A nemzetek feletti európai egység egyik szellemi atyja, Altiero Spinelli szerint az európai kormányok csak kritikus helyzetekben - "kreatív feszültségek idején" - hajlandók előrelépni az európai integráció terén. Vélhetően ez a meglátás vezette José Manuel Barrosot, az Európai Bizottság elnökét, hogy az Európai Parlament szeptember 12-i plenáris ülésén tartott évértékelő beszédében az adósságválság okán bedobja a föderatív Európa szükségességének gondolatát, ami némileg felélesztette a kormányközi (unionista) vs. nemzetek feletti (föderatív) Európáról szóló régi vitát. Mert hogy kellőképpen régi vita ez, ami végigkíséri az európai integráció egész eddigi történetét. Olyannyira, hogy Bóka Éva Az európai integráció története: Elméletek történeti perspektívában című kis könyve egyenesen arra tesz kísérletet, hogy az ever closer union több mint fél évszázados históriáját, mint a kormányköziek és a föderalisták "harcának történetét" mutassa be (amely "harcnak" persze része a Barroso beszéd is). Bóka alig titkoltan föderalista, és a szöveg kissé száraz, de alapvetően jó kis primer.

Pogátsa Zoltán blogjában olvasom, idezem:

Magyarországon valószínűleg megdöbbentően kevesen hallottak még a Gramm-Leach-Bliley törvényről, pedig nyugaton ma már konszenzus van arról, hogy ez a piaci fundamentalista elvű dereguláció vezetett a jelzáloghitelezéshez, a hitel-derivatívákhoz, és ezeken keresztül az amerikai pénzügyi rendszer összeomlásához.

Elöljáróban: a pénz- és tőkepiacok a gazdaság egyik leginkább felügyelt és szabályozott területeinek számítanak a világon mindenhol. A válság kirobbanásakor az amerikai Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleti Bizottság (Securities and Exchange Commission) pl. több mint nyolcszor annyi embert foglalkoztatott, mint az amerikai Fogyasztóvédelmi Bizottság (Consumer Product Safety Commission), ami évente több ezer kereskedelmi terméket vizsgál. Az elmúlt évtizedekben rohamosan nőtt az amerikai pénzügyi szabályozó- és felügyeleti szervek személyi állománya és költségvetése, évente pedig több száz új szabályozási javaslat születik.
A deregulációt illetően valóban az 1999-ben elfogadott pénzügyi szolgáltatások modernizálásáról szóló törvényre (Gramm-Leach-Bliley Act) szokás leginkább hivatkozni, Pogátsa ebben nem téved. A demokrata Bill Clinton elnök által aláírt törvény eltörölte az 1933-as banktörvény (Glass-Steagall Act) azon rendelkezését, ami intézményesen szétválasztotta a befektetési és kereskedelmi banki tevékenységeket (praktikusan, hogy holdingtársaságok kereskedelmi bankokat, biztosítótársaságokat és befektetési bankokat is tulajdonoljanak). Mindazonáltal ennek a törvényi változásnak nem volt lényegi hatása a válság kialakulására, kevés társaság folytatott ui. de facto kereskedelmi és beketetési banki tevékenységet. A Bear Stearns vagy a Lehman Brothers pl. nem állt kapcsolatban semmilyen betétgyűjtéssel foglalkozó pénzintézettel. Az új szabályozás éppenséggel lehetővé tette, hogy a csődbe jutott Bear Stearnst a JP Morgan Chase magába olvassza (a Merrill Lynchet a Bank of America), vagyis a nagyobb szabadság inkább növelte mintsem csökkentette a pénzügyi rendszer stabilitását. Az értékpapírosítás gyakorlata pedig a Gramm-Leach-Bliley Actet megelőzően is létezett: jelzáloghitellel fedezett értékpapírok a '70-es évek elejétől léteznek, a legkülönbözőbb pénzáramlásokat, illetve pénzáramlásra szóló követeléseket átcsomagoló CDO-k pedig a '80-as évek második felében jelentek meg. Az értékpapírosításra épülő keletkeztető és szétosztó ún. OAD modell valójában egészen addig jól működött, amíg agresszív politikai nyomásra ("elérhető lakást mindenkinek", "tulajdonosi társadalmat" stb.) a Szövetségi Lakáshivatal (Federal Housing Administration) és az ún. kormányzat által szponzorált ingatlanpiaci intézmények (Fannie Mae, Ginnie Mae, Freddie Mac) teljesen fel nem puhították a hitelezési standardokat. És persze kellett még az is, hogy a Moody's, a Fitch, a Standard & Poor's az utolsó pillanatig a legjobb befektetési kategóriába sorolják azokat a fedezett adósságkötelezvényeket, amelyek mögött már döntően másodrendű besorolású jelzálogadósok voltak. Nota bene távolról sem ez volt az első eset, hogy ezek a nagy amerikai hitelminősítő intézmények ekkorát tévedjenek. Mindazonáltal érdemes ezesetben is egy lényeges dolgot megjegyezni: bár az Egyesült Államokban már a XIX. században is léteztek hitelminősítő cégek, ám e három társaság szerepe valójában csak 1975-től nőtt jelentősen, miután az Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleti Bizottság kizárólagos joggal ún. Államilag Elfogadott Statisztikai Minősítő Szervnek (Nationally Recognized Statistical Rating Organization) ismerte el őket, ezáltal pedig kvázi-hivatali rangra emelte a szerepüket a pénzügyi világban. E cégek szava ui. lényegében törvényi erővel bír, amennyiben számos szabályozás alapul az általuk kiadott minősítésen (pl. a pénzintézetek a vagyonuknak csak meghatározott százalékát tarthatják az általuk kockázatosnak minősített befektetésekben). Ezek a cégek államilag biztosított oligopol piacon működnek, félállami státuszban, a szabályozás kreálta kartellben. Nincsenek versenyhelyzetben, nincs következménye, ha tévednek, és ezért szívesen tévednek, ha azt megfizetik, lévén hogy egyébként magáncégek. Erről van ma nyugaton konszenzus: a pokolba (subprime-válságba) vezető utat a politikai jószándék kövezte ki meg a félállami piaci szereplők. És akkor a monetáris politikáról szó sem esett.

R.E.M.: It's The End Of The World (1987)

Alex Proyas (r.): Dark City (1998)
Anthony Minghella (r.): Hideghegy (Cold Mountain) (2003)
Tony Gilroy (r.): Michael Clayton (2007)
Tate Taylor (r.): A segítség (The Help) (2011) (5*)

Leonard E. Read klasszikus Én, a ceruza című kis esszéje.

David Kelley az egalitarizmus és a jóléti állam morális alapjáról. Tömören megfogalmazott, világos álláspont: The Fourth Revolution. Nem csak Ayn Rand híveknek.

Éljen az ifjú pár! (2012.12.15.) (saját fotó)

Bayer úr "versét" Kálmán C. György elemzi nem középiskolás fokon.

Helyes kis könyvecske akadt minap a kezembe: 87 oldal, ragasztott, írógépbetűkkel szedett szöveg. Szociális piacgazdaság. Tanulmányok az NSZK és az NDK gazdasági rendszereiről az NSZK szemszögéből. A Perfekt Kiadó adta ki 1990-ben. Ára: 140 Ft. Leginkább Helmut Leipold, Reinhard Peterhoff és Alexander Barthel nevű urak (az "Előszó" szerint a Marburgi Egyetem szerzői) néhány oldalas írásai szerepelnek benne olyan címekkel, mint Nyereség a piacgazdaságban, Szilárd pénz nélkül nincs piacgazdaság vagy Milyen gazdasági rendszer tartozik egy parlamentáris demokráciához?. És teljesen jó kis szövegek. A külsőre marxista-leninista jegyzetnek tűnő kis kötet valójában, hűen a címhez, ordoliberális szellemben írt világos mondatokban szól a piacgazdaság lényegéről.

A neves pénzügyi újságíró, az amerikai Michael Lewis 2008-ban nekiindul, hogy ellátogasson Izlandra, Görögországba, Írországba, Németországba, illetve útja végén, 2011-ben a napfényes Kalifornia államba. Miért?  "Az olcsó hitelek cunamija miatt, amely 2002 és 2007 között végigsöpört a bolygón, és most lehetővé tett egy újfajta utazástípust, a pénzügyikatasztrófa-túrizmust" - ahogyan maga fogalmaz. És a pénzügyi újságíró oknyomoz: utazásai során Lewis kifaggat kormányzót, jegybankelnököt, miniszterelnököt, polgármestert, üzletembert, taxisofőrt, szerzetest, de még halászhajó kapitányt is. Kutatja az adósságválságok okát. És megtudjuk például, hogy "ha van igazság a világon, akkor a görög bankároknak kellene az utcára vonulniuk, hogy tüntessenek az egyszeri görög állampolgár morálja ellen", vagy azt, hogy az izlandi miniszterelnök, miután belefáradt hivatalába, "kinevezte magát a jegybank elnökének, noha semmi banktapasztalata nem volt, és képesítésére nézve költő". A kötet eredeti címe Boomerang, ami a hitelboomra utal. Ahogy visszatér és orrba vág. A Travels in the New Third World alcím pedig annak az IMF-tisztviselőnek a szavaira, aki az IMF első görögországi küldetéséről visszatérve bizalmasan csak annyit mondott a kötet szerzőjének: "hamisítatlan harmadik világbeli országban jártunk". Mert a pénzügyeket illetően gyakran még a fejlett demokráciák is harmadik világbeli országként viselkednek, kivált ha "egy rakás pénzzel egyedül hagyják őket egy üres szobában". Fanyar humorral megírt remek könyv.

Aerosmith: The Other Side (1989)

"Az egyik legnagyobb gazdasági tévhit, amit Karl Marx terjesztett el, és amit manapság mindenki elfogad, beleértve számos üzletembert is, hogy a monopóliumok kialakulása a szabad és szabályozatlan piac elkerülhetetlen és immanens eredménye. Csakhogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Valójában a szabadpiac az, ami lehetetlenné teszi a monopóliumokat.
Elengedhetetlenül fontos, hogy világos és meghatározott definíciónk legyen a „monopólium” jelentését illetően. Ui. amikor az emberek valamilyen gazdasági vagy politikai kontextusban a monopólium veszélyeiről és ártalmairól beszélnek, akkor ezen kizárólagos monopóliumot értenek, vagyis kizárólagos ellenőrzést a termelés egy adott területe fölött, ami mentes és védett a versenytől, és így a piactól független, a kereslet-kínálat törvényével szemben immunis, tetszőleges üzletpolitikát és önkényesen megállapított árakat tesz lehetővé a kontrollált területen. Hangsúlyozni kell tehát, hogy egy ilyen monopólium nem egyszerűen a verseny hiányát, hanem a verseny lehetetlenségét jelenti. És éppen ebben áll a meghatározó tulajdonsága a kizárólagos monopóliumnak, és ez az, ami lényeges egy ilyen monopólium bármely bírálata során.
Mindazonáltal a kapitalizmus történetében még soha senki nem volt képes a verseny által kizárólagos monopóliumot létrehozni a szabadpiacon. Csak egyetlen módon lehet ui. megtiltani a belépést egy adott termelési területre: törvény által. Minden kizárólagos monopólium, ami létezik vagy valaha létezett, az Egyesült Államokban, Európában vagy bárhol másutt a földön, egyedül valamilyen kormányzati intézkedés által vált lehetővé és jött létre: speciális franchise jogok, licence jogok, támogatások és olyan törvényi rendelkezések által, amelyek egyes személyeknek vagy a személyek egy csoportjának speciális (a szabadpiacon nem megszerezhető) privilégiumokat biztosított, miközben mindenki másnak megtiltotta az adott területekre történő belépést.
A kizárólagos monopólium nem a laissez-faire következménye, hanem éppen a laissez-faire eltörlésének az eredményeként jöhet csak egyáltalán létre, illetve egy azzal ellentétes elv, az etatizmus bevezetésével." Nathaniel Branden: Common Fallacies About Capitalism (In) (eredeti kiemelések)

Vukán György a Richter teremben 2012.12.01. (saját fotó)

Kitől az idézet?

"Goldfinger. Egy hihetetlenül ostoba film. A 007-es ügynök elképzelhetetlen kalandjai. Goldfinger egy idétlen figura, aki azonban hatalmas vagyonra tett szert, elhatározza, hogy behatol Fort Knoxba, valamiféle mérgező sugár segítségével megfertőzi az amerikaiak ott tárolt aranyfedezetét, hogy azt évtizedekre használhatatlanná tegye, s így a Nyugat gazdasági életét megbénítsa (hogy miért, az nemigen derül ki). Hadsereget alapít és képez ki e célra, gyárakat, bankokat hoz létre. Néztem ezt az ostoba kalandfilmet, a 007-es übermensch példátlan hőstetteit, és amikor legjobban csóváltam a fejemet, egyszerre rájöttem, hogy igaz filmet látok."

a) Theodor Wiesengrund Adorno
b) Kertész Imre
c) Puzsér Róbert
d) Danilo Kiš

Tovább a megoldásra?

Ternovszky Béla (r.): Macskafogó 2. - A sátán macskája (2007)
Ethan & Joel Coen (r.): A félszemű (True Grit) (2010)
Robert Schwentke (r.): Red (2010)
Neil Burger (r.): Csúcshatás (Limitless) (2011)

A no.1-es Keynes-hívő Robert Skidelsky szemmel láthatóan ismeri az osztrák közgazdasági iskola cikluselméletét, mindazonáltal úgy véli, a válságot kiváltó hitelbővülést nem a FED laza monetáris ("olcsó pénz") politikája, hanem a megnövekedett hitelkereslet okozta (tőle nem várt módon, még azt a mondatot is bevállalja, hogy nem annyira a bankok "rablóhitelezése" (predatory lending), mint inkább az emberek meggondolatlan hitelfelvétele a fő felelős). Skidelsky érve a hagyományos keynesi you can’t push on a string megfontoláson alapul ("elvezetheted a lovat a folyóhoz, de nem kényszerítheted, hogy igyék"): miként minden kínálatot, úgy nyilván a hitelkínálatot is a kereslet vezeti (amire úgymond ékes bizonyíték, hogy jelenleg az USA és az eurózóna gazdasága amolyan likviditási csapda-félében van). De miért is adósodott el úgy a lakosság? Mert az egyre jobban kinyíló jövedelemolló túl sok hitel felvételére ösztönözte a lemaradó középosztályt (vö. expenditure cascades) (bár Skidelsky válasza nem az a klasszikus keynesi, hiszen az "elégtelen fogyasztás" elméleti világában a jövedelemkülönbségek növekedésének hagyományosan a megtakarítások növekedése (a fogyasztás csökkenése) a vége, de a bűnös kapitalizmus fíling azért így is meg van). Mindazonáltal kérdés, hogy valóban a kereslet húzta-e a hitelkínálatot a fellendülési időszakban, mondván, hogy a hitelt eleve nem is lehet tolni. A XIX. században volt egy ún. Banking School és egy bizonyos reálváltó doktrína. Ahogy a költő mondja, egy képben csak talán, s csupán a lényeget: a hitelkínálat endogén, a reálgazdaság igényeihez igazodik, és ha nincs rá kereslet, úgy a bankok hiába is tukmálják. Erre írja Ludwig von Mises 1928-ban: "A gyenge láncszem ebben az érvelésben az a feltételezés, hogy a kereskedelmi tranzakciók volumene, amelyekből a váltók is származnak, független a bankok viselkedésétől. Márpedig ha a bankok inkább alacsonyabb, mintsem magasabb kamatrátával számítolnak le, akkor több hitel jön létre". Szóval Skidelsky felvetésére viszonylag egyszerű a válasz: ha növekszik a lakosság hitelkereslete, akkor növekszik a hitelkamat. Ha mégsem növekszik a hitelkamat, akkor viszont mégsem a kereslet határozza meg.

Ayn Rand
Hagyjanak bennünket békén!

Mivel napjaink nagy problémája a "gazdasági növekedés", és mert a jelenlegi vezetés azt ígéri, hogy e növekedés érdekében "stimulálni" fogja a gazdaságot, - hogy az egyre szélesebb kormányzati kontroll által általános jólétet teremtsen, miközben elkölti még azt is, amit létre sem hoztak - így aztán kíváncsi lennék, hogy vajon hány ember ismeri a laissez-faire kifejezés eredetét.
A XVII. század során Franciaország egy abszolút monarchia volt, melynek államrendjét úgy jellemezték, mint "abszolutizmust, amit a káosz korlátoz". Az uralkodó teljhatalommal bírt mindenki élete, munkája és vagyona felett, és az emberek számára kizárólag a kormányzati tisztségviselők korrupciója nyújtott némi szabad mozgásteret.
XIV. Lajos egy klasszikus zsarnok volt: egy elbizakodott, középszerű figura grandiózus ambíciókkal. Uralkodásának időszakára mégis mint a francia történelem egyik ragyogó periódusára szokás tekinteni: a király hosszú és sikeres háborúk alakjában "nemzeti célt" adott az országnak, és megteremtette Franciaországot, mint Európa vezető hatalmát és kulturális központját. Ámde tudjuk, a "nemzeti célok" pénzbe kerülnek. XIV. Lajos kormányának fiskális politikája pedig krónikus válsághelyzethez vezetett, amit az ország egyre növekvő adókkal történő kiszipolyozásának ugyancsak hagyományos módszerével oldottak meg.
XIV. Lajos főtanácsadója, Colbert volt az egyik első modern etatista, aki hitt abban, hogy az állami szabályozás képes nemzeti fellendülést hozni, és hogy a kirótt magasabb adókból származó bevételeket csak az ország "gazdasági növekedése" képes előteremteni. Így aztán elhivatottan kereste a módját, hogy "az ipar ösztönzése által általános gazdasági növekedés" jöhessen létre. És ez az ösztönzés aztán számtalan állami szabályozásban és aprólékos előírásban meg is valósult, ami megfojtotta az üzleti tevékenységet, és aminek siralmas kudarc lett a vége.
Pedig Colbert nem volt ellensége az üzletnek. Nem jobban, mint a jelenlegi adminisztráció. Colbert szíves örömest hizlalta volna az áldozati bárányt, és egy alkalommal meg is kérdezte a gyártóktól, hogy mit tehetne az ipar érdekében, amire egy Legendre nevű iparos így válaszolt: "Laissez-nous faire!" ("Hagyjanak bennünket békén!")
Nos, úgy tűnik, a XVII. századi francia üzletembereknek több bátorságuk volt, mint XX. századi amerikai társaiknak, és még a közgazdaságtanhoz is jobban értettek. Tudták ugyanis, hogy az üzletnek nyújtott kormányzati "segítség" éppen oly végzetes, mint a kormányzati üldözés, és hogy az egyetlen dolog, amivel a kormány a nemzeti prosperitás javára tehet az, ha távol tartja magát az üzlettől.

"A kommunisták azon a véleményen voltak, hogy az Októberi Forradalommal a történelem tulajdonképpen véget ért, mert a kommunizmus az emberi társadalom történelmi értelmének kiteljesedését jelenti, és csak idő kérdése, hogy az egész világon győzzön, s a történelemnek akkor már nem lesz oka arra, hogy folytatódjék. És azt mondták, hogy a kommunizmus nem politikai rendszer, hanem történelmi kategória, s azok számára, akik ezt nem fogták fel, és régi módon gondolkodtak, és árulók, egoisták, irigykedők, felforgatók, alkoholisták stb. voltak, kitaláltak egy különleges helyet, amit a történelem szemétdombjának neveztek, mert addig is, amíg a kommunizmus az egész világon nem diadalmaskodik, fontos volt számon tartani, hogy kinek nincs helye a történelemben.
A történészek később azt mondták, hogy a kommunizmus egy újabb veszélyt tárt fel, amely az emberi civilizációt fenyegeti, nevezetesen a történelmi emlékezet eltűnésének veszélyét, azelőtt ugyanis a különböző diktatúrák a könyvtárakban és a múzeumokban stb. cenzúrázták az emlékezetet, a kommunisták az emlékezet eltörlését a közélet és a magánélet valamennyi szférájára kiterjesztették és jogi alapelv rangjára emelték, s ezzel eredetiségről tettek tanúbizonyságot."  Patrik Ouředník: Europeana (A huszadik század rövid története)

Krugman szerint még ha le is csapnak a "kötvények éber őrei" az USA-ra a magas államadósság miatt ("a piac hallatja hangját") (amitől Krugman egyébiránt nem tart), ezzel tkp. csak jót tesznek a gazdaságnak: önálló valuta (monetáris politika) és lebegő árfolyamrendszer esetén ui. ez nem az államkötvény kamatok megugrását, hanem a dollár gyengülését jelentené, ami viszont ösztönözné az exportot. Magyarán, egy kis adósságválság csak élénkítene a gazdaságon. Persze ha valaki olvassa Krugman NYT cikkeit, vagy olvasta a válságról írt (idehaza a hetekben megjelent) könyvét, akkor tudja, hogy Krugman szerint az olyan európai országok adósságválságát, mint pl. Spanyolország, Portugália vagy Görögország is épp az önálló valuta (monetáris politika) hiánya okozza.

Peter Mullan (r.): A Magdolna nővérek (The Magdalene Sisters) (2002)
Edward Zwick (r.): Az utolsó szamuráj (The Last Samurai) (2003)
Kathryn Bigelow (r.): A bombák földjén (The Hurt Locker) (2008)
Richard Kelly (r.): A doboz (The Box) (2009)

XII. Győri Könyvszalon 2012. november 10. (saját fotó)
Valaha nívós rendezvény volt.

„Az euró bevezetésekor arra számítottak, hogy az összetartást indukál, ám ehelyett széttartást eredményezett. (…) Míg a tagországok közös valután osztoznak, az országkockázatot illetően magukra vannak utalva. Ez mostanáig fel sem tűnt, hiszen az EKB kész volt valamennyi tagország államadósságát azonos feltételek mellett leszámítolni. Ekképpen lehetővé vált a tagállamok számára, hogy gyakorlatilag ugyanazon a kamatlábon vegyenek fel kölcsönt, mint Németország, miközben a bankok is boldogan kerestek néhány extra centet az állítólagosan kockázatmentes eszközökön úgy, hogy a gyengébb államok állampapírjaival töltötték fel mérlegeiket.„

Soros György: Pénzügyi vihar Európában és az Egyesült Államokban

Duran Duran: Come Undone (unplugged)