*

Meglepetés nóta.

Kis részlet Jean-Pierre Petit Minden relatív: Anselme Lanturlu kalandjai (Gondolat Kiadó, 1991) című könyvéből. (Persze George Gamowtól a Tompkins úr kalandjai a fizikával utolérhetetlen.)

(Jónap Richárd cikkét olvasom. I.) Az egyszerű tankönyvi okosság úgy szól, hogy ha magas az infláció, miközben magas a kibocsátás és alacsony a munkanélküliség, akkor az keresleti infláció; ellenben ha magas az infláció, miközben alacsony a kibocsátás és magas a munkanélküliség, akkor az kínálati infláció. Az Egyesült Államokban negyvenéves csúcson az infláció (a maginfláció szintén), miközben a munkanélküliség jelenleg szintén rekord alacsony, a kibocsátás (az idei enyhe visszaesés dacára) magas. (Ugyanez a helyzet az eurózónában, illetve idehaza dettó.) Ez tehát keresleti inflációnak tűnik a tankönyvi bölcsesség értelmében. Ehhez képest a legtöbb közgazdász, szakújságíró és beszélő fej kínálati inflációról beszél (a világkereskedelem lassan tér magához a pandémia miatti leállást követően, a globális ellátási láncok szintúgy, ukrán-orosz háború stb., stb., másról sem hallani). Mindeközben. II.) Volcker harca az USA infláció ellen 1981-82-ben recesszióba vitte az amerikai gazdaságot, takarékszövetkezeti (S&Ls) csődökhöz vezetett az Egyesült Államokban, valamint súlyos adósságválságba taszított több latin-amerikai országot. Mindez köztudott. Az akkori latin-amerikai adósságválságok mindazonáltal újfent rámutattak: mivel az amerikai dollár egyszerre az USA nemzeti fizetőeszköze és a világgazdaság kulcsvalutája, ezért az USA nemzetgazdasági érdekét szolgáló gazdaságpolitika összeütközésbe kerülhet más országok (vagy a világgazdaság általános) érdekével, illetve fordítva. Az angol font az 1920-as években ugyanez.)

Megnéztem John N. Smith Veszélyes kölykök (Dangerous Minds) című 1995-ös filmjét. És tessék, egy kis adalék Bob Dylan 2016-os irodalmi Nobel-díjához.

Tegnap értem Ben Bernanke idén megjelent könyvének végére. Ma Bernanke közgazdasági Nobel-díjat kapott megosztva Douglas Diamonddal és Philip Dybviggel a „bankokkal és pénzügyi válságokkal kapcsolatos kutatásaikért”. (Nota bene Bernanke 2015-ös válság-emlékirata 2017-ben idehaza is megjelent. Amiről anno írtam is röviden.)

Megnéztem Keith Thomas idei Tűzgyújtó (Firestarter) című filmjét, ami King azonos című 1980-as regényéből készült. Mivel a regénynek már létezik egy 1984-es filmadaptációja (amiben a kislányt Drew Barrymore játssza), egy remakere számítottam. De nem az. Valójában nagyban eltér a ’84-es filmtől, illetve a regénytől. (Összesen három King regényt olvastam: a Tortúrát, A ragyogást és a Tűzgyújtót. Egymás után, ebben a sorrendben; és mindegyiknél azt éreztem, hogy az előző jobb volt. Lehettem úgy tizenhárom éves. Szóval a regény cselekményére túlzottan már nem emlékszem, de úgy rémlik, a ’84-es film hívebben követi.)