Eötvös Péter Atlantis (1995)
WDR Symphony Orchestra/Eötvös Péter

Szenzációs.

Az Esszék az elmúlt évtizedből című kis esszékötet itt is olvasható.

Nekem azóta Eötvös Péter a Mick Jagger, hogy egy verőfényes kora nyári reggelen életemben először meghallgattam az Atlantiszt a szegedi Somogyi-könyvtár olvasótermében. Közben néztem ki a Dómra a sötétített üvegfalon át, és könnyűnek éreztem a szívem. Steve Reich Sextetje, Miles Davis Doo Bop albuma vagy Eötvös Atlantisza nélkül bizonyosan sokkal szegényebb lennék. Az egyik hősöm távozott.

John Landis (r.) Kémek, mint mi (Spies Like Us) (1985)

Olvasom. Rákay „Philip” Kálmán a Kossuth Rádió vendége volt, ahol arról mesélt, hogy vidéki és budapesti helyszínekről olyan jelzéseket kapott, hogy a Most vagy soha! vetítésén „spontán tapsban törnek ki az emberek, fölállnak és könnyes szemmel ünneplik a filmet”. Egy fővárosi nő csodás gyógyulásról számolt be: a film nézése közben megszűnt a térdízületi porckopása. Egybehangzó beszámolók szerint az egyik vidéki vetítésen egy születése óta néma férfi felkiáltott: Éljen Mao elvtárs!

Fábry Ádám szerint az argentin gazdasági miniszter 118 százalékkal leértékelte a pesót az amerikai dollárral szemben. Marxistáknak sosem ment a matek. Valamit legfeljebb 100 százalékkal lehet leértékelni. Ha korábban 400 peso volt 1 dollár, amiből 800 peso lett, akkor a peso a korábbinak a felét éri, ami 50 százalékos leértékelés. "Közgazdász-kutató, a Chilecitói nemzeti egyetem docense".

A második világháborút követő nyugatnémet gazdasági csoda Erhard 1948-as gazdasági- és pénzreformjával vette kezdetét. E kezdet nem volt zökkenőmentes. A szakszervezetek széleskörű tüntetéseket szerveztek. Páncélozott járművekkel, könnygázzal, kijárási tilalom elrendelésével lehetett csak fenntartani a közrendet. 1948. november 12-én közel kilencmillió munkavállaló sztrájkolt a reformok ellen. A munkanélküliség rövid időre 10 százalék fölé emelkedett. Erhard kitartott. A következő évtizedben a nyugatnémet gazdaság termelékenysége megduplázódott. 1960-ra a munkanélküliség 2 százalékra csökkent.

*

Paul Hollander (alias Hollander Pál) Marx és a Korán című kötete nagyszerű tanulmányokat és esszéket tartalmaz a kommunista rezsimek természetéről. (Békés Márton értelmes dolgokat is tud csinálni.)

*

Donald Trump 2015-ös könyvében azt írja: „Az egységes alaptanterv működésképtelen”. Az „egy kaptafára” elvén alapuló felülről lefelé irányuló megközelítés elvetendő, az Oktatási Minisztérium túl régóta diktálja az oktatáspolitikát; a helyi körzetek képesek maguk is eldönteni, hogy miképp szervezzék meg az oktatást.

Hasznos olvasnivalók.

NATO-bővítés más megvilágításban. Jeszenszky Géza írása. 

*

Ókovács, a szellem lacikonyhása. 

És akkor azt mondta, hogy sovinisztáknak nem jár tisztelet.

Nirvana Very Ape (1993)

Tóth András írása Carl Mengerről.

Megnéztem Rob Reiner 1990-es Tortúra (Misery) filmjét, ami King 1987-es regényének az adaptációja. Kiskamaszként még olvastam is. Kathy Bates Oscar- és Golden Globe-díjat kapott a filmbeli alakításért.

A hangverseny szünetében újra látom a kisfiút az apjával. Most valahol máshol ülnek.

Óvakodjunk az olyan közgazdásztól, akinek a mézzel leöntött mogyoróvajas-banános szendvics az egyik kedvenc reggeli étele. Avagy Ha-Joon Chang korábbi írásai újramelegítve, bizarr tálalásban. Maradjunk a vajas pirítósnál és a feketekávénál.

A Milton Friedman Chilében. Széljegyzetek esszém alább is olvasható.

Milton Friedman Chilében. Széljegyzetek címmel írásom olvasható az individualista blogon. Remélhetőleg sikerült árnyalnom valamelyest a szokásos balos narratívát. Köszönet Seres Lászlónak a közlésért. Pogátsa Zoltán becses figyelmébe.

A ’80-as évek amerikai akciófilmjének minden hőse járt Vietnamban. Anélkül nincs kemény csávó.

Az emberek 1 százalékába tartozom.

A tegnap esti hangversenyen középkorú férfi ült előttem, az ölében hároméves kisfiúval. A kisfiú példás csendben figyelte végig az előadást. Láttam, ahogy kis ujjacskáival a levegőben klimpíroz, majd időnként eksztázisba esik (a Sibelius szimfóniától), és a karjaival vezényelni kezd, ami távolról sem tűnt a karmesteri mozdulatok gyermeki utánzásának. Jóllehet, az ilyesmi elvonja a figyelmet, mindenki mosolyogva figyelte a tündéri fiúcskát. Nekem mégis az volt az érzésem, mintha valamiféle rejtett fonal feszülne a zene és a kisfiú között. Olyan, amilyenhez nekem sosem lesz közöm. Kifelé menet nem álltam meg, és megszólítottam a férfit azzal, hogy mindnyájunk közül talán a kisfia értette a legjobban azt, amit hallottunk. Nem mondott ellent.