Van egy filmes sablon sztori. Az elődóművész (operaénekes, balett-táncos, drámai színész stb.) nagy szerepet kap (többnyire egy klasszikus darab címszerepét). A próbaidőszakban a művészt számos magánéleti krízis éri. Aztán eljön a premier: a művész saját belső drámáját viszi színpadra, amitől tökre hiteles lesz az előadás. Standing ovation. Ahogy Gadamer mondja, létrejön a "totális közvetítés": a játékos a játékkal teljességgel azonosulva a művet önmagához juttatja, felmutatva ezáltal annak mély igazságát, melynek ragyogó fényében a közönség is megigazul (további részletek az Igazság és módszerben). Privát szenvedései által a művész felnő a nagy szerephez, és nagy művész lesz. (És mindeközben megtudjuk azt is, hogy a színfalak mögött milyen csúnya dolgok mennek művész berkekben. Szereposztó dívány, könyöklés, intrika, ilyenek.) Nos, Darren Aronofsky filmje, a Fekete hattyú is nagyjából erre a sablonra épül, csak itten a sztori rendesen befreudul, mert hogy Ninának, a balerinának (Natalie Portman) konkrétan fel kell nőnie, hogy felnőjön a Hattyúk tava Hattyúhercegnő szerepéhez. De a filmet a táncjelenetek teszik emlékezetessé.

Vállalkozás, verseny, egyéni kezdeményezés. A 102 éves Nobel-díjas közgazdász, Ronald Coase és Ning Wang cikke arról, miként lett Kínában kapitalizmus (a tudás hayeki szerepének némileg sajátos interpretációjával).

Sharon Maguire (r.): Bridget Jones naplója (Bridget Jones's Diary) (2001) (5*)
Ridley Scott (r.): Mennyei Királyság (Kingdom of Heaven) (2005)
Andrew Dominik (r.): Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford) (2007)
Darren Aronofsky (r.): Fekete hattyú (Black Swan) (2010) (5*)

Claudio Monteverdi: Missa a 4 voci da cappella
(Ensemble Elyma/Gabriel Garrido)

Faragó József Tőzsdejátszmák című könyve amolyan szórakoztató tőzsdesuli mazsoláknak, megtudni, mi az a blue chip. A Korunk hőse a kegybankár című fejezetből a mazsolák azt is megtudhatják, hogy a FED és az EKB válságkezelő programjai, az elegánsan csak Quantitative Easingnek és Credit Easingnek hívott pénzpumpálás (amelyeket "ugyanúgy számozzák, mint annakidején az 5 éves terveket") legfőképpen "medvepiaci ralikat" okoznak a világ tőzsdéin. Nem árt, ha a tőzsdesuli olvasói képben vannak.   

"Eichmann azt vallotta jeruzsálemi perében, hogy ő sosem volt antiszemita, s bár a per hallgatósága itt nevetésben tört ki, én korántsem tartom lehetetlennek, hogy igazat mondott. Ahhoz, hogy zsidók millióit meggyilkolja, a totális államnak végső soron nem annyira antiszemitákra, inkább jó szervezőkre van szüksége. Világosan kell látnunk: egyetlen párt- és államtotalitarizmus sem lehet meg diszkrimináció nélkül, a diszkrimináció totalitárius formája pedig szükségszerűen a tömeggyilkosság." Kertész Imre: A Holocaust mint kultúra (1992)

Depeche Mode: Policy Of Truth

„A betegség metaforáját gyakran használták arra, hogy a romlott és igazságtalan társadalom kritikáját élesebbé tegyék” – írja Susan Sontag 1979-es klasszikus művében. És valóban. Ben Vosloo pl. az európai jóléti államok gazdasági szklerózisáról (elmeszesedéséről) beszél cikkében, illetve tanácsot ad a „gyógyuláshoz” (de írhatnék „kilábalást” is). (vö. a gazdaság „egészséges” működése)

Minél kevésbé van tisztában az orvostudomány valamely betegség lényegével, annál inkább hajlik a közvélekedés arra, hogy azt alapvetően lelki eredetűnek tekintse. A XIX. század még ismerte a tuberkulózisra hajlamos személyiséget, írja Sontag. E szerint a szenzibilis, mély érzésű és intelligens ("finom lelkű"), ámde vágyaikat elfojtó, zárkózott emberek voltak úgymond tuberkulózisra hajlamosak. Nota bene a vágyak elfojtása mint a betegségek oka amolyan archaikus képzet. Ahogy Schopenhauer mondja: "a betegség annak a jele, hogy maga az akarat beteg". A betegség lemondás, a tudattalan halálvágy testi megjelenése. "Boldog ember nem kapja meg a pestist" - mondották anno. Régi romantikus regényekben ha az imádott férfi meghalt, az asszonyt a következő télen elvitte a tbc. "Aki vágyik, de nem cselekszik, pestist idéz" - írja Blake. Persze a tuberkulózisra való hajlam téveszméje csak addig létezett, amíg Koch nyilvánosságra nem hozta 1881-ben a tuberkulózisbacilus felfedezését. Azóta a melankolikus alkat nem rizikófaktor. Ám az archaikus képzetek tovább élnek. Tudjuk, manapság elsősorban azokat viszi el a rák, akik feladják. Más szóval, a rákból való kigyógyulás döntő feltétele, hogy a beteg visszanyerje az élni akarását. A népi bölcsesség szerint ma is Schopenhauer beteg akaratát kell mindenekelőtt meggyógyítani, az elfojtott élan vitalt. De csak amíg nem jön az új Koch.

Miként a legtöbb erkölcsprédikátor, Bogár László is szereti a képes beszédet: apokaliptikus Savonarola-szónoklataiban rendre megjelenik a "globális hatalomgazdaság három fő jelszavának" („liberalizálj, deregulálj, privatizálj") mint rákos betegségnek a metaforája. Bogár ilyenkor előszeretettel hivatkozik Susan Sontag A betegség mint metafora című művére. És a műben valóban szó esik "szabályozatlan, torz, értelmetlen növekedésről", mint a "rákot leíró nyelvről". Ám ennek kontextusát Sontag így fogalmazza meg: "A rák ma a paranoia szélén egyensúlyozó, mindent leegyszerűsítő világkép szolgálatában áll". Hab a tortán, hogy Sontag a "rák nélküli világról", mint a szélsőjobboldal fixa ideájáról beszél.

Pjotr Iljics Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, op. 35
Lendvay József/Győri Filharmonikus Zenekar/Berkes Kálmán
2013. január 18. (saját fotó)

Ivan Reitman (r.): Hat nap, hét éjszaka (Six Days Seven Nights) (1998)
Jean-Pierre Jeunet (r.): Hosszú jegyesség (Un long dimanche de fiançailles) (2004)
Sidney Lumet (r.): Mielőtt az ördög rádtalál (Before the Devil Knows You're Dead) (2007)
Tomas Alfredson (r.): Suszter, szabó, baka, kém (Tinker Tailor Soldier Spy) (2011)

G. W. F. Hegel szerint a sztoicizmus lényege az, hogy a tudat a sokféle természetes meghatározottságából folyamatosan kihátrál, és visszahúzódik a gondolkodás egyszerű, tiszta közegébe, amely közegben - éppen mert a gondolkodás tiszta közege - minden különbség maga is csak valami gondolt különbség. Így aztán a sztoikusnak mindegy, hogy gazdag-e vagy szegény, úr-e vagy szolga, egészséges-e vagy beteg, jó épp úgy nem érheti, mint rossz, balsors épp úgy nem, mint szerencse. A gondolkodás elvont közegébe visszahúzódó tudat számára ezek a különbségek nem valóságosak, hiszen az a különbség, amit csak a gondolat tételez a gondolat által meg is szüntethető. A sztoikus nem nyugtalankodik: a különbség csak vélekedés kérdése, és nem érinti a tiszta gondolatnak azt az elvont közegét, amelyben a sztoikus él.

Václav Klaus cseh elnök remek beszédet mondott a Mont Pèlerin Társaság tavaly szeptemberi prágai találkozóján. A beszéd szerkesztett változata. 

Beeban Kidron (r.): Érzelmek hullámain (Swept from the Sea) (1997)
Cameron Crowe (r.): Vanília égbolt (Vanilla Sky) (2001)
Milos Forman (r.): Goya kísértetei (Goya's Ghosts) (2006) (5*)
Clint Eastwood (r.): Elcserélt életek (Changeling) (2008)

Az eltecon blog ma beszámol Albert O. Hirschman haláláról, aki tavaly december 10-én - 97 évesen - az örök vadászmezőkre távozott. Az érdekek és a szenvedélyek, illetve a Kivonulás, tiltakozás, hűség - a két legismertebb Hirschman mű - viszont egy darabig még biztosan itt maradnak velünk. Robert J. Shiller írja Az érdekek és a szenvedélyek kötetről:

Ez egy nagyszerű mű, ami egy kibontakozó gondolat történetét követi nyomon. Egy olyan belátásét, amely ma központi jelentőséggel bír egész civilizációnkat illetően. Ez a belátás pedig az, hogy az emberi természet alapvetően szeszélyes és destruktív (vagy képes azzá változni), amivel szemben kigondoltunk egy olyan társadalmi rendet, ami civilizált keretet teremt ezeknek a destruktív ösztönöknek. És ez a rend a kapitalizmus. Így amikor a kapitalizmus egynémely borzalmát mérlegeljük, azt is számításba kell vennünk, hogy e nélkül a rendszer nélkül valójában még sokkal rosszabbul állnának dolgaink: a harcokat a gazdasági helyett valódi csatamezőkön vívtuk volna. Ez a teória, ez a belátás az, ami ténylegesen a kapitalizmus, avagy a szabad vállalkozás rendszerének elfogadáshoz vezetett szerte a világon.    

Magam is írtam ezen a blogon a könyvről. Miként a Kivonulás, tiltakozás, hűség című Hirschman klasszikusról is. Olvassák!

(UPDATE! Az ÉS friss száma is búcsúztatja Hirschmant. Rév István nekrológja a következő mondattal zárul, idézem: "Könyveit, azok, akik úgy vélik, a gazdaság nem önmagáért való tevékenység csupán, Polányi Károly könyvei mellett tartják a könyvespolcukon". Rév valamit nagyon tud: bizisten, nem utólag raktam egymás mellé.)

Az ötletek szexuális életéről, avagy a csere

Ma a norvég lakások ára négyszerese a két évtizeddel ezelőtti áraknak, amit sem az építési költségek, sem az elmúlt két évtized inflációs számai nem indokolnak. A norvégok úgy vélik, mindez a „fundamentumoknak” köszönhető. Mark Thornton viszont másként látja (és Thornton ígéretes látnok). Figyelemre méltó fejlemény, hogy a norvég lakásárak a válság óta is mintegy harmadával növekedtek. És mert egy eszközbuborékhoz ugyanaz a három dolog kell, mint a háborúhoz (pénz, pénz és pénz), így joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért növekszik az utóbbi években öles léptekkel a pénzkínálat. A válasz pedig az, hogy az euróválság miatt megnőtt a kereslet az olyan biztonságosnak tekintett valuták iránt, mint amilyen a norvég korona is. A norvég jegybank pedig nyomja a zsét, hogy az olajexport visszaesését elkerülendő ne erősödhessen meg az árfolyam. Az új pénz pedig az ingatlanpiacon landol. 

A ceruza története újra. Milton Friedman szájából. Animációval.

A politikus holnapra akar eredményt, így különös vonzalommal érez a rövid távú, keresletvezérelt költségvetési politika iránt. Dwight R. Lee cikke keynesianizmusról és fiskális felelőtlenségről.

James McTeigue (r.): V mint vérbosszú (V for Vendetta) (2005)
Olivier Marchal (r.): MR 73 (2008)
Clint Eastwood (r.): Gran Torino (2008) (5*)

1997 és 2006 között az amerikai lakásárak közel megduplázódtak, majd 2006 után meredeken zuhanni kezdtek. Mivel ez idő alatt sem az építési költségek, sem a népesség, sem a hosszú távú kamatlábak érdemben nem változtak, az amerikai Yale Egyetem nagyhírű közgazdász professzora, Robert Shiller szerint mindez egy klasszikus eszközbuborékra utal. The Subprime Solution című 2008-as könyvében Shiller a történetek-ragály-visszacsatolási hurkok fogalmaival magyarázza a lakáspiaci boom kialakulását (vö. Tőzsdemámor). Ennek lényege hozzávetőlegesen, hogy a lakásárak növekedése megerősíti az emberek hitét, hogy az árak tovább fognak emelkedni. A "nincs biztosabb befektetés, mint egy ház" története fokozatosan össznépi konszenzus lesz, ami - mint valamiféle rossz ragály - a bankárok, spekulánsok, politikusok, hivatalnokok, elemzők egyre szélesebb körét is "megfertőzi", és ami különféle visszacsatolási körök által (a saját lakáshoz jutás politikai felkarolása, a növekvő lakásárak miatti lazább hitel elbírálás, pozitív befektetői és elemzői hangulat stb.) a lakásárak további növekedését okozza, ami viszont még tovább erősíti "a föld nem szalad el", az "ingatlan egyirányú fogadás" stb. történetét, mint közkeletű vélekedést. És így tovább. Kész is az ingatlan boom, aminek végső soron egy olyan össznépi pszichózis az oka, ami egyaránt ragadja magával a memphisi Frayser negyed fekete közösségét és Ben Bernanket, aki 2005-ben (még mint a Gazdasági Tanácsadók Tanácsának elnöke) úgy vélte, hogy a lakásárak emelkedése lényegében a gazdaság fundamentumaira reflektál (álláshelyek növekvő száma, növekvő jövedelmek). Ugyanakkor ennél érdekesebb, hogy Shiller számot vet azzal a magyarázattal, miszerint a válságot a FED laza monetáris politikája okozta. Korrektül leírja, hogy 2002 októberétől kezdődően - páratlan módon - harmincegy hónapon át, egészen 2005 áprilisáig negatív volt a jegybanki reálkamat, amely periódus egyébként egybeesik a lakásárak legmeredekebb emelkedésével. Shiller álláspontja furcsán ingadozó. Mintegy ellenérvként írja, hogy a fix kamatozású jelzáloghitelek kamatait meghatározó hosszú távú kamatok 2003-ig nem reagáltak érdemben a jegybanki alapkamat változásaira (valami hasonlóval érvelt Greenspan is), amit aztán rögvest kiegészít azzal, hogy azok a változó kamatozású jelzáloghitelek, amiket döntően subprime adósoknak bocsátottak ki az ezredforduló után, viszont annál inkább, és hogy ezek az ARM hitelek igencsak fűtötték a boomot. 2009-es (George Akerloffal közösen írt) könyvében Shiller a buborék kialakulását (amit immáron 2000-től datál) leginkább a Fannie Mae és Freddie Mac - politikai nyomásra történő - erőszakos subprime hiteleivel kapcsolja össze (buborék-elméletét természetesen megtartva), amit úgymond az is alátámaszt, hogy a legjelentősebb áremelkedés az alacsony kategóriájú lakóingatlanoknál történt (nota bene kevésbé hangsúlyosan, de a 2008-as könyv is beszél a hitelezési standardok politikai felpuhításáról).

FOLYT. KÖV.

Faludy György

1944
Két magyar

A gerillákkal összeköttetést
szerezni Katona Palit küldték ki
tengeralattin Leyte szigetére.
Kievezett kis gumicsónakán.

Elásta a tömör homokban, aztán
a titkos rádión megállapított
találkahelyre futott az erdőben.
Kék mécs körül hármasban ültek ott.

Kezükben régi puskákat tartottak.
„I am doctor Paul Katona,” suttogta
Pali. Mire a fülöpszigeti

gerillavezér felkelt, kezt nyújtott
és ékes magyarsággal így szólt: „Doktor
Katona Pálnak hívnak engem is.”

(Viharos évszázad)

Skid Row: Breakin' Down

Paul Schrader (r.): Ádám feltámadása (Adam Resurrected) (2008) (5*)
Michael Mann (r.): Közellenségek (Public Enemies) (2009)
Lisa Cholodenko (r.): A gyerekek jól vannak (The Kids Are All Right) (2010)
James Mangold (r.): Kéjjel-nappal (Knight and Day) (2010)