Hétfő
A zöld életérzés forrásvidékéről. Egy tétova felvetés (komment).
hocinesze
Könyvajánló
Némi túlzással, kétféle közgazdaságtan van: a latin betűs és a görög betűs. Azaz, vannak egyfelől azok a szövegek, amikben hemzsegnek a μ, λ, ε betűk és egyenlőségjelek, másfelől azok a szövegek, amikben kizárólag latin betűk vannak. És én eddig úgy véltem, Király Júlia alapvetően egy latin betűs közgazdász, aki írásaiban szívesen él irodalmi művekből vett példákkal és hasonlatokkal (bizonyára nem függetlenül az almától és a fájától). Ám a kötetben olvasható tanulmány-memoár alapján kénytelen voltam e vélekedésemet revideálni: egyetemi tanulmányai és szakmai pályájának első évtizede alapján Király Júlia nyilvánvalóan matekos véna. De ennél persze azért sokkal többet megtudhatunk az írásából. (Büszkeséggel tölt el, hogy a tanulmány hivatkozik a Mengerblogon olvasható tavalyi írásomra. Miként Rainer M. János történész kötetben szereplő nagyszerű tanulmánya szintén.)
Howard Zinn politikai színháza
Howard Zinn darabjai jobbak, mint amire számítottam. Színdarabnak álcázott didaktikus észosztás helyett egészen szórakoztató szövegeket kaptam. Persze észosztás is akad bennük azért; leginkább a Marx visszatér darabban (nem politikai elfogultság), kisebb elánnal az Emmában. Az Emma egyik-másik jelenetén nagyokat derültem. Pl. amikor Sachs kávézójában Vito bolondozva, és nem kevés öniróniával, azt mondja (és akkor muszáj lesz idéznem): "A kapitalista válság marxi elmélete szerint a gazdagokon egyre inkább elhatalmasodik a székrekedés, a szegényeknek egyre kevesebb jut enni, így a szennyvízcsatornák kiszáradnak. Ekkor én és csatornamunkás társaim, az igazi proletariátus, felkelünk (drámaian feláll)... kiemelkedünk a drekből...". (A kötetet a Könyvmecénás oldalról rendeltem meg, még mielőtt az megjelent volna, így a könyvben szerepel a nevem, mint a könyv megjelenését támogató. :D)
Lélekmelegítő tea szürke kedd reggelen.Január 1.
Tegnap elhunyt Joseph Ratzinger, aki — olvasva a nekrológokat — pápább volt a pápánál. Immáron Pelével van a mennyországban. (Feltéve persze, hogy odakerültek. (Tudjuk, Jézus mindössze egyetlen embernek ígérte meg a mennyországot. A jobb latornak.)) De ez már tavalyi történet.
*
Éves horoszkópot olvasok. Jó tanács 2023-ra a Szűz csillagjegyben születetteknek: fontos a helyes táplálkozás. És még vannak, akik szerint az asztrológia áltudomány! „Rendszeresség, változatosság és mértékletesség, ez legyen a kulcsszó”. (Figyelem! A többi csillagjegy szülöttei se zabáljanak rendszertelenül idén.)
*
Beethoven VII. szimfóniáját hallgatom Soltival és a Chicagói Szimfonikusokkal. A második tétel mindannyiszor szíven üt, amikor hallom. (Bár számomra a Kurt Sanderling vezényelte londoni Philharmonia Zenekarral készült felvétel magasan kiemelkedik.) Nota bene nemrég akadtam egy 1990-es cikkre Soltiról, amiből megtudtam, hogy Solti anno Soros Györggyel közösen alapot hozott létre, hogy magyar hivatásos zenekari tagok Chicagóban tanulhassanak.
*
Álmos vagyok.
*
"Isten csodája, hogy még áll hazánk", kezdte újévi köszöntőjét Novák Katalin köztársasági elnök. Kicsit aggódom. Már csak a szentlélek tartja össze? Olyasmi csoda, mint az isteni gondviselés meg a világgazdaság pénzbősége? Akkor ez most az Orbán-kormány tevékenységének a mérlege lenne? Elbizonytalanodtam.
Helló 2023!
Kedd
Szerény címe és külleme ellenére Joseph Wang 2020-as kis könyve hasznos olvasmány, jóllehet tárgya kizárólag a FED-re és az Egyesült Államok pénz- és tőkepiacaira korlátozódik. Két nagy erénye: I.) miközben technikai részletektől sem mentes, stílusa tiszta és világos és II.) felhívja a figyelmet a jelenlegi és a 2008 előtti időszak különbségeire. Emellett néhány mondata rendkívül frappáns. Például: „A jegybanki tartalékok soha nem hagyják el a FED mérlegét, pusztán körbemasíroznak, ahogy a kereskedelmi bankok naponta rendezik egymás közt fizetéseiket”.
Inflációs idők
A befektetés művészete című könyvében André Kostolany úgy emlékszik, atyai barátja, Albert Hahn 40 millió dolláros vagyont hagyott hátra. Kedvenc történeteim a pénzről című könyvében viszont már 100 millió dolláros vagyont. Inflációs idők.
Stiglitz és Pogátsa
Stiglitz. A pandémia miatt 2020-ban meredeken visszaesett az USA-ban a reálfogyasztás, ami aztán 2021-ben gyorsan visszapattant, és visszasimult a hosszabb távú trendbe. Nem vitás. Stiglitz hangsúlyosan reálfogyasztásról beszél. A nominális fogyasztásról pedig a következőt írja: „A nominális fogyasztás valóban magasabb, mint a korábbi trendvonal; és miközben néhányan ezt a túlzott kereslet bizonyítékának vélik, mindez csak azt jelenti, hogy az árak magasabbak lettek” (eredeti kiemelés). Vagyis a történet röviden: magasabb nominális fogyasztás, magasabb árak, változatlan reálfogyasztás (már ami a trendet illeti). Ez valójában a monetarista okoskodásra (a Patinkin-féle reálegyenleg-hatásra) rímel: ha a pénzmennyiség növekedése miatt a gazdasági szereplők nominális pénzegyenlegük növekedését tapasztalják, akkor addig növelik nominális költekezésüket (nominális fogyasztásukat), amíg az árak emelkedése vissza nem állítja reálpénz-egyenlegüket (reálfogyasztásukat) a korábbi szintre (vagy trendre).
Évek
"Szeretné összegyűjteni ezt a sok-sok különálló, össze nem illő önarcképet, egy elbeszélés, saját élettörténete szálára fűzni őket, születésétől, a második világháború időszakától eljutni a jelenig. Vagyis felidézni egy egyedi életsorsot, de egy nemzedék történetének keretébe ágyazva. Amikor belekezd, mindig ugyanazokba a problémákba ütközik: hogyan lehet ábrázolni a történelmi idő múlását, a dolgok, eszmék, erkölcsök változását, és ennek a nőnek a magánéletét…"
Csizma
A II. világháborúban a keleti fronton az orosz katonáknak nemezcsizmájuk volt, a németeknek nem; nehéz úgy harcolni, ha az embernek közben fázik a lába, vagy konkrétan lefagy. A háború alatt az Egyesült Államok 13 millió pár nemezcsizmát szállított a Szovjetuniónak. Van, hogy az a sereg nyeri meg a háborút, amelyiknek jobb csizmái vannak.
Pogátsa úr tudománya
Olvasni kezdtem Pogátsa Zoltán napokban megjelent könyvét (aminek szerényen a szerző borostás ábrázata díszeleg a borítóján). Az első fejezetig jutok. Az elmúlt néhány évben Pogátsa a modern monetáris elmélet apostolának állt, ahogy tette azt a világban számos egyéb balos közgazdász, aktivista és politikus, mert az elmélet amolyan biankó-csekket kínál számukra progresszív elképzeléseik megvalósításához; a green new dealtől a feltétel nélküli alapjövedelemig. Mindenre van pénz, csak meg kell rázni a pénzfát. A pénz kibocsátójának, vagyis az államnak, annyi pénze lehet, amennyit csak akar; a kormányzati programoknak nincs finanszírozási korlátja, kizárólag a gazdaság termelési kapacitása jelent valódi korlátot. És Pogátsa rögtön meg is kínálja az olvasót ezzel az örömhírrel a kötet nyitó fejezetében. A modern monetáris elmélet lényegében a chartalizmusnak és Abba Lerner ún. funkcionális finanszírozásról vallott elképzelésének az ötvözete, amit kiegészít Beardsley Rumlnak az adók szerepére vonatkozó elképzelése. A Lerner-féle funkcionális finanszírozás veleje: nem a központi költségvetésnek kell egyensúlyban lennie, hanem a gazdaság egészének. A kormányzati túlköltekezésnek nem a költségvetési deficit a bizonyítéka (ami mindig finanszírozható), hanem az infláció (miként az alulköltekezésnek a munkanélküliség, és nem a szufficit), amikor a gazdaság teljes kapacitáson működik (beleértve a szűk keresztmetszeteket is), ezért a kormányzati költekezés már nem a kibocsátást növeli, hanem az árakat. (Ahogy Keynes mondja, a teljes foglalkoztatás elérésével jut el a gazdaság a „valódi infláció” állapotába, amikor a fiskális stimulus már csak az árakat képes növelni.) Az adók funkciója (ahogy Ruml kifejti) valójában nem az állam kiadásainak finanszírozása, hanem a gazdaság szabályozása; mindenek előtt a keresleté; és ha a túl sok pénz inflációt okozna, akkor azt adókkal (akár célzottan is) ki lehet vonni a forgalomból. Röviden: a modern monetáris elmélet szerint a költségvetési deficit inflációt okozhat,— az infláció éppenséggel a kormányzati túlköltekezés legfőbb jele. Ehhez képest a könyv első fejezetének végén Pogátsa felsorolja az infláció öt lehetséges okát, de a költségvetési deficitet még véletlenül sem említi, kizárólag „keresleti sokkról” beszél, ami ritka, mint a fehér holló, úgymond. (A Pogátsa által felsorolt öt inflációs ok közül valójában egyik sem okoz inflációt. Nota bene a költségvetési deficit sem okoz inflációt, feltéve, hogy azt nem pénzteremtéssel finanszírozzák, jóllehet a modern monetáris elmélet esetében mindig erről van szó. Egyébiránt az elmélet akár magyarázattal is szolgálhatna a világban dúló inflációra: a nagyrészt jegybanki pénzteremtéssel finanszírozott kormányzati költekezések a pandémia alatt túlzottak voltak, mert inflációhoz vezettek. Az elmélet szerint az inflációra az adóemelés lenne a megoldás. Várom, hogy Pogátsa előálljon a javaslattal. Megszorítást, plíz.) Pogátsa kedves témája az offshore (ebben a könyvben is foglalkozik vele, kicsit előrelapoztam). A vád úgy szól, hogy az offshore miatt nem képesek a kormányok a jóléti kiadásokat finanszírozni. Az offshore kapcsán Pogátsa valahogy soha nem hozakodik elő a modern monetáris elmélettel. Azzal, hogy a saját pénzzel bíró államoknak valójában nincs is szükségük adókra ahhoz, hogy kiadásaikat finanszírozzák, hovatovább, az állami kiadások szükségképpen meg kell előzzék az adószedést, ahogyan azt az elmélet tartja. És végül egy kis gyöngyszem: Pogátsa a 27. oldalon azt írja, hogy „az állampapír egyfajta jövedelemtranszfer a szegényektől a gazdagok felé, s ekképpen ismét csak megszüntetendő”, majd a 31. oldalon (azaz mindössze négy(!) oldallal később) már arról ír mindenféle reflexió nélkül, hogy káros volna, ha az állam visszafizetné az adósságát, mert „ha az állam egy az egyben visszafizetné az adósságállományát, akkor eltűnnének a háztartások megtakarítását jelentő állampapírok is”. Tudjuk, csak az ökör következetes. És ez még csak az első fejezet. Persze Pogátsa egyetlen dologban talán mégis csak konzekvens: megfontolás nélkül bedob bármilyen okfejtést, ha annak antikapitalista éle van.
Ránki a Richterben