Nem olyan régen írtam egy nyúlfarknyi posztot a norvég olajexport és ingatlanárak kapcsolatáról. Most pedig valami hasonló sztorit olvasok Lars Christensen blogjában. Csak épp az orosz gáz- és olajexport, illetve az orosz ingatlanárak kapcsán. (A poszt egyúttal hitet tesz azon („market”) monetarista tézis mellett, hogy a válságok kiváltó oka (többnyire) a pénzkínálat szűkülése (amivel ugye Thornton már nem feltétlenül értene egyet)).
Johannes Brahms: D-dúr hegedűverseny (op.77)
Baráti Kristóf/Győri Filharmonikus Zenekar/Berkes Kálmán
2013.március 23. (saját fotó)
Nem a pék jóindulatától várjuk kenyerünket, hanem hogy a pék a saját érdekeire van tekintettel, tudjuk meg Adam Smith 1776-os klasszikus opuszából. Más szóval, még a pékek is a piacról élnek. Ezért is lehet számukra komoly konkurencia az Úr Jézus, aki öt kenyérrel és két hallal ötezer embert képes jóllakatni úgy, hogy az összegyűjtött morzsák a végén tizenkét kosarat adnak. Mi ez, ha nem tisztességtelen verseny, amit a hivataloknak kéne eltiltaniok!? (A halkereskedőket most hagyjuk, azok nem tudják, hogy milyen árat kérjenek a halaikért, az arcátlanok!) De minderről részletesen Karel Čapek 1932-es Az öt kenyérről című szenzációs novellájából.
Clint Eastwood (r.): A legyőzhetetlen (Invictus) (2009) (5*)
Richard Berry (r.): 22 lövés (22 Bullets) (2010)
Joe Johnston (r.): Farkasember (The Wolfman) (2010)
A monetarista pénzelmélet a "pénzmennyiség változásának kizárólag az árszínvonalra gyakorolt hatását veszi tekintetbe, és eltekint annak relatív árakra gyakorolt hatásaitól” – idéztem e blogon Hayek véleményét még tavaly májusban. Thomas M. Humphrey viszont nem így látja.
Az egyik legnépszerűbb magyar harci nóta az 1848-as forradalom szellemét és vezérét idézi. Lássuk csak a szöveget! Nem árt az ismétlés, jóllehet, aki magyar, fejből fújja: „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje”. Ez eddig rendben, hiszen mint minden tisztességes toborzó dalban, itt is teljesíteni kell a kötelező feladatot. Na de ha folytatjuk: „ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni”. Hú, ez olyan magyaros! A hadsereg oda, a szabadság kivívásához új katonák kellenének, erre a derék magyarok rendelnek még egy kört a kocsmában, mondván, kivárjuk, üzen-e még egyszer, vagy csak viccelt. (Lackfi János: Milyenek a magyarok?)
Remek kis kötetet jelentetett meg a Szabad Piac Alapítvány. A Tom G. Palmer szerkesztette könyv olyan szerzőktől tartalmaz rövid esszéket, mint a Nobel-díjas közgazdász Vernon Smith vagy a Nobel-díjas író Mario Vargas Llosa. A kis kötet címe provokatívan Az erkölcsös kapitalizmus: Amit az iskolában nem tanítanak. Ha valaki eddig úgy gondolta, hogy a kapitalizmusról csak tudálékos marxista-leninista halandzsában lehet érvényeset mondani, az mindenképpen olvassa el ezeket az esszéket. De másoknak sem fog megártani.
Olvasom Járai Zsigmond A pénz beszél című opuszát. A volt jegybankelnök (emlékszünk, Simor úr elődje) magyarázza a bizonyítványt, idézem: "Három év alatt három adósokk (2004-2006 - én) - nos, az mindenen túltesz, és sajnos a hazai gazdasági környezet korántsem olyan biztonságos, hogy ezeket a politikai indíttatású gazdasági >>földrengéseket<< áldozatok nélkül elviseljük". Megértettem: a jegybank mindent megtett az inflációs cél elérése érdekében, csak hát a kormány ugye. Aztán kézbe veszem az e heti Figyelőt. Benne interjú Király Júliával, az MNB idén júliusban távozó alelnökével. Király elmeséli, hogy az elmúlt hat évben a jegybank mennyi mindent elért, de tényleg, csak hát az inflációs célt nem sikerült épp egyetlen évben sem teljesíteni. De van rá magyarázat. Mert az mindig van. "Egy dolog tény: nálunk folyamatosan megfigyelhetőek voltak a kormányzat oldaláról érkező árlökések. Ezek beépültek a várakozásokba és a költségekbe is, folyamatosan erősítve az inflációs nyomást az alapfolyamatokban" - mondja Király. Ezt is megértettem. (Csak egy dolgot nem értek: ha nem a jegybank határozza meg az infláció mértékét, akkor minek célozza? A költségek növekedése okozza az inflációt meg az adósokkok, oszt nincs szükség magyarázkodásra. Sőt akkor Király Júliára sincs szükség.)
A költségek vagy a pénzmennyiség határozza meg az árszínvonalat? Thomas M. Humphrey remek tudománytörténeti cikke. (Mindazok számára feltétlenül ajánlott, akik az infláció kapcsán "begyűrűző" olajárról, ár-bér spirálról, kormányzat felől jövő árlökésről, monopolisztikus árképzésről stb. szeretnek beszélni.)
Kabay Barna (r.): Hippolyt (1999)
Chris Weitz (r.): Egy fiúról (About a Boy) (2002)
Maurice Barthélémy (r.): Eszeveszett bokszoló (Casablanca Driver) (2004)
Doug Liman (r.): Mr. és Mrs. Smith (Mr. and Mrs. Smith) (2005)
Tom Vaughan (r.): A nagy kvízválasztó (Starter for 10) (2006)
Timur Bekmambetov (r.): Wanted (2008)
Danny Boyle (r.): Gettómilliomos (Slumdog Millionaire) (2008)
Björn Stein (r.): Végső menedék (Shelter) (2010)
"A szovjetek által erőltetett szocializmus időszakában nem volt szokás az önálló gondolkodás, sem a kockázatvállalás. Sok embert meg kellett szabadítani az illúzióktól - amely minden posztkommunista országra jellemző volt -, hogy valaki más oldja meg helyettük a problémát. Lendületbe, mozgásba kellett hozni sokukat, kényszeríteni kellett őket, hogy döntéseket hozzanak, és felelősséget vállaljanak." Mart Laar: Vissza a jövőbe
Faludy György
Éhség
I.
Nem rossz ez itt a kék napfényben.
A barakk földjén sár dagad.
Uszonyokat növesztek éjjel,
napközben zsenge szárnyakat.
A bőröm somfánál keményebb:
alája dugtam lényemet.
Nem mar a fagy, pofont nem érzek,
mag lettem végre héj helyett.
A beleimen is túladtam,
amikor majdnem megevett
az éhség; most csak szemsarkamban
szorongat még egy keveset.
Meg az is, hogy bolhák ugrálnak
és lakmároznak farkamon.
De mért is őrzök luxustárgyat
itt Recsken? Holnap eldobom.
Szerelem? Szépség? Szabad élet?
Álomnak még jó. Ásítok.
Farcsontomból üvegcserép lett.
Nagyon rossz ülnöm. Állni jobb.
Állok hát, a nehéz csákánnyal
kezemben, a havas úton.
A hajcsár néz. Biztos meglátta,
hogy felemelni se tudom.
Mindjárt hozzám lép, felrúg, megver,
agyoncsap. Csipkés fellegek,
vadkék ég. Mindent lát az ember,
és mindent mindjárt elfeled.
II.
Két napja Borostóbi Jóska
halt éhen, ma délben Szuha
bukott szemem előtt a hóba.
Legyen nekik a mész puha!
Mindről verset kéne szereznem.
Hányat? Ötvenet? Hatvanat?
Már könnyem sincs, oly könnyű lettem.
Pihe? Kísértet? Almahab?
Még jó, hogy szellemem töretlen:
a homlokomban csillagok
s egy kard; s hogy olvadnak köröttem
a rég elfagyott illatok!
Most mind a garatomon táncol:
a Pápéte-i éjszaka,
meg nagyanyám verandájáról
a jácint-gyertyák kék szaga,
aztán a japán légibombák
füstje. Szagolnám szívesen,
de szállni kezdek. Ez az ország:
mindegyik dombját ismerem.
Sörbettel etetik a párás
gőzfürdőben Ali basát
szolgái. Ez Rákosi Mátyás,
kit most is helyből ugrok át.
Ott Béla király Isztergomban:
az apró, sárga trónterem
s az oroszlánok. Lehajoltam,
s eléje csúsztam térdemen:
„Maradj velünk!” De nemet intett.
A királynő apródjai
vagyunk, s karóba húznak minket
a nádorispán Báthory
kívánságára itt Pozsonyban,
a vízpart árnyas tölgyei
alatt. Ajkam közt szörnyű szomjam
s alvadt vérem göröngyei.
A karóról most visszamászok
a hóba. Hány festő nevét
tudom M-mel a reneszánszból?
Mantegnáét, Melizzóét –
aztán Giovanni da Milano,
Mazaccio, Michelangelo,
Martini, Memling, da Majano,
meg Mazzolino – erre jó
az ismeret lerágott csontja.
Inkább százszorszép kellene,
hogy a szirmokon kiszámoljam:
mi történik majd itt velem.
De százszorszép nem nő a hóban.
Helyette megpróbálhatom
a római uralkodókat.
Kezdem. Caesar – éhenhalok,
Augustus – mégse halok éhen,
Tiberius – éhenhalok,
Caligula – nem halok éhen,
Claudiusszal éhenhalok,
és így Marcus Aureliusszal
tizenegy újabb név után.
A császárokat sose tudtam
tovább. A téli délután
csupa gejzír. Gyémántot szikráz
s nyersselymet őröl a malom.
Hány órája, hogy a hókristályt
nézem a kabátujjamon?
E földre én is készületlen
jöttem. Behúnyom a szemem.
Azt látom, ahogy megszülettem
védtelenül és meztelen,
mint most. Mért jöttem a világra?
Mi volt a célja? Ne keresd!
Ez itt a fény nagy uszodája,
hová beugrattak fejest.
(Recsk, 1951 telén)
Nathaniel Branden
Válságok
(The Objectivist Newsletter 1962. augusztus)
ELKERÜLHETETLENEK A VISSZATÉRŐ VÁLSÁGOK EGY LAISSEZ-FAIRE KAPITALISTA RENDSZERBEN?
Jellemző, hogy ellenfelei olyan hibákat tulajdonítanak a kapitalizmusnak, melyek valójában nem magából a kapitalizmusból származnak, hanem az etatizmusból: hibákat, melyek a kormány gazdasági intervenciójából fakadnak, és melyeket a kormányzati intervenciók tesznek egyedül lehetővé. Ékes példája az efféle vádnak, hogy a kapitalizmus kizárólagos monopóliumok kialakulásához vezet, miként arról máshol már szót ejtettem. Mindazonáltal a leggyakrabban hangoztatott vád szerint a kapitalizmus - természetéből fakadóan elkerülhetetlenül - időszakos válságokhoz vezet. Az etatisták egyfolytában azt szajkózzák, hogy a gazdasági válságok (az ún. üzleti ciklusok, avagy a „fellendülés és hanyatlás” jelensége) a laissez-faire kapitalizmus inherens velejárói, és hogy a szabályozatlan szabad piac kudarcára az 1929-es Nagy Válság szolgált végső bizonyítékul. No de mi az igazság valójában?
Egy válság a termelés és a kereskedelem nagymértékű csökkenését jelenti, amit a kibocsátás, a beruházás, a foglalkoztatás és a befektetett eszközök (berendezések, gépek stb.) értékének éles visszaesése jellemez. A szokásos üzleti fluktuációk, az ipar bővülési ütemének átmeneti csökkenése nem okoz válságot. Egy válság a gazdasági tevékenység nemzetgazdasági szintű összehúzódását és a beruházási eszközök értékének általános csökkenését jelenti – nagy arányban. Mindazonáltal nincs a szabad piac természetében semmi, ami ilyesfajta eseményt okozna. Számtalanszor megcáfolták már az olyan népszerű magyarázatokat, melyek szerint a válságot a „túltermelés”, az „elégtelen fogyasztás”, a monopóliumok, a munkamegtakarító eszközök, a rossz jövedelemeloszlás, a túlzott felhalmozás stb. okozná.
A gazdasági tevékenység igazodása a változó körülményekhez, a tőke és a munkaerő áramlása az egyik ágazatból a másikba valójában folyamatos egy kapitalista gazdaságban. De mindez a kapitalizmust jellemző dinamikát, növekedést és fejlődést jelenti. Mindig van ugyanakkor lehetőség egyik vagy másik területen profitot szerezni, mindig van igény és kereslet javakra, és csak az változik, hogy épp mely javak termelése válik leginkább nyereségessé. Persze bármelyik ágazatban lehetséges relatíve túlkínálat, és akkor abban az ágazatban esnek az árak, a jövedelmezőség, a beruházás és a foglalkoztatás, és akkor a tőke és a munkaerő megindul, hogy másutt előnyösebb alkalmazásra találjon. Egy ilyen ágazat átmenetileg valóban stagnálni kezd, ami az indokolatlan, vagyis gazdaságtalan, előnytelen és improduktív beruházás eredménye.
Ám az aranystandard alapon működő szabad gazdaságban az ilyen improduktív beruházások terjedelme erősen korlátozott, és az indokolatlan spekuláció nem növekedhet akadálytalanul addig, míg végül aztán maga alá gyűri a teljes nemzetet. Egy szabad gazdaságban ui. a vállalkozások finanszírozásához szükséges pénz- és hitelkínálatot objektív gazdasági tényezők határozzák meg. A bankrendszer működik a gazdasági stabilitás őreként. Azok az elvek, melyek a pénzkínálatot szabályozzák elejét veszik a nagymértékű indokolatlan beruházásoknak. A legtöbb vállalkozás ui. - legalábbis részben - banki hitelből finanszírozza a tevékenységét. A bankok mint befektetési klíringházak funkcionálnak, és azokba a vállalkozásokba fektetik az ügyfeleik megtakarításait, amelyek a legsikeresebbnek ígérkeznek. A bankok nem rendelkeznek korlátlan forrásokkal hiteleikhez, csak korlátozottan, aranytartalékaik erejéig tudják hiteleiket kiterjeszteni. A siker érdekében, vagyis a profitért, ami által magukhoz vonzzák a befektetők megtakarításait, a bankoknak megfontoltan kell hitelt nyújtaniuk: azokat a vállalkozásokat kell megtalálniuk, amelyeket a leginkább megbízhatónak és potenciálisnak nyereségesnek ítélnek.
Ha a megélénkülő spekuláció időszakában a bankok a hitelkérelmek számának abnormális növekedésével szembesülnek, akkor a rendelkezésre álló pénz szűkülésére válaszul a) megemelik a kamatlábakat, és b) még szigorúbban bírálják el a hitelt kérelmező vállalkozásokat, azaz még szigorúbbá teszik azokat a feltételeket, amelyek alapján megbízhatónak ítélnek egy beruházást. Ennek következményeként nehezebb lesz forrásokhoz jutni, ami a beruházások átmeneti megszorítását és összehúzódását okozza. Ilyenkor az üzletemberek gyakran kénytelenek azzal szembesülni, hogy nem tudják az általuk vágyott hitelt megszerezni, és vissza kell fogniuk fejlesztési terveiket. A részvények vásárlása, ami a befektetők részéről a vállalatok jövőbeni becsült bevételeire reflektál, szintén csökken, a túlértékelt részvények ára pedig esik. A gazdaságtalan tevékenységet folytató vállalkozások már nem képesek további hitelhez jutni, és kénytelenek lehúzni a rolót. A termelési tényezők elpocsékolása következésképp megáll, a hatékonytalanság megszűnik. Ám a gazdaság legrosszabb esetben is csak egy enyhe recesszión megy át, azaz a beruházás és a termelés általános színvonalának enyhe csökkenésén. Egy, a regulációtól nem megbénított gazdaságban a korrekciós folyamat ui. nagyon gyorsan megtörténik, a termelés és beruházás pedig újra növekedésnek indul. Az átmeneti recesszió nem káros, sőt hasznos. A gazdasági rendszer hibájának korrekcióját jelenti, a beteg állapot megszűnését, és az egészséges gazdasági működés visszatérését. Egy ilyen recessziónak ugyan jelentős hatása lehet néhány ágazatban, de a gazdaság egészét nem döntheti romba.
John Lukacs helyesen mutat rá, hogy a magyar szóhasználatban az "európai" jelzőhöz kimondatlanul is hozzátapad az européer kifejezés jelentése. "Európai" az, aki művelt, urbánus, nyugati nyelveket beszélő, irodalmat, művészetet ismerő ember, és persze sok mindenben kozmopolita. Nota bene nincs ebben semmi új, ez lényegében a XVIII. század szellemi és politikai arisztokráciájának voltairei szellemisége, mely szerint az "európai" leginkább egy nemzetek feletti, felvilágosodott, racionalista attitűdöt jelent. Ha pedig ehhez azt is hozzávesszük, hogy a Kádár-rezsim alatt itthon "Európa" egyet jelentett a vasfüggönyön túli nyugati mennyországgal, de legalábbis a Milka csokoládéval, akkor nem meglepő, hogy az "európai" jelzőnek nagyon erős pozitív töltete van. És én hajlamos vagyok egyenesen azt gondolni, hogy a magyar értelmiséginek az Európai Unióhoz való viszonyát az "európai" jelzőnek ez az européer felhangja nagyban meghatározza: ti. magát kicsit is műveltnek tartó ember csak nagyon óvatosan kritizálja az EU-t, mert a végén még kiderül róla, hogy nem européer. Vagyis nem racionalista, nem felvilágosult, nem művelt, hanem inkább nacionalista, és legszívesebben visszamenne Ázsiába. Rovásírásos útlevéllel. Azt hiszem, az "európai" jelző nagyban tabusítja az Európai Uniót, mint politikai projektet.
Most olvasom, hogy itthon az online társkeresőknek 2 millió regisztrált felhasználója van, és egy átlagos napon 80 ezer társkereső lép be valamelyik oldalra.
Eötvös Péter: Korrespondenz (1992-93)
Pellegrini String Qurtet
Michael Bay (r.): Pearl Harbor (2001)
Neil Jordan (r.): A másik én (The Brave One) (2007)
Koltai Lajos (r.): Este (Evening) (2007)
A divatos magazinok gasztronómiai rovatainak ételkölteményei kizárólag a szemnek készülnek, állítja Roland Barthes 1957-es Mitológiák című kis könyvében. Nincs ui. az a háziasszony, aki ezekből a lapokból sütne-főzne. És ezt a konyha rovatok szerkesztői is pontosan tudják. Az ételekről közölt színes képek valójában dekorációk a magazinhoz. Miként az ételek is lényegileg csak dekorációk. Csinos fotók, ám látványuktól mégsem leszünk éhesek. Barthes szerint ezeknek a képeknek valójában az a szerepe, hogy az előkelőség álmával ajándékozzák meg az olvasókat, akik nagyrészt kispolgárok és szinte soha nem esznek a hétköznapokban a képeken látható ételekhez még csak hasonlót sem.
„Tisztázzuk valamit: a bizonyítékok nem azt mondják, hogy a kormányzati kiadások csökkentése mindig gazdasági fellendüléshez vezet, hanem azt, hogy a kiadáscsökkentés sokkal kisebb megterhelést jelent a gazdaság számára, mint az adóemelések, valamint azt, hogy egy kiadáscsökkentésen és más növekedés ösztönző intézkedésen alapuló, gondosan eltervezett deficitcsökkentési terv teljesen kiküszöbölheti azt a kibocsátási veszteséget, amit egy ilyen kiadáscsökkenéstől egyébként várnánk. Ezzel szemben, az adóemelésen alapuló deficitcsökkentés mindig recessziós hatású” – írja tanulságos cikkében Alberto Alesina, a Harvard Egyetem közgazdász professzora.
„Ha a kínálat korlátlan (a fölkínált javak soha nem fogynak el), akkor a kereslet zéró” – írja Tamás Gáspár Miklós Szolidaritás és kritika című legutóbbi cikkében. Bár a mondat bármelyik gazdasági szakközépiskolában évismétlést vonnak maga után, én mégis hajlok arra, hogy Tamás Gazsi esetében a valóság irányába tett bátor lépésként értékeljem, mivel tényleg van olyan, hogy kereslet és kínálat. Ugyanakkor sajnálattal kell tudomásul vennem, hogy a cikk mondatainak többségéből hiányzik még ez a fajta előremutató törekvés.