Sydney Pollack (r.): A keselyű három napja (Three Days of the Condor) (1975)

A Szolidaritás 25 évvel ezelőtti választási győzelmének apropóján Leszek Balcerowicz tanulságos cikket írt Poland must stick to winning formula címmel a FT-ba. Cikkében Balcerowicz rólunk is megemlékezik: míg Lengyelországban 1989 és 2013 között az egy főre eső GDP több mint duplájára emelkedett, addig idehaza mindössze 22 százalék volt az emelkedés. Szlovákiában ugyanez az érték 83 százalék, Csehországban 48 százalék, Észtországban 90 százalék (Balcerowicz számai). Lemaradásunk okai – Balcerowicz szerint – a túlméretes államban, a krónikus költségvetési hiányban és a hatalmas államadósságban keresendők. Utal emellett a magánberuházások alacsony voltára is, mint amiben a lengyelek hasonlóan rosszul állnak.

Lenny Kravitz: Freedom Train (Billy Elliot Video Montage)

Ami azonban az új pénzügyi eszközöket illeti, a tapasztalat egy szigorú szabályt alapoz meg, amelynek megértése kevés gazdasági ügyben fontosabb. És gyakori, hogy nem is elegendő. A szabály pedig így hangzik: a pénzügyi műveletek nem alkalmasak a megújításra. (John Kenneth Galbraith: A pénzügyi spekulációk rövid története, 1990)

Nathaniel Branden írása a Kapitalizmus blogon.

Kattints a képekre!

A Népszabadság hétvégi mellékletében Révész Sándor recenziója Wapshott Keynes és Hayek könyvéről. Révész szóba hozza a kötet fordítóját, Felcsuti Pétert, a Raiffeisen Bank egykori vezérét, a Bankszövetség volt elnökét. Révész szerint Felcsuti "nyilván nem a konyhapénz kiegészítése végett fordította le" a Wapshott könyvet, hanem állítólag üzenni kíván a népnek: a Keynes és Hayek közti középútra van szükség. Arra, hogy "beletendáljunk végre a szintézis szürkéjébe" (értsd: a mindent feketén vagy fehéren látó szemlélettel szemben). Bizonyára. Mindazonáltal Felcsuti a fordítói előszóban expressis verbis Keynes mellett teszi le a voksát, igaz, Hayek meglátásait is méltatja. Nota bene Felcsuti MaNcs-cikkeiből (posztjaiból) is valamiféle szociáldemokrata világlátás tükröződik, ha egyáltalán. Felcsuti valójában több könyvet is lefordított az elmúlt években: pl. Liaquat Ahamednek A pénzvilág urait, Dani Rodiknak A globalizáció paradoxonát vagy az Akerlof és Shiller szerzőpáros Animal Spirits kötetét. Ezek a könyvek premier ligás szerzők nagy sikert aratott művei, amik sokkal inkább a minőségi ismeretterjesztést képviselik, mint a "szintézis szürkéjét" (és inkább keynesi vonalon, ha már így nézzük). Szóval amit Felcsuti csinál, az nekem inkább hiánypótlásnak tűnik (amihez a magam részéről jó egészséget kívánok neki).

Valaki a „taoista taichi” kifejezésre keresve talált rá a blogomra. A kedves érdeklődőnek íme a Magyarországi Taoista Tai Chi Társaság honlapja: http://www.taoistataichi.hu. Én immáron több mint egy éve járok edzésre, és mindenkinek csak ajánlani tudom. További részletek a honlapon.

Hasonlóan korábbi könyveihez, Tim Harford új kötete, Az oknyomozó közgazdász szintén olvasmányos és szórakoztató. Harford ezúttal az ún. modern makroökonómiát mutatja be népszerű stílusban: negatív keresleti és kínálati sokk, infláció, kibocsátási rés, munkanélküliség, gazdaságélénkítés, a GNP kultusza és a nemzetek boldogsága. Phillips-görbe, Beveridge-görbe, Lucas-kritika, hatékony bérek, nominális GDP célkövetés és hasonlók mesélősen (már amennyire persze lehet; nem vagyok benne biztos, hogy egy laikus olvasó számára mindenhol kristálytisztán érthető a szöveg – szerénység visszakapcsolva). Bár Harford vonzódik a viselkedési közgazdaságtanhoz, és némi inflációs hajlam is tetten érhető nála, de alapvetően a mainstream tankönyvi anyagot hozza. Azt viszont nem dogmatikusan: érveket és ellenérveket ismertet, kellően kidomborítva a közgazdaságtan polemikus jellegét. A könyv műfaja is rendhagyó, dialógus. A szerző egy elképzelt kormányzóval (főhivatalnokkal vagy valami hasonlóval) beszélget arról, hogy mit lehet és érdemes tudni nagyjából a mai gazdaságok működéséről. Mert a közgazdászok csak nagyjából ismerik a gazdaság egészének működését. A könyvet természetesen végig áthatja a válság-fíling. Makroökonómia kurzusokhoz kötelező ajánlott olvasmány.

Samuel Barber: Adagio vonószenekarra
Brigham Young Egyetem Kamarazenekara/Kory Katseanes
2014. május 16. (saját fotó)

(De nem is kell 2011 elejéig visszamenni. Az Interpress Magazin e havi számának A válság igazi arca 2. című cikkében Pogátsa szintén prezentálja EU „uralkodó válság narratíváját” (első rész az áprilisi számban).)

Kazimir Malevics Szuprematizmus (1915)

A Danube Institute meghívására Václav Klaus előadást tartott a hét elején Budapesten. "Beszéde sokakat szinte hipnotizált" – számol be az Index. A Danube Institute honlapján semmit nem találok. Klaus privát honlapján viszont olvasható a beszéd.

Az euró, az adósságválság és a föderális Európa címmel poszt olvasható tőlem a Kapitalizmus blogon. Köszönet a szerkesztőknek a közlésért.

Kattints a képekre!

Louis Armstrong: We Have All The Time In The World

A munka ünnepén alkalomhoz illő kikapcsolódás megnézni Ayn Rand Az ősforrás című regényének 1949-es filmadaptációját. :D A forgatókönyvet Ayn Rand írta. Howard Roark szerepében Gary Cooper. A filmet King Vidor rendezte. Íme!

„A kétezres években, az eurózóna tagjaként ez a periféria minden addig látottnál alacsonyabb kamatszinteken jutott tőkéhez, ami egyfajta befektetési boomot okozott a térségben. Görögországban mindezt megfejelte még a 2004-es olimpia is, amely extra lökést adott a gazdaságnak (…) Mindez azonban nem tesz semmissé két igen fontos tényt. Az egyik, hogy a káros és mesterséges buborékot az alacsony kamatláb okozta. Görögországnak a periódus alatt folyamatosan jelentősen magasabb kamatlábra lett volna szüksége annál, mint amekkorát az Európai Központi Bank az alacsonyabb növekedésű, nagyobb tagállamok érdekei miatt meghatározott” – írta Pogátsa Zoltán Optimális felzárkózási környezet-e az eurózóna? című cikkében (Európai Tükör 2011/2). És nekem ez épp annak az „uralkodó válság narratívának” tűnik, amit Pogátsa állítólag tagad. Mármint Pavlos Zafiropoulos szerint. Máskülönben meg a Pogátsa által előadott görög sztori arra rímel, amit 2009-es Álomunió könyvében már röviden felskiccelt.

Vukán György 1989-ben komponált miséjét 1991-ben II. János Pál pápának ajánlotta. Hallgassuk meg! (Számomra a csúcspont a 20:03-nál kezdődő ima (Anette Lowman ének, Vukán György zongora).)

"Szent István európai akart lenni, és európaivá kívánta tenni népét, országát" – írja Gyurcsány Ferenc. Amihez csak egy kis megjegyzést tennék: a XI. században nem létezett Európa fogalma, következésképpen István nem akarhatott európai lenni, és európai országot sem akarhatott. Európa mint földrajzi fogalom a XVI. században terjedt el, mint érték fogalom a XVIII. században. Európa olyasfajta politikai fogalma pedig mint amiről Gyurcsány ír teljességgel XX. századi. Persze értem én, hogy ez egy kampányszöveg, és nem is lenne nekem ezzel akkora nagy bajom (más politikus is elsütötte már ezt). Csak hát mostanság olyan érzékenyek lettünk a történelemhamisításra.

Az euró befejezetlen pénz, ahogy Soros György szereti mondogatni. Van ECB, de nincs európai kincstár. Pedig történelmi tapasztalat: nincsenek optimális valutaövezetek, a tényezőmobilitás nem tökéletes, a relatív árak változása nem képes súlyos aszimmetrikus sokkokat elnyelni, illetve csak lassan. Közös valután vagy rögzített valutaárfolyamon alapuló pénzügyi rendszer nem tud hosszabb távon pénzügyi transzferek nélkül működni. Erre volt az IMF a Bretton Woods-i rendszerben, az aranystandard érában pedig a jegybankok kölcsönöztek egymásnak aranyat elkerülendő a valutaválságot. Az euró bevezetésekor is tudható volt, hogy a létrejövő euróövezet nem lesz egységes gazdasági régió (ahogy Mundell értette), számos empirikus kutatás figyelmeztetett erre. Így aztán magam hajlamos vagyok Václav Klaus véleményével egyetérteni, miszerint a pénzügyi unió a politikai unió trójai falova, még ha a maastrichti kritériumokat azért is hozták, hogy politikai integráció hiányában megtámogassák a pénzügyi uniót. Sejteni lehetett, hogy a befejezetlen pénz idővel befejezést kíván, és hogy az eurózóna minden problémáját a harmonizáció, a közös intézmények meg a gazdasági kormányzás hiánya (meg a többi rosszul csengő EU frázis) fogja majd úgymond okozni. Magyarán a politikai unió hiánya. (Pedig az SGP működhetne, feltéve ha betartják, illetve ha a magánadósságokra is valamiféleképpen kiterjesztik, vagy csőd). Persze sosem volt titok, hogy a monetáris unió végső célja a politikai unió. Mindazonáltal lehet, hogy az EU politikai integrációjának elmaradása a monetáris integráció mögött, azaz a befejezetlen euró, a föderális Európa híveinek nagyon is tudatos terve volt. Enrico Spolaore tanulmánya azt pedzegeti, hogy a befejezetlen pénz igencsak passzol a funkcionalisták spill-over logikájába, ami az ESM, a bankunió, az európai szemeszter és a hasonlók részleteibe adagolva nyeleti le velünk a föderális EU békáját.

Roberto Rossellini (r.): Róma, nyílt város (Roma, cittá aperta) (1945)

Egy 2011-es tanulmányban olvasom, hogy versenyképességüket 1999 és 2008 között elvesztő Görögország, Portugália, Spanyolország és Írország – saját valuta híján – kénytelenek lesznek deflációs politikával javítani helyzetükön. A tanulmány szerzője, Paul De Grauwe megjegyzi: a tankönyvek többsége mostanra nem mulasztja el megemlíteni, hogy ez a folyamat bizony fájdalmas. Mostanra? Hm. A ’85-ös 12. kiadás alapján magyarul ’92-ben megjelent klasszikus Samuelson Közgazdaságtanban a következő áll: „Vér folyik azoknak az országoknak az utcáin, amelyek a belső költségdefláció révén próbálnak meg igazodni egy túlértékelt valutához” (III. kötet 1236 o.).  (Szokatlan drámaisága miatt jegyeztem meg a mondatot. Az újabb magyar kiadásokban nem is szerepel.) (Nota bene mind a négy országban jelentősen csökkentek azóta a reálbérek, de nem rémlik, hogy vér folyt volna az utcákon. (A dolog különössége, hogy az export éppen abban a Görögországban nem akaródzik növekedni, ahol a reálbérek csökkentése a legnagyobb társadalmi ellenállásba ütközött.))

Frank Zappa: Trouble Every Day