Thomas Tallis Felix namque (Kondor Ádám átirata)
Trio Lignum & Vékony Ildikó cimbalom

A közgazdaságtan modellek gyűjteménye, vélekedik Dani Rodrik A közgazdaságtan menő c. könyvében. Melynek oka abban keresendő, hogy „szinte minden kérdésre, amit a közgazdaságtan felvet, a helyes válasz: attól függ”. Egészen pontosan: a körülményektől. Avagy Rodrik kedvenc kifejezésével szólva, a kontextustól.

Rodrik szerint a közgazdaságtan általános („nagy”) elméletei afféle állványzatok, amelyek feltárják ugyan a gazdasági folyamatok hozzávetőleges okait, ám a gyakorlati analízis számára számos részlettel egészítendők ki. A részletek viszont szükségképpen kontextusfüggők. A közgazdaságtan valójában kontextusfüggő modellek tárháza. Amolyan „hasznos esetek gyűjteménye”. E kontextus specifikus modellek pedig szükségképpen leegyszerűsítők: éppen azt hivatottak megmutatni, hogy az általuk modellezni kívánt körülmények között melyek azok a domináns oksági és közvetítési mechanizmusok, amik döntően befolyásolják a folyamatokat.

Ennek megfelelően a közgazdaságtan azáltal fejlődik, hogy az alkalmazható modellek köre olyan újakkal bővül, melyek korábban nem modellezett körülményekre fókuszálnak. Azaz, a közgazdaságtanban nem jobb modellek váltják a rosszabbakat, mintsem inkább új modellek jönnek a régiek mellé. Ahogy Rodrik fogalmaz: „Az újabb modellek valójában nem felváltják a régieket, inkább új dimenziókat hoznak be, amelyek bizonyos kontextusokban relevánsabbnak tekinthetők”.

A közgazdász mesterségét pedig éppen az adja, hogy a modellek tárházából képes kiválasztani a mindenkor megfelelőt, vagyis az adott körülmények között alkalmazandó modellt. Mondhatni, magabiztosan navigál a modellek között, hogy a változó kontextusnak mindenkor leginkább megfelelőt tudja alkalmazni. Épp ezért a legnagyobb tévedés, amibe közgazdász eshet: úgy véli, végleges és egyetemes magyarázatot kínáló elméleti modellel bír. Vagyis amikor a közgazdász egy adott modellt a modellnek vél.

A szépség és a szörnyeteg.

A progresszív balosok úgy vélik, velük szemben nem érvek állnak, hanem pusztán fóbiák, írja Chantal Delsol. Más szóval mindazok, akik nem értenek egyet a progresszív baloldallal, nem másként gondolkodók, akiknek megvannak a maguk érvei, hanem szimplán fóbiások. Ami persze rendkívül kényelmes hozzáállás, hiszen ehhez nincs szükség ellenérvekre, elég mások minősítgetése (homofóbiás, xenofóbiás, iszlamofóbiás, ginofóbiás stb.). Egyúttal rendkívül intoleráns hozzáállás a tolerancia önjelölt bajnokaitól. A fóbia ui. patologikus eset. Azaz, a progresszív balosok végső soron azt állítják, hogy mindazok, akik tőlük eltérő véleményen vannak, szimplán betegek, akiket nem meggyőzni kell, hanem inkább kezelni. Vagy épp átnevelni. És Delsol e meglátása nem teljességgel alaptalan. (Mindez Szilvay miatt jut az eszembe.)

"Gazdasági kalkuláció nélkül nem létezhet gazdálkodás. Így a szocialista államban, ahol a gazdasági kalkuláció lehetetlen, ugyancsak nem létezhet – az általunk használt értelemben vett – gazdálkodás. Lehet, hogy triviális és másodlagos ügyekben továbbra is marad a racionalitásnak tere, de általában véve nem beszélhetünk többé racionális termelésről. Hiszen nem létezne semmilyen eszköz, amivel megállapíthatnánk, hogy mi volt racionális, így pedig nyilvánvaló, hogy a termelést sem vezérelhetnék gazdaságossági megfontolások". L. v. Mises

Egy újszülöttnek minden vicc új, leszámítva talán a Schwartz bácsis vicceket. Avagy Doktor Miniszterelnök Úr és a karon ülő csecsemők.

Gajdics. A konzervatív filozófia úriembereknek való, akik képesek mértéktartásra. Azaz, nem viszik saját elveiket végletekig. Egy konzervatív pl. nem gondolja, hogy „az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége”, miként Marx fogalmaz Feuerbach-téziseiben, hanem létezik az embernek biológiai, antropológiai, horribile dictu metafizikai lényege. Amiből egyebek mellett következik, hogy az emberi normalitás nem kizárólag társadalmilag normalizáltat jelent. Mindazonáltal úriember ettől még nem kezd el rögvest tele szájjal buzizni. Mert művelt, finom ember, akinek nem szállnak a fejébe a gondolatok, és nem gőzöl be a maga igazától.

*

Koronavírus-recesszió. Megszorítás helyett fiskális stimulust javasol az IMF. (Vagy ahogy a mandiner fogalmaz: „Matolcsy kottájából játszik”.) És tényleg. Az IMF vezető közgazdásza, Gita Gopinath egy hete a Financial Timesban: „A fiskális politikának vezető szerepe kell legyen a felépülésben”.

*

Jegybanki függetlenség. Azt mondja, 2017 augusztusában a Journal of Monetary Economics szerkesztőbizottságának harminchárom tagja volt. Ebből tizenhat fő állt akkor jegybanki alkalmazásban (főleg a FED-nél), további kilenc fő állt megelőzően alkalmazásban, és csak nyolc fő nem volt korábban jegybanki alkalmazott. Viszont mind a nyolcan valamilyen módon kapcsolatban álltak jegybankokkal.

Egy találó hasonlat szerint Locke hatása a franciákra olyan volt, mintha üres gyomorra ittak volna alkoholt, Robespierre lett a vége. Még rosszabb, ha üres fejre iszik az ember. Ajánlanám Gajdics Ottónak, az egykori KISZ-titkárnak, Chantal Delsol A világ gyűlölete c. könyvét? Mindenképpen. Mindazonáltal némileg aggódva is.

November 4. Nem rég olvastam John Gaddis A hidegháború c. könyvét. Gaddis ebben azt írja, Hruscsov végül Mao Ce-tung nyomására döntött a forradalom fegyveres leveréséről október utolsó napján. Gaddis szerint Sztalin ’53-as halálát követően Mao magát tekintette a nemzetközi kommunista mozgalom és a keleti blokk legtapasztaltabb és legnagyobb elismerésnek örvendő vezetőjének; Hruscsovot és a többi szovjet vezetőt kis formátumú figuráknak látta, és kétségbe vonta a Szovjetunió világforradalmi erejét. Kiváltképp megdöbbenéssel fogadta az SZKP februárban tartott XX. kongresszusán elhangzott Hruscsov-beszédet. „Lehet, hogy a Szovjetunió megtámadta Sztalint, de mi nem fogjuk”. Mao Ce-tung tudni vélte, hogyan kell megmenteni a kommunizmust: nem reformokkal, hanem a sztalinizmusoz való visszatéréssel. Ugyan nem mondja, könyvében Gaddis azt sugallja, hogy Mao tkp. azért presszionálta a vívódó Hruscsovot a forradalom leverésére, hogy megmutassa, ki a főnök, illetve, hogy elejét vegye a „desztalinizációs erjedésnek” a kommunista blokkban. Mindazonáltal más forrásból úgy tudni, Mao Ce-tungot nem különösebben foglalkoztatta a magyar forradalom, ellene volt a katonai beavatkozásnak, és maga is csak október 30-án változtatott korábbi álláspontján, amikor a kínai nagykövet arról győzte meg, hogy a Nagy-kormány elkerülhetetlenül vissza fogja állítani a kapitalista rendszert.

Oltás. Ma reggel, életemben először, beoltattam magamat influenza ellen. Nota bene ha az emberek maszkot hordanak, tartják a távolságot, és sűrűn kezet mosnak, akkor az influenzavírus is kevésbé terjed.

"az égbe bál van, minden este bál van"

Duffy Rockferry (2008)

Jane Fonda és Cliff Robertson
Peter Tewksbury (r.) Vasárnap New Yorkban (Sunday in New York) (1963)

Olivier Messiaen Couleurs de la Cité Céleste (1963)
Emanuel Ax/New York Philharmonic Orchestra/Alan Gilbert

Jelenet
Bob Clark (r.) Malackodók (Porky's) (1981)

Néha egészen különös könyvek akadnak a kezembe. Most épp ezt olvasom.

Minden, amit az euróról tudni akartál, de nem merted megkérdezni Pogátsa Zoltántól.

Herbert Marcuse nevezetes tézise a ’60-as években úgy szólt, hogy a munkásosztály megszűnt a kapitalizmus ellenzéke lenni. Ami alatt Marcuse nem azt értette, hogy megszűnt volna a munkásosztály vagy a bérmunka-tőke „antagonizmusa”, hanem azt, hogy a munkásosztály, mint forradalmi osztály szűnt meg. Ennek oka pedig Marcuse szerint a technikai haladásban keresendő, ami egyfelől jelentősen megnövelte a munkásosztály életszínvonalát, másfelől megváltoztatta az ipari termelés jellegét. Amikor Az egydimenziós ember 1964-ben megjelenik, Marcuse már évtizedek óta az Egyesült Államokban él. Tanúja lehet annak, hogy a kétkezi munkások külvárosi családi házban élnek, kocsijuk, tévéjük, rádiójuk, hűtőszekrényük, porszívójuk, mosógépük van, nyáron pedig vakációra mennek. A munkásosztály nem él nyomorban; kényelemben él; és nem csak a láncait veszítheti. A termelés jellege szintén átalakul, melynek folyományaként a munkavállalók munkakörülményei számottevően javulnak. A munkásosztályon belül a „kékgalléros” munkavállalók aránya csökken, ezen belül is a hagyományos ipari munkások aránya, illetve az olyan nehéz fizikai munkát igénylő ágazatok, mint bányászat, kohászat, acélgyártás stb. súlya csökken; a szakképzett és magasan iskolázott „fehérgalléros” munkavállalók aránya pedig növekszik. Vagyis a munkavállalók élet- és munkakörülményei meredeken javulnak. Mindez a munkásosztály polgárosodását, középosztályosodását eredményezi, ami által az teljességgel „beintegrálódik” a rendszerbe. Vagyis nem képviseli többé a fennálló rendszer tagadását. A munkásosztály valójában egyre konformistább és konzervatívabb lesz. (Marcuse szerint (1967) a „modern ipari állam” munkásosztálya valójában olyannyira beintegrálódott a kapitalizmusba, hogy előbb válik egy újfasiszta mozgalom társadalmi bázisává, mint egy szocialista vagy bolsevik mozgalomnak. (Nota bene manapság a fehér, heteroszexuális, munkásosztálybeli férfiak röhögik ki leghangosabban a kék hajú feministákat, a Che Guevara-polós egyetemistákat meg a Tamás Gazsit.)) Hovatovább, vélekedik Marcuse, a szakszervezetek és kommunista pártok is integrálódtak a rendszerbe. A szakszervezeteknek nem célja a kapitalizmus megdöntése, pusztán magasabb bérekért és jobb munkakörülményekért küzdenek a rendszer keretein belül. Még a kommunista pártok is „cinkelt lapokkal játszanak”, amennyiben a forradalom „lekerül a politikai napirendjükről” (az „objektív feltételek hiánya” miatt), és elfogadják a parlamentarizmus, a politikai pluralizmus játékszabályait, ami Marcuse szerint „fegyverletétel az uralkodó hatalmi struktúra előtt”. Azaz, a szakszervezetek és kommunista pártok sem jelentik többé a kapitalizmus valódi tagadását. Valójában semmi nincs, ami ellenzéke lehetne a rendszernek: az élet minden területén a fennálló viszonyok képzik a teljes horizontot; a kapitalizmus a társadalmi élet egyetlen dimenziója; mindent maga alá gyűr. Kizárólag a rendszer kitaszítottjai (a „kívülállók”) jelentenek még némi forradalmi tartalékot: a gettók népe, a bevándorlók, a szexuális és faji kisebbségek, a hippik, diákok, az antikapitalista értelmiségiek stb., vagyis azok a társadalmi csoportok, amelyek nem integrálódtak még be maradéktalanul a rendszerbe. Ám Marcuse szerint ezek a csoportok nem képesek forradalmi változást hozni. (Marcuse felől továbbgondolva: a progresszív identitáspolitika azon törekvése, hogy különféle affirmatív intézkedésekkel elismerést és igazságot szolgáltasson e kisebbségek számára, megerősítve ezáltal társadalmon belüli helyzetüket, valójában e kisebbségek „beintegrálását” jelenti a rendszerbe. Mint ilyen: a maradék „forradalmi tartaléksereg” felszámolása. Nem radikális politika, hanem további depolitizálása a kapitalizmusnak (lásd Žižek).) A TINA-t nem Thatcher találta ki, hanem Marcuse. És a baloldal ismételgeti azóta frusztráltan. Mint pl. Mark Fisher Kapitalista realizmus: Nincs alternatíva? c. 2008-as kis kötetében, ami nemrég jelent meg idehaza, és ami ennek a kis posztnak az ihletője. Meglepő módon Fisher egyszer sem említi Marcusét, jóllehet szorosan kapcsolódik hozzá, és tkp. alig mond Marcuséhez képest újat. (…)

Nézem a reklámot a mandineren. Scruton néven kávézó, étterem és amolyan klubhelyiség nyílik Budapest szívében. Roger Scruton konzervatív filozófus után. Ez eléggé cool; és kevesebből kijön, mint egy stadion, gondolom.

(A szocializmus szebbik arca: az elvtársnő kiselőadása.)

Két karcsú könyv a 2008-as gazdasági válságról. Mindkettőt a szocialista Monthly Review folyóirat könyvkiadója, a Monthly Review Press adta ki 2009-ben. Mindkét könyvnek társszerzője bizonyos Fred Magdoff, aki annak a Harry Magdoffnak fia, aki a ’70-es évektől haláláig Paul Sweezyvel társszerkesztője volt a folyóiratnak. Amibe szakmányban írták közösen az érett monopolkapitalizmus stagnálásáról, illetve a financializációról, mint e stagnálás következményéről szóló esszéket, melyek aztán külön kötetekben is megjelentek (End of Prosperity, Deepening Crisis, Stagnation and the Financial Explosion). A Foster-Magdoff-kötet, The Great Financial Crisis, szintén a szerzők Monthly Reviewban 2006 és 2008 között megjelent közös esszéinek tematikus válogatása. Foster és Magdoff szimplán felveszik a fonalat, amit Sweezy és az idősebb Magdoff a halálukkal elejtettek. A 2008-as pénzügyi válság a financializáció következménye; a financializáció pedig a későkapitalizmus stagnálásának. (…)