Megjelenése óta szemezek Michael Lewis A nagy dobás könyvével, de eddig valahogy mégsem került a kezembe. Most viszont megnéztem a filmet. A vetítőből kifelé jövet egy kedves női hang valahol mögöttem megállapította: "Én ebből nem értettem semmit”. És ahogy elnéztem az üres tekintetű arcokat, szerintem ezzel voltak még így páran. Dacára ennek, a film megnyerte a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriát az idei Oscaron. Sőt nagy esélyese volt a legjobb filmnek járó díjnak is.
Március az osztrák közgazdasági iskola jegyében. Huerta de Soto könyve kemény pornó a témában. Kattints a képekre!
Az osztrák közgazdasági iskola cikluselmélete két alapvető meglátásra épül: I. a pénz nem semleges és II. a tőkejavak nem homogének. Gerald O'Driscoll és Sudha Shenoy esszéje remekül foglalja össze a lényeget.
Tegnap megnéztem Nemes László Saul fia filmjét. Mi több, Georges Didi-Huberman filmről írt értekezését, a Túl a feketén esszét is elolvastam. Úgy tűnik, Didi-Huberman számára a film apropó csak egy kis okoskodásra: Kafkázásra, Benjaminozásra, Adornózásra — ahogyan az egy filozófus-esztétától, munkaköri leírásából fakadóan, egyébként várható. Mindazonáltal van az esszének egy találó meglátása: szemben pl. Spielberg Schindler listájával, ahol a brinnlitzi haláltábor az őrtornyok magasából nagytotálban is látható, addig Nemes filmjében a birkenaui tábor (elnézést, hogy ilyet mondok) kizárólag Saul selfie bot perspektívájából tárulkozik fel. Mert „ahol mindenfelől ostromol a horror, a nézés rövid ideig tart, és csak rövid távot fog át: a tekintet arra kényszerül, hogy futtában vegye szemügyre a halált”. Ámde gyanítom, e rendezői koncepció tkp. a szükségből való erénykovácsolás esete, amennyiben egy magyar filmnek nincs pénze nagytotálra. Egy végül Oscar-díjat érő ügyes húzás.
Tegnap szembesültem vele, hogy az osztrák közgazdasági iskola libertárius vonalának kiemelkedő alakja, Murray Rothbard szerdán lett volna kilencven éves. Ennek tiszteletére lefordítottam Rothbard Keynes, the Man című 1992-es esszéjének egy részletét. Itt olvasható.
A fényképezésről című 1977-es kötetében Susan Sontag azt írja, a fényképezőgép felaprózza a valóságot. A fényképek tükrében a világ összefüggéstelen részek sora, egymástól elkülönült tények („faits divers”) halmaza. Magyarán, a fotózás a modernitás adekvát művészeti formája. A fotó a par excellence mikrovilág, és mint ilyen a fragmentált világ. Mondhatni, a fotográfia világa amolyan plurális kavalkádja a sok kis mikrovilágnak, ami megmarad a maga szétszórt sokszínűségében. Soha nem totalizálodik: a fotó szerint nincs egyetlen nagy makrovilág, csak számtalan kis mikrovilág létezik — metszetek a valóságról. A fotók világa nem zárul, így a diszkontinuitás levegős szabadságérzetét adja, ami a modernitás életérzése (vagy még inkább a posztmoderné). Mindez két és fél évtizeddel később A fényképezésről: rövid összegzés című 2003-as kis írásában teljesen explicit megfogalmazást nyer: „A modern látásmód töredékekben való látás”. Illetve: „A nézet szerint, mely modernnek definiál bennünket, a részletek száma végtelen. A fényképek részletek. Ezáltal a fényképek hasonlítanak az élethez. Modernnek lenni annyi, mint a részletek barbár autonómiájának bűvöltében élni”.
A határok jelentősége című könyv szerzőjével, Thierry Baudetvel készült interjú itt nézhető meg.
Adam Michnik elhíresült mondása szerint a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. De vajon tényleg így van? Andrei Shleifer és Daniel Treisman 2014-es cikkükben számot vetnek a rendszerváltó országok elmúlt 25 évével. És a fejlemények biztatók: minden ellenkező híreszteléssel szemben a posztkommunista országok mára „normális országok” lettek. Már amennyiben nem az állampárt nyeri 97 százalékkal a választást, az államadósság nem államtitok, az országhatárok nyitottak, hétfőn is van tévéadás plusz nem kell tizenöt évet várni a telefonra meg a kocsira. Mert gondoljuk bármit is a mai Oroszországról vagy épp hazánkról, szüleink és nagyszüleink 1976-ban bizonyára irigykedtek volna a mai állapotokra. Ne váljunk a kommunizmus újabb áldozatává azzal, hogy szebbnek látjuk a múltat a jelennél!
(Meghalt Umberto Eco. Egyetlen regényét sem olvastam, viszont jó néhány esszéjét igen. (A Nyitott mű, Az új középkor vagy az Öt írás az erkölcsről kötetek szorosan simulnak a Sontag és Barthes könyvekhez). És megvan a Kant és a kacsacsőrű emlős kötet is. Illetve meg lenne, ha megtalálnám. A gyászhír apropóján ui. keresni kezdtem. Sok éve kaptam még ajándékba (semmi kétség: a címben szereplő Kant miatt), és akkor olvasatlanul került fel a polcra. Meglehet, ez most már kimarad az életemből. Veszteség.)
Kurtág György Keringő Pilinszky János versére, hangjára és két zongorára
Kocsis Zoltán/Kurtág György
Bozzai Rita — Farkas Zoltán Hitelválság: Adósságaink története. Tizennyolc interjú 1989-ből. László Andor, Havasi Ferenc, Botos Katalin, Boros Imre, Kupa Mihály, Fekete János stb. A 17,3 milliárd dolláros kérdésre persze egyik elvtársnak sincs egyértelmű és tisztességes válasza. Csupa dilettáns. És ez a borzalmas nyelv! Voltak vitáink az apparátuson belül is a mechanizmus problémáiról, és már ’74-ben hangot adtunk annak, hogy pályamódosításra lesz szükség.... Kábé. (Mondjuk Petschnig Mária Zita még ma is ebben a pénzügykutatós kádárkori cukrostakony nyelvjárásban beszél.)
Az ösztönzők számítanak, és ezt még Marx is helyesen ismerte fel (nem úgy Mill és Ricardo), vélekedik cikkében Alan Reynolds, és bizonyítékul A gothai program kritikája című Marx pamfletet idézi. Ámde Reynolds félreérti a dolgot. Marxnak nem az a baja a vulgárszocialisták elosztás-fetisizmusával, hogy az nem számol az ösztönzőkkel, hanem az, hogy nem érti a termelés dialektikáját. Azt, hogy egy meghatározott elosztás egy meghatározott termelés elosztása. Az idézett szövegnek semmi köze a kínálatorientált gazdaságfilozófiához.
Felfedezés: vannak, akik komolyan veszik az osztrák közgazdasági iskola tanításait (szívbeteg baloldaliak ne kattintsanak!). Igaz, a Történelem menüpont alatt felcsillan némi humor.
Olvasom George Friedman A következő 100 év: Előrejelzés a 21. századra című könyvét. Friedman nem röstell nagyokat álmodni: Oroszország a 21. század ’20-30-as éveiben összeomlik, a ’30-as években Kelet-Közép-Európa lesz Európa legdinamikusabb térsége, ami növekvő gazdasági és katonai erejére támaszkodva (az USA szövetségesi támogatásával) keletnek indul. És akkor jöjjön egy idézet:
„Egy kelet-európai előretörés pontos határvonalait lehetetlen megjósolni. Azonban semmivel sem nehezebb elképzelni Szentpétervár elfoglalását Észtországból, vagy Minszk lengyelek általi elfoglalását, vagy akár Kijev Magyarország által történő elfoglalását, mint Varsó, Budapest vagy Berlin orosz megszállását”.
Lesz még Bécs magyar falu, barátaim. Ahogy Bill bácsi megénekelte: „Mohácsnál győzni fogunk, Dózsa lesz György királyunk”.
Robert Capa Capucine francia modell és színésznő az erkélyen, Róma (1951)
