David Lynch (r.): Tűz, jöjj velem! (Twin Peaks: Fire Walk with Me) (1992)
Tony Scott (r.): A közellenség (Enemy of the State) (1998)
Tony Scott (r.): Déja vu (2006)

"1956. november 4. Az orosz tankhadsereg lőni kezdi Budapestet. Néhány perccel azelőtt, hogy irodájába becsapódott volna a gránát, a Magyar Távirati Iroda egyik szerkesztője kétségbeesett üzenetet küld szerte a világba. A sürgöny így végződik: >>Magyarországért és Európáért halunk meg<<.
Mit jelent a mondat? Bizonyára azt, hogy a szovjet tankok nemcsak Magyarországot fenyegetik: vele egész Európát. Milyen értelemben? Az orosz tankok nem akarták átlépni a nyugati magyar határt. A magyar újságíró arra gondolt: Magyarország belsejéből ölik ki Európát. Kész volt életét adni azért, hogy hazája magyar maradjon, Európában maradjon.
A mondat értelme mintha világos lenne, mégis valami zavar benne. Az igazat bevallva, itt, Franciaországban vagy Amerikában úgy gondolkoznak az emberek, hogy 1956-ban nem egy állam sorsa forgott kockán, s nem is Európáé, hanem egy kis országnak a politikai berendezkedése. Senki fejében nem fordult meg a gondolat, hogy egy nép léte forog veszélyben, s még kevésbé képzelhették el, hogy a halálra szánt magyar miért idézi fel Európát? Szolzsenyicin például vádolja a kommunista elnyomást, de sohasem hivatkozik arra, hogy Európa alapvető érték, érdemes meghalni érte.
>>Meghalok a hazámért és Európáért<< - ezt a mondatot nem fogalmazhatták volna meg Moszkvában vagy Leningrádban. Budapesti, varsói mondat ez."

Milan Kundera: Az elrabolt Nyugat (1983) (In Irodalmi Ujság 1984. 3. szám)

Ludwig van Beethoven: A-dúr hegedűszonáta, Op. 30 No.1
(I. Allegro; II. Adagio; III. Allegretto con Variazioni)
Anne-Sophie Mutter/Lambert Orkis

Az a három szonáta, amelyet 1802-ben I. Sándor cárnak ajánlott Beethoven, az egy opuszba sorolt művek ciklikus összefüggését mutatja, amelyre különösen ez idő tájt találunk példákat a zeneköltő életművében. A koncertáló stílus, a mutatós hangszeres virtuozitás az op. 30-ban is a hangversenyterem nagy nyilvánosságára számit, bár az A-dúr szonáta — elsősorban a zongorára szánt — első tétele az intim kamarazene légkörét idézi vissza.

A háromszakaszos dalformában komponált lassú tétel a hegedű szélesen ívelő kantilénájára épül. Akárcsak az op. 23-as szonátában, itt is sóhajszerűen deklamáló fermáták tagolják a tételt. A harmadik tétel helyén eredetileg a Kreutzer-szonáta fináléja állott, Beethoven utólag komponálta a variációs zárótételt. Döntését nyilván az a belátás segítette, hogy a variáció alapjául szolgáló téma konvencionális hangja jobban illik e mű egészéhez, mint a másik A-dúr tétel szenvedélyes dinamizmusa és démoni elánja. Hat változat követi a témát; az utolsó 6/8-os metrumú, felgyorsult tempójú (Allegro, ma non tanto) mozgalmas befejezése a műnek.

Szöveg: Pándi Marianne: Hangversenykalauz - Kamaraművek

"A 2000-ben kipukkadt technológiai buborék és a 2001. szeptember 11-i terrortámadás utóhatásaként a Fed 1 százalékra csökkentette az irányadó kamatlábat, és egészen 2004 júniusáig ilyen alacsonyan tartotta. Valójában ez tette lehetővé, hogy az Egyesült Államokban ingatlanbuborék alakuljon ki." Soros György: A 2008-as hitelválság és következményei  

Egy kicsit Hegylakó, egy kicsit A bárányok hallgatnak, egy kicsit Reszkessetek betörők. És egy kicsit Bond.

Az egykori NSZK kancellár, Helmut Schmidt Nyugállományban című kötete remek választás utazáshoz. A fekete külcsín jól megy a hotel hófehér fürdőköpenyéhez, a kicsit memoár, kicsit esszé belbecs pedig a reggeli kávéhoz, vagy épp az ebéd utáni sziesztához („ebéd után is olvasható”, ahogyan azt Simon tanár úr mondta még az egyetemen). Bár Schmidt szociáldemokrata politikus, miként írja, a liberté, égalité, fraternité hármas jelszavából "valahogy mégis az erőltetett egyenlősdit hallotta ki" mindig, és a gazdaságpolitikai nézetei is meglehetősen liberálisak (ami miatt támadták is anno az SPD-s elvtársai), sokat emlegeti pl. Ludwig Erhardot is. Amire rögtön mondhatnánk, ez van, ha valaki tanult közgazdász, és még pénzügyminiszter is volt, illetve "legtermékenyebb beszélgetéseit bankárokkal folytatta". Szóval Schmidt szociáldemokrataként tudja, hogy a minimálbér emelése leginkább a munkanélküliség növekedését okozza ("az én politikai példaképen egyébként sohasem Karl Marx, Karl Kautsky vagy Rosa Luxemburg volt"), tudja, hogy a magas munkanélküli-segélyek nem ösztönöznek munkára (dicséri is Schröder Agenda 2010 nevet viselő munkaerő-piaci reformját), tudja, hogy a fejlett államok szolgáltató szektorainak megerősödését nem a globalizáció okozza, hanem szimplán a növekvő jólét ("ám néhány politikus továbbra is ipartelepek létrehozásáról álmodozik"), tudja, hogy 1,36-os születési rátával az állami nyugdíjrendszer fenntarthatatlan, miként azt is tudja, hogy a "születési ráta adóügyi és szociális ösztönzőkkel elérni kívánt növelése (...) utópikus vállalkozás" (nota bene Schmidt még azt is tudja, hogy a "nyugdíjak fedezetét semmiképpen sem a nyugdíjasok korábbi befizetései, hanem a mindenkori munkavállalók és adófizetők befizetései adják"), tudja, hogy egy olyan exportorientált gazdaságban, mint amilyen a német gazdaság is (az export a GDP fele) a "gazdaság növekvő globalizációja elleni ideológiai tiltakozás" és "siránkozás" veszélyes játék, mert "ha egy német kormány valaha is megpróbálná nemzetgazdaságunk jelentős mértékű globalizációját korlátozni, azzal óhatatlanul munkahelyek tömegét veszítené el és az életszínvonal csökkenését idézné elő". És még sok-sok ilyesmit tud ez a szociáldemokrata Schmidt, hogy a magyar olvasó már-már csupa szociáldemokratából álló kormányt szeretne idehaza is látni. Vagy azt azért talán mégsem. De a Schmidt kötet a kávé mellé kellemes. Sokkal okosabbak nem leszünk ugyan tőle, de talán hülyébbek sem, és hát mondom, épp az ilyen könyvek kellenek utazáshoz. Meg a hazai szociáldemokratáknak okulásul.

Majd jövök...

...a fák mögött a nap egy percet vár

A Political Capital elemzői Garanciális kérdések: A szélsőjobb elleni lehetséges stratégiák című cikküket a következő mondatokkal zárják, idézem:

A szélsőjobboldali pártokat ugyanakkor sokszor marasztalják el „populizmusuk” miatt, ami mögött azonban időnként a retorikai és politikai sikereik irigylése is meghúzódik. Az érzelmi mozgósítás, a mozgalmi politizálás és az egyszerű, közérthető nyelven folytatott politikai beszéd olyan jellemzői ugyanis a tágan értelmezett populizmusnak, melyek a demokratikus politikai erők javára is válhatnak. Ha a centrumpártok ebben az értelemben vett „populista”, azaz kevésbé technokrata módon politizálnának, szűkíthetnék a szélsőjobboldali populizmus terét – különösen a szélsőségekre fogékonyabb fiatalok körében.

Nem is kérdés, ezt a végszót David van Reybrouck A populizmus védelmében című értekezése ihlette. Reybrouck úgy tudja, a populista pártok leginkább a képzetlenek és alacsony képzettségűek körében népszerűek, aminek az okát döntően abban látja, hogy az alacsonyabb képzettségűek számára a populista retorika sokkal könnyebben érthető, mint az ún. mérsékelt pártok értelmiségi, sokszor technokrata retorikája. Magyarán, a húsbolti eladó sokkal könnyebben megérti a Magyarország a magyaroké-típusú szöveget, mint a maastrichti konvergencia-kritériumokról szólót. Így a szélsőséges pártok visszaszorítása érdekében Reybrouck azt javasolja, hogy a centrumpártok is legyenek egy kicsit "populisták", vagyis ne féljenek a politikájukat egy egyszerűbb, a mindennapi élet kézzelfogható tapasztalataival inkább találkozó nyelven megfogalmazni. Mindazonáltal a cikk maga állítja: a friss diplomások körében is népszerű a Jobbik (nota bene a '90-es években a MIÉP szimpatizánsok háromnegyede értelmiségi volt, főként orvosok). Meg aztán a több pénzt az embereknek, több pénzt az önkormányzatoknak szöveg már eddig is kellően közérthető volt.

Ezt a videót a Liberatórium blogról veszem át. A szöveg Ayn Rand The New Fascism: Rule by Consensus című 1965-ös előadásának (in) passzusaiból lett összeszerkesztve. Az ún. vegyes gazdaság lényegéről szóló szenvedélyes mondatok Bastiatnak a "törvényes kifosztásra" vonatkozó nézeteit visszhangozzák. A Rand által leírt vegyes gazdaság tkp. az a Bastiat-féle "megtorlási rendszer", ahol "az emberek az egyetemes kifosztással kísérlik meg egyensúlyba hozni ellentmondó érdekeiket" (Bastiat), és ahol egyetlen dologban van csak igazán egyetértés, de abban viszont nagyon - az erős állam szükségességében. (Az eredeti beszéd Lyndon B. Johnson amerikai elnököt és a kézből etetett üzletembereket illető, a videón nem hallható, részei különösen izgalmasak.) 

Julia Roberts, Salma Hayek vagy Cameron Diaz valóban szép nők, mindazonáltal erős túlzásnak találom azt az ájult rajongást, amivel a szépségüket világszerte illetik. Miért nem Julie Delpy vagy épp Vera Farmiga az ilyen díva?

Anton Webern: Szimfónia, op.21 (1927/28)
(Berliner Philharmoniker/Pierre Boulez)

Interjú Niall Ferguson történésszel a BBC History Magazin októberi számában. Ferguson úgy látja, a történelemtudomány elhanyagolja a történelem pénzügyi vetületeit annak katonai, politikai, kulturális vetületeihez mérten, jóllehet a világtörténelem minden nagyobb eseményét úgymond valamilyen pénzügyi fejlemény támasztotta alá. A pénzügytörténeti érdektelenség oka részben "a pénzügyekkel szembeni régi keletű kulturális előítéletekből" fakad, vélekedik a neves történész. A mai napig valamiféle bűnös dologként tekintünk a pénzre, aminek a létéről mintha nem kívánnánk tudomást venni. És ez a történelemszemléletünkre is rányomja a bélyegét.

Tallián Miklós félreérti a John O'Sullivan által megfogalmazott konzervatív kétely lényegét egy föderális EU működésének hosszabb távú sikerességét illetően. Pedig O'Sullivan világosan fogalmaz, idézem:

Szerintem a föderális EU és a közös kormányzat csalódás lesz egész Európának. Ehhez az kéne, hogy az emberek először európainak tartsák magukat, és csak ezután britnek, magyarnak, franciának, olasznak. Ahhoz, hogy működő állam jöjjön létre, ami meg tudja magát védeni és pénzügyileg is rendben van, szükség volna európai állampolgárokra és a tagállamok kiemelkedő közös érdekeire. De milyen közös érdeke lehet Finnországnak és Portugáliának, ami miatt finnek és portugálok közösen harcba mennének?

Nemrég villantottam fel pár mondatban Roger Scruton idevágó véleményét: minden működő politikai közösség valamilyen pre-politikai közösséget feltételez. Ha ui. az egyén nem érezheti magát valamilyen pre-politikai (területi, etnikai, nyelvi, kulturális) közösség tagjának, akkor a politikai közösség polgárának sem fogja magát igazán érezni: a politikai közösséghez nem lesz lojális (hűséges), illetve a politikai közösségen alapuló joghatósággal szemben inkább ellenséges lesz, mintsem engedelmes (lásd pl. muzulmán bevándorlók Európában). Valójában nagyon egyszerű dologról van szó, pre-politikai közösség híján az egyén úgy érzi, hogy a hatalom "nem a mi érdekeinket képviseli". A föderális EU kormányzás éppen azért áll gyenge lábakon, mert nem támasztja meg semmilyen valódi közösség: Európának nincs közös nyelve, etnikailag nem egységes, nincs egységes európai kultúra, illetve Európa úgy általában nem egy szülőföld. Sokan beszélik ugyan második nyelvként az angolt, és a magaskultúra szintjén létezik talán valamiféle közös európai irodalom, zene, történelem stb., ámde mindezek messze nem olyan erős identitásképzők, mint az anyanyelv, a területi és/vagy etnikai hovatartozás. Az átlagemberek esetében legalábbis ez mindenképpen így van. Vagy ahogy O'Sullivan fogalmaz: az emberek mindenekelőtt magyarnak, olasznak, spanyolnak, hovatovább baszknak meg katalánnak érzik magukat. Emelkedettebb pillanataikban talán európaiaknak is, ám történjék bármilyen probléma, úgy azonnal a nemzetállami identitás lesz a domináns, a mi érdekünk, miként az mostanság egyébként oly jól látható Európában. (Miként az is jól látható, hogy válságban még az uniós integrációnak leginkább elkötelezett politikusok is saját országuk érdekében kezdenek el politizálni.) Sőt válságos időkben még nemzetállami szinten is megjelenik a törés (az imént olvasom, hogy "az egész unió pénzesládájának tartott Németországban is fölvetette Bajorország, hogy miért ő finanszírozza a szegényebb - elsősorban keletnémet - tartományok felzárkózását" (HVG, okt. 6-i szám)). Egy szó, mint száz, a föderális EU terve egyszerűen abban hibázik, hogy egy átlag magyar, olasz, cseh vagy spanyol ember számára Brüsszel nem mi, hanem azok ott, és amíg az európai közösségi érzés pre-politikai alapjai nem erősödnek meg kellő mértékben az átlagemberek szintjén, addig az EU-s kormányzás úgymond nem a mi érdekünket képviseli.    

Persze mindezt tekinthetjük akár sajnálatosnak is, ámde mégis tény. És Tallián Miklós talán atavisztikusnak találhatja az O'Sullivan-féle gondolkodást, ami a szülőföld, anyanyelv vagy a nemzeti hűség fogalmaival érvel, mindezekkel mégis számolni kell. Ez nem feltétlenül jelent nacionalizmust vagy provincializmust, pusztán a realitások figyelembevételét. A nacionalizmusra és provincializmusra egyébként sem egy bürokratikus, Brüsszelből igazgatott szuperhatalom a jó válasz, hanem az érzések, eszmék és az áruk mind teljesebb önkéntes cseréje az európai polgárok között. És az emberek európai összetartozás érzését is csak a szabad társulás képes előmozdítani, és nem valamiféle, az emberek feje fölé húzott művi állam. O'Sullivan erről beszél, és nem a GDP-ről. (A magyar kormányról, legyen az bármilyen is, egyetlen szó nem esik az interjúban. Az, hogy Tallián ezzel indít, Mórickát idézi, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe. Csak Mórickának ez nem Orbán. Node, mindenki másra izgul.)

Michael Oakeshott a racionalista mentalitás fő jellemzőjének az optimizmust tekinti: a racionalista ember optimista, amennyiben hisz az "értelem" mindenhatóságában. Oakeshott maga persze nem hitt benne. És Roger Scruton sem hisz benne, aminek A pesszimizmus haszna című kötetében is hangot ad. Röviden, a scrutoni pesszimizmus a konstruktív racionalizmus optimizmusával szembeni pesszimizmus.

Könyvében Scruton mindenekelőtt a társadalmi-mérnökösködést támadja, mint a konstruktív racionalizmus leginkább veszélyes megnyilvánulását; a mű esszenciáját A tervezés téveszméje című fejezet adja. Nem is lehet kérdés, amikor Scruton a Civil jelenünk fejezetben szembeállítja a város és a törzs (a "Nyugat és a többi" (a "többi" itt konkrétan (és politikailag inkorrektül): Ikhwan)) rendjét, akkor a Hayek-féle bővített rendről szól, hogy akkor ne köntörfalazzak tovább. De amikor A "szabadnak születtünk" téveszméje című fejezetben Scruton a jó öreg Rousseaut szapulja, akkor is Hayek A végzetes önhittség műve 4-ik fejezetének Rousseau kritikáját ismétli. (Amiből az is rögvest látszik, hogy Hayek - testamentumnak is tekinthető - 1988-as kötete a konzervativizmus alapműve. (No nem úgy, hogy "minden jó a gentleman és a vallásosság szelleméből fakad" (Burke), hanem úgy hogy "a moralitás szabályai nem az ész következtetései" (Hume (és persze Burke)))). (zárójel túltengés) Vagy ahogy Wilhelm Röpke, a 20. századi liberalizmus jeles alakja fogalmaz a "mulandó és maradandó liberalizmus" kapcsán, és itt muszáj leszek hosszabban idézni: "Az értelem használatának azonban megvan a határa. Ha ezekre nem ügyelünk, úgy járunk, mint Phaeton, aki túlságosan közel került a Naphoz, és lezuhant. Akkor a szabadelvű racionalistává lesz, aki nem ismeri el az objektív törvényeket, aki szabad, tetszőleges gondolkodásában mindent megkérdőjelez, minden spontán módon létrejött dolgot le akar rombolni. Örökös forradalmárként azt hiszi, mindent elölről kezdhet." (És akkor a liberalizmus dialektikusan átmegy jakobinizmusba meg bolsevizmusba, avagy önmaga ellentétébe. Cf. kollektivizmus.)

Mert a pesszimizmus itt kérem a végzetes önhittség ellenszere. A Scruton könyvet pedig mindenkinek ajánlom.

Steven Soderbergh (r.): Ocean's Eleven (2001)
Steven Soderbergh (r.): Ocean's Twelve (2004)
Breck Eisner (r.): Szahara (Sahara) (2005)
Douglas McGrath (r.): A Hírhedt (Infamous) (2006)
Johan Renck (r.): Ölelj meg és ölj (Downloading Nancy) (2008)
William Monahan (r.): London Boulevard (2010)
Paul Haggis (r.): A következő három nap (The Next Three Days) (2010)

Bach, megvédve híveitől című (in) 1951-es tanulmányában Adorno azt írja, hogy a rizsporos hajú, reakciós zenekritikusok rizsporos hajú, reakciós zeneszerzőt csinálnának Bachból, jóllehet Bach saját korának amolyan avantgárd komponistája, ami jól látszik a Das Wohltemperiertes Klavier egyik-másik fúgáján meg a Das Musikalisches Opfer egyik-másik tételén, ahol Bach ironikusan felrúgja a kontrapunkt elidegenült és reakciós szabályait, és ezáltal feldereng a romantikus ethosz. Hegel szavaival élve: már kopogtat az új szellem a réginek ajtaján. És meglehet, Adornónak igaza van, ezt nem tudom biztosan megítélni. Mindazonáltal attól tartok, hogy ebben az értekezésben Adornónak nem annyira Bach fontos, mintsem inkább a progresszió. Más szóval, kiérzem az ideológiát.

Elképzelek egy alternatív Bond filmet. Őfelsége 007-es titkosügynöke ebben is megmentené a világot, csak épp nem a kék színű vezetéket vágná el az utolsó pillanatban, hanem mondjuk a japán nyugdíjakat csökkentené. Meg felállítana egy Költségvetési Tanácsot. Kérdés persze, hogy mennyire szeretnék ezt a nézők. 

Neoliberalizmus vagy neokonzervativizmus? Egedy Gergely írása.

Benne vagy? Tovább, ha érdekel!

A Heti Válasz legfrissebb számának (XII. évf., 38. sz.) Továbbra is csapdában vagyunk cikkében Mellár Tamás azt állítja, hogy a hazai gazdaság "tipikusan olyan helyzetbe került, mint amelyről Irving Fisher 1933-as cikkében írt az adósság válság kapcsán". Semmi kétségünk nem lehet felőle, hogy Mellár ezzel Fisher The Debt-Deflation Theory of Great Depressions című klasszikus tanulmányára utal, megerősítve ezt a "minél többet törlesztett az adós, annál többel tartozott" megállapítással is. Csak hát a magyar gazdaság nincs deflációs spirálban (legkevésbé "tipikusan"), így Irving Fisher híres adósság-defláció elméletének "the more the debtors pay, the more they owe"-féle logikája egyáltalán nem jön ide. Tulajdonképpen kedvemre volna, ha a nívót kicsit emelendő, az egyébként valódi akadémikus tudással bíró Mellár a cikkeiben klasszikus szerzők írásaira (vagy épp kurrens tanulmányokra) hivatkozna, feltéve, hogy azok valóban relevánsak a mondandóját tekintve. De ez így csak parasztvakítás, és nem is először.   

"Once I was ready to burn The Satanic Verses. Now I know that his (Salman Rushdie) right to publish it was a more sacred thing than any religion." Ayaan Hirsi Ali

David O. Russell (r.): A harcos (The Fighter) (2010) (5*) (filmzene)
Alain Corneau (r.): Szerelmi bűnök (Crime d'amour) (2010)
Jaume Collet-Serra (r.): Ismeretlen férfi (Unknown) (2011)

A nemzetek szükségességéről címet viselő Helikon kötet az ünnepelt konzervatív filozófus, Roger Scruton két írását tartalmazza. Egy 2002-es A Nyugat és a többi: A globalizáció és a terrorveszély című hosszabb értekezést, valamint egy rövidebb, a kötet címével azonos című 2004-es pamfletet. Lényegét illetően mindkét írás Scruton egy korábbi, Többes szám első személy című 1993-as esszéjének meglátását veszi alapul (in). Nevezetesen, minden működő politikai közösség valamilyen prepolitikai közösséget előfeltételez: egy már meglévő területi, etnikai, nyelvi, kulturális stb. közösséget. A többes szám első személy nélkülözhetetlen. Következésképp tartós politikai közösséget, illetve egy politikai közösségen alapuló stabil joghatóságot nem lehet merőben jogi deklarációkkal létesíteni. Scruton szerint az olyan szupranacionális joghatóságok, mint az Európai Unió, pl. azért nem működhetnek...

Kíváncsi, miért nem? Akkor olvassa el.

Eötvös Péter: IMA (2001/02)
WDR Rundfunkchor Köln
WDR Sinfonieorchester Köln
vezényel: Sylvain Cambreling

Az IMA Eötvös Péter 1995-ben komponált Atlantiszának a folytatása, mely – mintegy zenei emlékműként – egy olyan kultúrának állít emléket, amely virágzása csúcspontján hirtelen elsüllyedt. De míg az Atlantisz a múltban s a víz alatti világban kutató lassú utazás érzetét kelti, az IMA a jelenből tekint az elsüllyedt földrészre.

Az IMA komponálásához Eötvös két költő szövegét használta: Gerhard Rühm Gebet című versét, és egy részletet Weöres Sándor Néma zene című költeményéből. Rühm az ima gesztusát imitálja, amelyhez egy „litániaszerűen fojtott énekbeszédhez” hasonló nyelvezetet használ. Mintha az ősi kultúrában létezett volna egy ima, amely ősi nyelven szólt az ősi istenekhez. Weöres pedig a teremtés kezdetét meséli el a Biblia nyomán, egy általa kitalált nyelven. Eötvös szerint – aki saját hangzásvilágát „különböző kultúrák imáinak meditatív tartásából és koncentrációjából” meríti – úgy hangzik ez, mint „egy polinéz nyelv latin beütéssel”.

„A ritualitás a természetemből fakad. Mivel a ritualitás olyan eredeti forma, melyben a gesztusok és a hangzás abszolút egységben jelennek meg, tulajdonképpen minden darabomat »rituálisnak« nevezhetném.” Eötvös Péter

szöveg forrás