...tündéri!

Murray Rothbard
Működésben a verseny: 25 éves a Xerox

(The Freeman 1985. február)

Valamivel több, mint 25 évvel ezelőtt forradalmi esemény történt az üzleti világban, illetve általában Amerika életében. Ámde ez a forradalom nem járt sem vérontással, sem kivégzéssel. Történt ugyanis, hogy New York városban bemutatták a sajtónak a Xerox 914-et, a világ első teljesen automatikus, hagyományos papírra nyomtató másológépét.    

Persze másológépek már előtte is léteztek, de azok a gépek bénák voltak és bonyolultak, a másolás sok időt vett igénybe, a végeredmény pedig egy nem túl attraktív, speciális tintapapírra nyomott homályos maszat volt. A Xerox érkezése viszont megnyitotta a fénymásolás korát. A gép olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy fennállt a veszélye, a "xerox" szó egy évtizeden beül márkanévből átalakul egy közhasználatú kifejezéssé.

Sok ember, még néhány közgazdász is, úgy véli, hogy a nagy, tőkeerős cégek mindig le tudják nyomni a kicsiket. De semmi sem lehet ennél távolabb az igazságtól. A Xerox előtti időkben, a fotóipart egyetlen hatalmas cég uralta, legalábbis az Egyesült Államokban. Nevezetesen az Eastman Kodak. És mégsem a Kodak, vagy valamelyik másik üzleti óriás vagy nagy kutatóközpont találta fel a xerografikus eljárást. Hanem egyetlen ember, bizonyos Chester Carlson, egy New-York-i szabadalmi hivatalnok, aki az első kísérleteket saját lakásának konyhájában végezte el 1938-ban.

Carlson aztán próbált olyan céget találni, amelyik a találmányból kereskedelmi terméket fejleszt, és elsőként az Eastman Kodakra gondolt. De a Kodaknál azt a választ kapta, hogy a dolog soha nem fog működni, az egész túlságosan bonyolult, a fejlesztés túlságosan költséges, és (ami a leginkább figyelemre méltó ellenvetés) potenciálisan kis piaca lenne a terméknek. Carlson hasonló választ kapott még további 21 nagy cégtől. Olyanoktól, mint amilyen az IBM is. És ezek a cégek kivétel nélkül "szakértők" voltak, hogyan is tévedhettek volna mindahányan!

Legvégül egy kis rochesteri cég vállalkozott a Xerox-projectre. A 7 millió dollárnál kisebb éves bevételű, fotópapírt gyártó cég, a Haloid Co. vette meg Carlsontól a gyártási jogot 1947-ben, hogy aztán a következő 12 évben 20 millió dollárt költsön rá, mielőtt 1959 őszén a nagyszerű Xerox 914 piacra került. A Xerox 914 vezető mérnöke, Horace Becket a következőképp vall: "Technikailag nem tűnt egyértelműen nyertes ügynek... Szóval azt, amit mit tettünk egy nagy vállalat nem tehette volna meg. Mi valóban kockáztattunk, mert egyszerűen nem tehettünk mást". A kis vállalkozások igenis lenyomhatják, és innovációban felülmúlhatják az óriásokat.

A Haloid Co. (később Haloid Xerox Co., végül Xerox) lett az 1960-as évek egyik legnagyobb üzleti és tőzsdei sikertörténete. Az 1970-es évek elejére szinte teljes egészében megszerezte a fénymásológépek új és hatalmas piacát, bevétele pedig 1983-ban elérte a 8,5 milliárd dollárt. Ámde a '70-es évek közepére a Xerox maga is egyre nagyobb, bürokratikusabb és lomhább lett, Japán pedig a népszerű Savin másolóval elárasztotta a fénymásolók piacát.  Ahogy az új kis cégek által támasztott verseny felgyorsult, a Xerox piaci részesedés úgy csökkent: 1975-ben 75% volt, 1980-ban 47%, 1982-ben pedig 40% alatt. Ahogy az egyik befektetési elemző megjegyezte: "A termékeik kiöregedtek, és ők ott álltak meglepetten".

Az üzleti világban egyetlen cég, még az óriás cégek sem ülhetnek a babérjaikon. A bajban a Xerox ellentámadásba kezdett az új és tovább fejlesztett "Marathon" 10-es szériával, és 1983-ban a vállalat - 1970 után először - növelni tudta a piaci részesedését a fénymásolók piacán, majd 1984-ben az eredménye számottevően javult.
 
Így aztán isten éltesse a Xeroxot! A Xerox sikertörténet emléket állít annak, hogy egy egyedülálló, ámde briliáns és határozott feltaláló mit képes véghezvinni. Élő bizonyság arra, hogy egy kis cég miként képes az innovációra, és legyőzni az óriásokat, és hogy egy kis cég, miután óriás lett, miként képes újragondolni és újraszervezni magát, hogy lépést tartson egy sor újonnan jött versenytárssal. De a Xerox történet mindenekelőtt tisztelgés a szabad verseny és a szabad vállalkozás előtt, vagyis az előtt, hogy mire képesek az emberek, ha megengedjük, hogy szabadon gondolkozzanak, dolgozzanak, befektessenek és felhasználják energiáikat. Az emberi fejlődés és szabadság kéz a kézben járnak.

(saját fordítás)

Képzeljük el Friedrich Nietzschét, az örökkön betegeskedő, gyenge fizikumú fiatalembert, a mama egyetlen kicsi fiát, ezt a félénk, álmodozó és szűzies széplelket! A tehetséges ifjú filológust, akinek folyvást Hérodotosz, Plutarkhosz, Thuküdidész hőseivel van tele a lelke, nagy birodalmak felépülésével és összeomlásával, nagy háborúkkal és csatákkal. Képzeljük el az ifjú tudóst, aki hóna alatt könyvet szorongat, pápaszemével öt méterig sem lát, ámde romantikus lelkében a történelmi idők magasából véli megpillantani régi korok dicső századainak titkos szálait, miközben pipogyán belelép a bokáig érő pocsolyába. Nietzsche fiatal tanáremberként csetlik-botlik szűk folyosókon, hunyorog kis tanárikban, alacsony mennyezetű bérházak kormozó kályhájú albérleteiben. És persze egyáltalán nem találja helyét a modern polgári lét lilliputi díszletei között, kis filiszterek, kandallónál ülő, vértelen, hímezgető kisasszonyok társaságában, a kicsinyes álmok, apró törtetések, a kuporgató kispolgári élet világában. Önérzetét hatalmasra puffasztja a schopenhaueri bölcselet. Közben valami testi nyavalyát is összeszed, nem bírja az erős fényt, feje fáj, gyakran hány. Csak távolról, értetlenül nézi mindazt, ami a polgári élet komolysága: asszony, gyerek, hivatal. Nietzsche egy igazi földönkívüli, egy nem e világból való hamisítatlan idióta, aki Lou Saloméval történő első találkozásakor a következő mondattal szólítja meg a nőt: miféle idegen bolygóról pottyantunk mi ide, egymás elé?

Első rész

Második rész

(A recesszió mindig és mindenhol monetáris jelenség, vélekednek az ún. Market Monetaristák. Az elgondolás alapja pediglen két írás: Clark Warburton 1950-es The Monetary Disequilibrium Hypothesis tanulmánya, illetve nagyobb hangsúllyal Leland B. Yeager 1956-os A Cash-Balance Interpretation of Depression című tanulmánya. És mert a Warburton szöveget épp most olvastam, hát ráfordultam a Yeagerre is.)

Yeager A Cash-Balance Interpretation of Depression tanulmánya szerint a gazdasági válságok oka a pénz iránti túlzott kereslet, amikor a gazdaság szereplői en bloc próbálják növelni az általuk tartani kívánt pénz mennyiségét. Yeager igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy az általa szorgalmazott cash-balance megközelítés - miközben állítólag alkalmas a Say-törvénytől a Pigou-hatásig számos elméleti elgondolást integrálni, és ezért általánosabb - teljességgel összhangban van a válságok elégtelen keresleten alapuló keynesiánus magyarázatával. Végtére a pénz iránti túlzott kereslet egyet jelent az áruk iránti elégtelen kereslettel, avagy másképp közelítve, miután az árak rövid távon ragadósak, ezért a túlzott pénzkereslet lényegében azt jelenti, hogy a jónép rövid távon több árut és munkát akar eladni, mint megvenni. (És tényleg: pl. a Krugman-féle (több könyvében és cikkében kifejtett) kuponos bébiszitter szövetkezet-modell (Capitol Hill Babysitting Co-op) valójában tekinthető a válságok egyfajta cash-balance interpretációjának. És ahogy Krugmannál a szövetségbe tömörült bébicsőszök egyszerűen több kupont nyomtatva kerülnek ki a slamasztikából, úgy Yeagernél is a monetáris expanzió jelenti a megfelelő választ a túlzott pénzkereslet okozta válságra (a Krugman-féle zavaros példázatban eleve a kuponok számának - közelebbről meg nem határozott okból történő - lecsökkenése indítja el valamiféleképpen a "krízist"; K. vélhetően fel sem fogja, hogy ezzel hova sorolja magát). (Nota bene magából a cash-balance szemléletből fakad, hogy Yeager szerint mind az infláció, mind a defláció egyaránt gyógyír lehet a válságra: egyfelől az általános ár- és bércsökkenés (defláció) a pénzkészlet felértékelésével csökkentheti a pénz iránti keresletet (vagyis a Pigou-hatás elvben működhet), másfelől a monetáris infláció, azaz a pénzkínálat kellően nagymértékű növekedése szintén. Ámde Yeager csak ez utóbbi esetet tekinti gyakorlatilag is kivitelezhetőnek.))

Ha el is fogadjuk, hogy a gazdasági válságok kiváltója a pénz iránti túlzott kereslet, fölmerül a kérdés, hogy miért is kívánná mindenki egyszerre növelni a pénzkészletét. Ám Yeager a válságok cash-balance interpretációjának egyik erényét éppen abban látja, hogy ezt a kérdést éppenséggel nyitva hagyja. Tény, ha kitör egy válság, a pénzkereslet jelentősen megnövekedhet: hirtelen mindenki likvid eszközökre vágyik (adósságtörlesztés céljából, óvatossági megfontolásból stb.), a bizonytalan helyzet miatt a háztartások elhalasztják tervezet jelentősebb kiadásaikat, a cégek tervezett beruházásaikat stb. Mindez az aggregált kereslet súlyos visszaesésével járhat. Ámde ettől még nem a megnövekedett pénzkereslet (csökkenő aggregált kereslet) a válság eredeti kiváltó oka, hanem csak a válság következménye. Még akkor is, ha következményként sokkalta pusztított másodlagos hatásai lehetnek, mint önmagában a válságot eredetileg kiváltó tényezőnek. Így a Yeager-féle túlzott pénzkereslet közelítés leginkább a "másodlagos válságok" elmélete lehet csak. (Ahogy Sheldon Richman fogalmaz találóan: a keynesiánusok olyanok, mint az az ember, aki a film felénél megy be a moziba, és amikor leül, azt hiszi, érti a filmet.)   

Mostanában többször is belefutottam Clark Warburton nevébe, így a napokban nagy hirtelen elolvastam tőle négy tanulmányt.

I. Monetary Theory, Full Production, and the Great Depression (1945). A FED 1929-től kezdődő restriktív monetáris politikája okozta a Nagy Válságot. (Igen, Friedman-Schwartz előtt). A gazdasági stabilitás feltétele a monetáris egyensúly.

II. The Volume of Money and the Price Level Between the World Wars (1945). Eltekintve a háborús időszakoktól, a pénzmennyiség - a termékeket és szolgáltatásokat biztosító effektív termelőkapacitáshoz és a lakosság kialakult pénzügyi szokásaihoz viszonyított - változása a döntő tényező a termékek és szolgáltatások árszínvonalának változásában.  

III. Bank Reserves and Business Fluctuations (1948). A banki tartalékok hullámzása megelőzi az üzleti ciklusok hullámait.

IV. The Monetary Disequilibrium Hypothesis (1950). A hipotézis, mely szerint a pénzügyi rendszer zavarai okozzák az üzleti fluktuációkat a leginkább ígéretes hipotézis az üzleti ciklusok magyarázatára.

Nem meglepő, hogy Anna Schwartz a monetarizmus előfutárának tekinti (jó összefoglaló) Warburtont. Érdemes lesz W.-tól további cikkeket is elolvasni.

Duane Hanson: Supermarket Lady, 1969-1970

A kiszólított előlépett, és magányosan vacogott az asztal mögött trónoló felsőbbség meg az éppen elhagyott nyájmeleg közti űrben. Érdemeit, mulasztásait körülbelül számon tartva ugyan, de azokban mégis elbizonytalanodva, bármilyen meglepetésre készen állt. A Diri némán elolvasta a róla szóló heti bejegyzéseket, jobbra fordult, balra fordult, suttogó tanácskozás hol a fülükkel, hol a szájukkal felé hajló tanárokkal, majd elhangzott a verdikt. Lehetett ez megrovás, dicséret, dörgedelem, állíthatták őt példának a többiek elé, vagy megvonhatták tőle a szombati, sőt a vasárnapi kimenőt is. De nem ez, egyedül az aktus, az eljárás volt itt a lényeges, mondtam a feleségemnek. Éreztem, hogy mindezeket a dolgokat talán nem kellene elmondanom a feleségemnek, legalábbis nem így, hogy napokon, heteken át másról sem beszélek, mert valószínű, hogy untatom, és egészen biztos, hogy gyötröm őt ezzel, mint ahogyan, persze jóval kevésbé, mint őt, de magamat is csak gyötörtem vele, pontosabban szólva, magamat nemcsak hogy kevésbé, de másként is gyötörtem, mondhatni termékenyebben gyötörtem, mint ahogyan őt gyötörtem, ezt már akkor, mialatt beszéltem, mialatt feleségemnek a gyerekkoromat elbeszéltem, már akkor is pontosan éreztem, beszéd közben állandóan gyűlt, dagadt, feszült bennem gyerekkorom réges-régi és most az új veszély által hirtelen újra fellobbantott kelevénye, amely ki akart fakadni és ki is fakadt, tehát a beszéddel, igaz, gyötörtem magam, egyúttal azonban meg is könnyebbültem a beszéd, e gyötrelem által. Olyan volt ez az aktus, mondtam a feleségemnek, akár egy istenítélet, úgy, ahogy azt, mondjuk, egy káplár elképzeli, mondtam a feleségemnek, igen, olyan volt ez az aktus, mint egy auschwitzi appel, még nem igazából persze, csak játékból, mondtam a feleségemnek. Később aztán megtudtam, hogy a Diri is az ottani krematóriumok egyikében füstölgött el, és ha ezt a tényt úgyszólván a végső igazolásának kell éreznem, akkor, igen valószínűen, még mindig a tőle nyert eredményes neveltetésem gyümölcse ez, a kultúráé, amiben hitt, és amelyre pedagógiailag felkészített, mondtam a feleségemnek. (Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért)

Melyik magyar filmben szerepel a James Bondot alakító Daniel Craig?

a) Szomjas György (r.): Falfúró (1985)
b) Tímár Péter (r.): Csapd le csacsi! (1990)
c) Makk Károly (r.): Egy hét Pesten és Budán (2003)
d) Koltai Lajos (r.): Sorstalanság (2005)
e) Kocsis Ágnes (r.): Friss levegő (2006)

Tovább a megfejtésre?

A "liberalizmus" Mussolininak a szabadkőműveseket, Hitlernek a zsidókat, Leninnek a burzsoáziát jelentette. Manapság, miként azt Wilhelm Röpke találóan megállapítja, a liberalizmus szitokszóként az egoista szűkkeblűséget, a polgári jóllakottságot, szociális merevséget, a közösséggel szembeni érzéketlenséget, idegenszívűséget, sivár evilágiságot, férfiatlanságot, szellemi elvénhedést stb. jelenti. Vagyis ugyanazt, amit Mussolini, Hitler és Lenin számára jelentett. Nota bene mindazok világlátása, akik manapság a liberalizmust szitokszóként használják egyéb kérdésekben is Mussolini, Hitler és Lenin elképzelései az irányadók (még ha saját maguk ezt nem is feltétlenül tudják). Röpke szerint minden autoriter, parancsuralmi rendszer biztos érzékkel ismeri fel a liberalizmust mint tulajdonképpeni ellenséget, ami ellen ádáz lejárató propagandát kell folytatni. (És valóban, a diktátorok mindig szívesen hízelegnek a vallásnak, tudománynak, művészetnek stb., ha az érdekük éppen azt kívánja. A liberalizmusnak viszont soha.) 

Brian De Palma (r.): Femme Fatale (2002)
Pierre Morel (r.): Elrabolva (Taken) (2008)
Julie Delpy (r.): 2 nap New Yorkban (2 Days in New York) (2011)

Air: Sexy Boy

"Az analitikus filozófia vagy a racionalista hit bármely erős változatának híve hajlamos olvasásra nem érdemes, érthetetlen szóáradatnak tekinteni Heidegger írásait; ha pedig megjelenik mégis bármi érthető ebben a dzsumbujban, teszi hozzá, arról halálbiztosan kiderül, hogy valami díszes pátoszba csomagolt banalitás. De ha így van, akkor mégis miért történhetett meg ezzel a zagyva szóalkotással teli korpusszal, hogy ilyen hatalmas lendülettel söpört végig a világon, emberi elmék ezreinek keltette fel az érdeklődését, megihlette őket, igen magas rangot vívott ki magának az európai kultúrában?
Heidegger valóban nagyon megterhelő, gyakran idegesítő iró. De meggyőződhetünk arról, hogy nem megy veszendőbe az olvasásához szükséges jelentős erőfeszítés, a szavakkal való küszködése, és a szinte lefordíthatatlan német próza nem szeszélyből fakad, hanem tényleg megpróbál elmondani nekünk valamit, ami fontos, ám gyakran eltitkolt vagy feledésbe merült." Leszek Kołakowski: Mit kérdeznek tőlünk a nagy filozófusok?

Melyik filmben mondják?

"Hát... a Tosca nem könnyű darab".

a) Jean Renoir (r.): A nagy ábránd (1937)
b) Gárdos Péter (r.): Szamárköhögés (1987)
c) Quentin Tarantino (r.): Ponyvaregény (1994)
d) Tímár Péter (r.): A Herceg haladéka (2006)
d) Marc Forster (r.): A Quantum csendje (Bond 007) (2008)

Tovább a megoldásra?

Elolvastam Tony Judt történész Balsors ül e tájon című kötetét, és nagyjából azt kaptam, amit vártam. Judt szerint a roosevelti New Deal és a Johnson-féle "Great Society" volt a XX. század progresszív időszaka, a nyugati jóléti államok kiteljesedésének II. világháborút követő három évtizede a "bőség kora", amit a '80-as évektől "konzervatív" forradalom követett, a Thatcher-Reagan éra, az "önző amoralizmus" ideje. És azóta folyamatosan rossz. Elszabadult a szabadpiac, tombol a profitérdek meg az individualizmus, növekszik az egyenlőtlenség, a globalizáció "mint fészket üti le a kis falut". Privatizáció, dereguláció, felláció. És ennek az unalomig ismert - 280 oldalon át habosított - balos sztorinak aztán az a vége, ami az ilyesminek többnyire a vége lenni szokott: növelni kell az állam szerepét a gazdaságban, vissza kell térni a "szociáldemokrata értékekhez", a "keynesiánus konszenzushoz", bla-bla-bla.  Főként hogy itt a válság. Judt nyíltan vállalja etatista hajlamait, és expressis verbis hangot ad elveinek: a közösségi érdek megelőzi az egyéni érdeket, a közös társadalmi célok adják a közösséget stb. A legbanálisabb pogátsazoltánizmus.

Tony Judt Lou Gehring-kórban szenvedett. A kötet 2010-ben jelent meg, pár hónappal Judt halála előtt (RIP). Az utolsó oldalakon világosodik meg számomra a könyv lényege (és talán nem leszek ízléstelen): egy haldokló ember próbálja itten visszaidézni fiatalságát, a '70-es évek zeitgeistjét: "Amikor 1971-ben elkezdtem egyetemi oktatói munkámat, az egyetemisták másról se tudtak beszélni, mint szocializmusról, forradalomról, az osztályok közötti konfliktusokról és hasonló témákról - rendszerint arra utalva, amit akkoriban >>harmadik világnak<< neveztek". Nos igen, akkoriban a jó eszű diákok szociológus hallgatók voltak, és oldaltarisznyával jártak tüntetni világbékét követelve. De mindez elmúlt. A jó eszű diákok ma valamelyik business schoolra jelentkeznek, és nincs az ágyuk mellett Frantz Fanontól A föld rabjai. "Ifjúságom zászlói úszva, lassan/röpüljetek az ünnepi magasban".

De van, amikor Judt jókat ír. Idézem az egyiket: "(...) a történelmi tapasztalat nagyon is valóságos - a Szovjetunió és a tőle függő országok többsége >>szocialistának<< nevezte magát, és nincs az a megtévesztő érvelés (>>ez nem is volt igazi szocializmus<<), amellyel ezt meg lehetne kerülni. Ugyanebből az okból a marxizmust is beszennyezte az öröksége".

Elkezdtem egy taoista tai chi tanfolyamot. Két hónapja csinálom, és egyre jobban tetszik (bár az utolsó edzésen épp felidegesítettem magamat). Talán még a haladó kurzusba is belevágok. (A tanfolyamot végzők helyből tagjai lesznek a Magyarországi Taoista Tai Chi Társaságnak (tágabban), így szent kötelességükké válik a tai chit népszerűsíteni (de ha nem teszik, sincs semmi). Hát, íme!)

Mike Newell (r.): Mona Lisa mosolya (Mona Lisa Smile) (2003)
Clint Eastwood (r.): Millió dolláros bébi (Million Dollar Baby) (2004)
Alföldi Róbert (r.): Nyugalom (2008)
John Madden (r.): Az adósság (The Debt) (2010)

Stone Temple Pilots: Vasoline (1994)

Balassi Bálint
Hogy Júliára talála, így köszöne neki

Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem,
Egészséggel, édes lelkem!

Én bús szívem vidámsága,
Lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Véled isten áldomása.

Én drágalátos palotám,
Jóillatú piros rózsám,
Gyönyerő szép kis violám,
Élj sokáig, szép Júliám!

Feltámada napom fénye,
Szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj életem reménye!

Szerelmedben meggyúlt szívem
Csak tégedet óhajt lelkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Idvez légy, én fejedelmem!

Júliámra hogy találék,
Örömemben így köszönék,
Térdet-fejet neki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.

(1590-91)

Mindig máshova megyek fodrászhoz. Ma a plázában voltam. Egy fiatal, nyegle csaj nyírt, aki annyira laza volt, mint a rágógumija. "Milyen hajat szeretnél?" - kérdezte. "Jobbra oldalt elválasztva ... de a választék ne legyen túl éles ... és ne legyen túl rövid se" - válaszoltam nem kevés szakmaisággal. És rutinnal. Nekem ui. (leszámítva legszebb kamaszéveimet, amikor vállig ért a hajam) mindig ilyen (meglehetősen kisfiús) frizurám volt. Mire a csaj bólintott, hogy "aha", és látszott rajta, hogy érti. Majd folytatta: "Balázsnak van ilyen haja a Barátok köztben. Ez most annyira trendi, mindenki ilyenre akarja nyíratni". Aztán gondolatnyi csönd (amíg a kivégzőosztag újratölt). A tükrön át ráhunyorítottam a fodrászlányra, jelezvén, hogy bingo. Ja, Balázs, Barátok közt. Tán mondanom sem kell, soha egyetlen epizódot nem láttam a Barátok köztből, és végképp nem tudom, hogy ki az a Balázs. De nem számít: végül pontosan olyan frizurám lett, mint máskor. Elégedett is vagyok.   

***

Nem tudom, mi a jó, nem tudom, mi a rossz
Nem tudom, ki vagy, nem tudom, ki vagyok
Lehet, hogy fehér, lehet, hogy vörös
Lehet, hogy megyek, lehet, hogy jövök

Énekelte 1991-ben Cipő, a rendszerváltás emblematikus zenekarának, a Republicnak márciusban elhunyt dalszerző énekese. Thürmer: haláláig jó elvtársunk volt Cipő - üvölt rám egy címlap a pláza hírlapüzletében. Én meg előkotrok 120 forintot, és megveszem életem első Vasárnapi Borsát. Benne telefonos interjú Thürmer Gyulával, aki nemrég érkezett haza egy kubai konferenciáról. Frissen nyírt hajjal kilépek az üzletből, és kinyitom a lapot a 11-ik oldalon. És igen, Cipő kommunista volt, oszlopos tagja a Munkáspártnak, puszi haverja a pártelnöknek, volt tagkönyve, fizette a tagdíjat, eljárt a pártgyűlésekre, előfizette a párt Szabadság nevű lapját, illetve Thürmer búcsúbeszéde a temetésen Cipő kifejezett végakarata volt. Lehet, hogy vörös. Sőt már szinte biztos. Nem tudom, mi a jó, nem tudom, mi a rossz. Meglehet. Marx is inkább csinált volna rockzenekart. Jobban szeretnénk.

Olvasom Váradi Balázs A közgazdász mint médiaszemélyiség Magyarországon című cikkét, és felrémlik bennem Pierre Bourdieu Előadások a televízióról esszéje. Bourdieu úgy látja, hogy a televíziós műsorokba legtöbbször ugyanazt a 3-4 szakértőt hívják meg a szerkesztők. Részben megszokásból, részben tekintélytiszteletből, vagy épp politikai okból ("baráti"). Ezek a szakértők aztán szakmányban osztják a képernyőről a politológiai, közgazdasági, kulturális fast foodot. Szereplésük persze legtöbbször merő szócséplés, ám ami nagyobb baj, hogy az egyes témák sokkalta kompetensebb szakértői ezáltal nem kapnak hangot. Ez pedig - jóllehet nem feltétlenül szándékos - Bourdieu szerint mégis tekinthető egyfajta cenzúrának.

Liz Friedlander (r.): Vezet a ritmus (Take the Lead) (2006)
Catherine Hardwicke (r.): Alkonyat (Twilight) (2008)
Richard Loncraine (r.): Clinton. Blair. Különleges kapcsolat (The Special Relationship) (2010)
Ridley Scott (r.): A Sólyom végveszélyben (Black Hawk Down) (2001)

A XVIII. század kiváló filozófusa, Immanuel Kant szerint kétféle ítélőerő van: a meghatározó ítélőerő és a reflexiós ítélőerő.

A meghatározó ítélőerő sematizálja a világot, kész kategóriák alapján ítél, azaz előregyártott - ahogy Kant nevezi, a priori - fogalmakkal dolgozik, amiket aztán mindenre ráhúz, ami csak elébe kerül. Más szóval, a meghatározó ítélőerő mindenkor jó előre tudja, hogy mi is lesz az, amivel majd szembetalálkozik. A meghatározó ítélőerő számára sosem kérdés, hogy mivel áll szemben, miként az sem, hogy miként is kell azt értenie. Te jobboldali vagy, te baloldali vagy, te magyar vagy, te nem vagy magyar, te jó zsidó vagy, te rossz zsidó vagy, te a haza büszkesége vagy, te hazaáruló vagy stb. A dolgoknak mindenkor meg van előre az olvasata. Az értelmezés vezető iránya adott, ti. sémák vezetik a megértést. És amit az ember nem egészen ért, azt is lényegét tekintve érteni vél. Végtére éppen arra valók a sémák, hogy általuk azt is értsük, amiről semmit nem tudunk. A sematikus gondolkodás ily módon hasznos. A sémák által egykettőre kerek lesz a világ. Az ember minden helyzetben azonnal kiismeri magát. Hiszen mindenkor vannak a jó magyarok meg a rosszak, a nemzetépítők meg a hazaárulók, a kommunisták meg a fasiszták. Adottak a mankók, az ember könnyedén eltájékozódik. Az Orbán jó, a Bajnai rossz, vagy éppen fordítva.

A reflexiós ítélőerő ellenben más. A reflexiós ítélőerőnek nincsenek előre gyártott kategóriái, azaz nem kész fogalmak alá illeszti a világot, hanem a világ sokféleségében próbál megpillantani valamiféle fogalmat. A reflexiós ítélőerő ily módon nem olyan magabiztos, azaz nem képes olyan könnyedén osztani a címkéket, mint a meghatározó ítélőerő. Ítéletei inkább esztétikaiak, puhák, nem olyan erőszakosak, a dolgok nincsenek eleve eldöntve. Ezért a reflexiós ítélőerőt nem is lehet megvezetni, hiszen az maga vezeti magát. Magyarán nem vezeti semmi. Ugyanakkor Kantnál az esztétikai ítélőerő viszi a tapasztalatot az ész felé, és nem a meghatározó ítélőerő. Aki sémák szerint, erőszakosan gondolkodik, az mindig találni fog értelmet a dolgokban. Igaz, többnyire mindig ugyanazt. A reflektáló ember viszont sokszor nem jut semmire. De ha mégis, akkor abban talán lesz valami.

Kant szerint mindazonáltal mindkét ítélőerejére szüksége van az embernek.

Közép-Európa bővelkedik elbűvölően bizarr nevekben, amelyek az idegen fülnek úgy hangzanak, mint a nyikorgás, recsegés, kaparás, tördelés, fúrás, csusszanás, ropogás. Az angolok körében nagyon népszerű egy optikusnál ülő közép-európai emberről szóló anekdota. Az optikus megvilágít a táblán két betűsort: RYWQPRSH BLMRTXF, és megkérdi a látogatójától:
- El tudná ezt olvasni?
- Elolvasni? - neveti el magát a közép-európai. - Én ezt a pasast ismerem.
(Benjamin Kuras: Van-e élet a Marxon?)

Még mindig a "market monetarista" Lars Christensen blogja: Milton Friedman és a lebegő árfolyamrendszer. Kis posztsorozat. (Ez a poszt a záró! (#6) A többihez linkek lent.)