Domenico Scarlatti: f-moll szonáta, L 118 (Vladimir Horowitz)

Saul Metzstein (r.): Az ismeretlen katona (Guy X) (2005)
Robert Edwards (r.): Vakok földjén (Land of the Blind) (2006) (5*)
Orosz Dénes (r.): Poligamy (2009)

Georges Bizet Carmen című híres operájában van egy rendkívüli jelenet. A szín Lillas Pastia kocsmája. Carmen szerelmi táncot lejt Don Josénak, a katonának. A kaszárnyából ekkor takarodót fújnak. A lány kéri a férfit, hogy ne térjen vissza, hanem szökjenek meg együtt, el messzire, a szabad világ vad ege alá, oda, ahol csak a szerelem a törvény, oda, ahol nincsenek kaszárnyák, börtönök, feljebbvalók és alattvalók, ahol nem fújnak kürttel takarodót. Don José pedig zavarba jön. Nem, nem, azt nem lehet, mondja, a kaszárnya várja őt.

Van úgy, hogy a reggeli készülődés során az emberre rátör az érzés: nem megy be dolgozni! Őt nem érdekli, lesz, ami lesz. Csömöre van, felmond, hagyják békén. Szíve szerint ledobna magáról minden jármot, és csak szaladna és szaladna. Isten tudja hova. Ki a szabad élet vad ege alá, a napfény ártatlan könnyűségébe, a friss levegő derűjébe, ki a nagyvilág tágasságába. Bárhova, csak el! Levegőt! - gondolja. Időnként mindnyájunkat megkísért ez az érzés: jó lenne felrúgni addigi megszokott életünket, hirtelen kipenderülni unt hétköznapjaink láthatatlan vonalvezetőiből, kitaposott pályáiról, nem számolva azzal, mi jön, csak egyszerűen el. Kiszakadni abból a fullasztó, szűk világból, amiben élünk, és aztán belevetődni eszelősen az élet jeges áradásába. Nem óvatosan mérlegelve, nem fontolgatva, csak el messzire, az érzékek sodrásába, a történések spontán folyamába, őrülten, megmámorosodva.

Az antik görög mitológiában Dionüszosz a mámor, a vágy, a felfokozott indulat, a fékevesztettség, a mértéktelenség, az önmagát feladó önátadás istene. Ezzel szemben Apollón a mértéktartás, a rend, a stabilitás, az ember önmagát valamihez fegyelmezetten tartó önmegtartóztatásáé.

A rend kiszámíthatóságot jelent. Ha az ember nem akar egyfolytában sodródni, akkor cölöpöket kell vernie az élet hullámveréseibe. Le kell horgonyoznia, biztos pontokat kell kijelölnie magának, ki kell választania tájékozódásának sarokpontjait. Mértéket kell találnia. Máskülönben az ember csak süllyed.

A tragédia születése című művében Nietzsche arról ír, hogy az athéni Szókratész feltűnése szimbolikus jelentőségű fejlemény: a hellén lelkeken végleg erőt vett az apollóni. A szavak kapaszkodót nyújtanak a léttel szemben. A szavak képesek önálló rendet építeni, és egy idő után már nem szükségeltetik, hogy a szavakból épített világ találkozzék az áradó valósággal. Elég annyi, ha van bennük a stabilitás látszatával ámító némi rend. Mennél logikusabbak a szavak, annál jobban elaltatják az embert. A szavak Apollón gyermekei. És Szókratész állandóan szájalt, minek következtében olybá tűnt, mintha a szavaknak abszolút jelentésük lenne, mintha a cölöpök elengedhetetlenek lennének, az élet pedig szép és örök erkölcsi rend volna. Végtére is, aki logikusan akar élni, annak egy kötött rendhez kell tartania magát. Szókratésszel születik meg az álmatlanságot okozó késztetések, a dionüszoszi vágyakkal szembeni csábítás legjobb ellenszere, a logikus érvelés. Mennél több a teória, az okoskodás, az érv, annál szorosabbra szövődik az apollóni világ hálója.

Az ember reggel áll a buszmegállóban, amikor hirtelen rátör az érzés, hogy nem megy be dolgozni. De mire megjön a busz, már le is beszélte magát erről az őröltségről. Térj észhez! - így szólt magában.

Valamibe mindenkinek kapaszkodnia kell, azaz valamilyen rend, így vagy úgy, de mindig van. A kérdés az, hogy az ember mennyire erősen kapaszkodik léte mankóiba, a stabilitás vágya végett mennyire bástyázza körül magát cölöpjei közé. Ha túlon-túl görcsösen markolássza a mankót, akkor nem fog tudni táncolni. Ha túl sok a cölöp, akkor az ember egy szép napon eltűnik közöttük, mert világa láthatatlanul a fejére nőtt. Apollón az álom istene is.
 
Nietzsche úgy látta, koruk egy apollóni-szókratészi kultúra, avagy a nihilizmus kultúrája, a lét költői egyensúlyának megbomlása: Apollón elnyomja Dionüszoszt, az emberek elfelejtenek mértéket tartani a mértékletességben, elfelejtenek vágyni, nagyot akarni, a cölöpök megsokasodnak, elhatalmasodnak, és egy abszolút rend igényével lépnek fel. Az embereket pedig elnyomja az álom.

Nietzsche rajongott Bizet Carmen című operájáért. A librettó végett. Nem is kérdés, Carmen a dionüszoszi, Don José az apollóni.

"Egyik Grimes nővérnek sem adatott boldog élet." Ezzel a sokat ígérő mondattal indít Richard Yates Húsvéti korzó című regénye. A továbbiakban pedig a két testvér, Sarah és Emily boldogtalan életét követhetjük nyomon. Illetve szüleik, férjeik, gyerekeik és szeretőik - szintén boldogtalan - életét. A regény a múlt század '30-70-es éveibe kalauzolja el az olvasót, a New York környéki kisvárosok és a vidék derék polgárainak semmire nem jutott és semmire nem vitt triviális kispolgári életébe. Céltalanság, elidegenülés, alkoholizmus, asszonyverés, idegösszeroppanás meg ilyenek.

Primus: Tommy The Cat (1991)

Volker Schlöndorff (r.): A kilencedik nap (Der Neunte Tag) (2004)
James Mangold (r.): A nyughatatlan (Walk the Line) (2005)
Sam Mendes (r.): A szabadság útjai (Revolutionary Road) (2008) (5*)
Till Attila (r.): Pánik (2008)

Hm. Ma találtam a papírjaim között egy ceruzarajzot Nietzscheről. Úgy 6-8 éve készíthettem. Egészen ügyes, ahhoz képest, hogy vélhetőleg unalmamban született.

A 2000-es évek popzenei világának számomra egyik legtehetségesebb előadója Nelly Furtado. Madonnától Christina Aguilerán át Lady Gagaig mindenkit ver. És legalább annyi féle arca van, mint Madonnának! (csak talán kisebb) Íme: I. I'm Like a Bird (2000), II. On the Radio (2000), III. Try (2003), IV. Say It Right (2006), V. All Good Things (2006), VI. Manos Al Aire (2008). Kiváncsi vagyok, hogy kinek melyik dal tetszik leginkább.

Ligeti György: Három etűd (Aimard)

John Frankenheimer (r.): Dr. Moreau szigete (The Island of Dr. Moreau) (1996)
Andy Wachowski (r.): Fülledtség (Bound) (1996)
Isabel Coixet (r.): A szavak titkos élete (La vida secreta de las palabras) (5*) (2005)
Jim Sheridan (r.): Testvérek (Brothers) (2009)

A Gondolatok és vázlatok a Mi, filológusok című művének 205. pontjában Nietzsche azt írja, hogy az antik hellének - még ha gonoszat tettek is - erkölcsösek voltak, avagy ártatlanok és gyermekien naivak, mert minden tettükben látható volt a lélek. Mert nem volt belsőjük. A belsőnek, a hátsónak ez a hiánya pedig tisztaság.

Shakespeare Julius Caesar című drámájában Brutus, Cassius, Casca és Cinna az éjszaka során Brutus házában elhatározzák: elteszik láb alól Caesart. Cassius így szól: Tegyünk esküt elhatározásunkra! Mire Brutus tiltakozik: Csak semmi esküdözés! Minek még eskü, ha már meg van a szándék! Mind nemes férfiak vagyunk, akik bölcsen megvitattuk a dolgot és arra jutottunk, hogy a legjobb volna Caesart eltávolítani a hatalomból. Ha esküt tennénk tervünkre, akkor zúgolódó zug összeesküvőkké válnánk. Az esküvel valójában csak rossz lelkiismeretünkről adnánk bizonyságot, az eskü elvenné döntésünk ártatlanságát. Csak semmi belső, semmi akolmeleg, semmi rossz lelkiismeret, semmi hátsó és titkos, semmi suttyomban lopódzó. Beláttuk, megtesszük, és ennyi.

A morál genealógiájához című művében Nietzsche azt írja, hogy sérült önérzetét az ember alapvetően kétféleképp állíthatja helyre: vagy tettek által közvetlenül, tehát valóságos elégtételt véve, vagy valóságos elégtétel nélkül, imagináriusan. Ez utóbbi esetben a sérült önérzet megmarad. A sértett ember, aki túlságosan is tehetetlen, gyáva vagy kiszolgáltatott ahhoz, hogy valóságos elégtételt vegyen, elkezd magában fortyogni, és keblében keserűn neheztel: szidja sziszegve fogai közt a sérelem okozóját, aki így rossz ember lesz, és akinek minden tulajdonsága gyűlöletes. Önmagát ellenben mint jót feldicséri, aki sokkal becsületesebb, szebb, okosabb stb., mint a másik. Más szóval, a sérelmet elszenvedő ember egy imaginárius elégtételt vesz a másikon: a másikat rossznak mondja, önmagát jónak. Valóságos elégtétel helyett tehát morális elégtételt vesz, azaz sérült önérzetét morális fölényének gondolatával állítja helyre. Ám e morális fölényérzet valójában szublimált bosszúvágy.

Nietzsche szerint, ha akarat nem tud kifelé működni, akkor befelé működik: létrejön a lélek. Azaz egy hátsó világ, egy zug. A neheztelések belsője, a hurcolt kis sérelmek belsője, a tapintatos csönd, a kegyes hazugságok, a diszkrécióra intő finom szemvillanások, az asztal alatti fortyogások, a zúgolódó rossznyelvűség belsője, a közeledést elutasító elhúzott kezek emlékének, a megaláztatások emlékeinek, a fiókban őrzött szagos levélkék, megsárgult fényképek, a soha be nem teljesült, hol sírni, hol nevetni való dédelgetett álmok, izzadság szagú, nyomorult kis zsibvásári világa. Egy barokkosan bonyolult sötét belső. Az emlékezet az emberben maradt tüske, a lezáratlan. A lezáratlan pedig maga az idő, a hurcolt fájdalom. Az érzés, a tett elfojtása alakítja ki az emlékezetet. A lélek ezen elfojtott érzések emlékezete.

Párhuzamos életrajzok című művében Plutarkhosz úgy ábrázolja Caesart, mint erőt, és nem mint személyiséget. Caesar nem valamiféle modern individuumként jelenik meg, hanem annak az akaratnak a hordozójaként, hogy Róma első embere legyen. A személyiség csak mint e nagy akarat eszköze jelenik meg, mintegy megveretve ettől az akarattól, ami a végzete. Nincs lélek. Caesar kizárólag e nagy cél és akarat által lesz külön törvény a világban. Mit számítok én, Caesarnak kell Róma urának lennie! - gondolhatta Caesar. A kocka el van vetve, vagyis az akarat nem viselkedhet nem akaratként.

Az Így szólt Zarathustra című Nietzsche műben vélhetőleg a neheztelés, a nevetés és a könnyű szavak a leggyakoribbak. A nevetés megszabadít a nehezteléstől és a megvetéstől, könnyűvé teszi a szívet, megszabadítja az embert a nehézség szellemétől, vagyis a belsőtől, a zugtól. >>Nem haraggal ölsz, hanem nevetéssel. Rajta, öljük meg a nehézség szellemét!<< - énekli Zarathustra.
 
Nietzsche szerint az antik hellének erkölcsösebbek voltak, mint a modern emberek. Vagyis ártatlanabbak. Mert tetteikben még látható volt a lélek. Magyarán, nem volt még lelkük: az akarat még nem kettőzte meg magát egy barokkosan bonyolult belsőre, egy zug hátsóra, ami maga az ártatlanság elvesztése, illetve a tettre. Vagyis az akarat nem egy, a lélekből a külvilágba, a belsőből a külsőbe ható erő, hanem az egész ember maga az erő megnyilvánulása. Ezért nincs se jó, se rossz. Ártatlanul kacagnak a tettek, nincs ellenérzés. A villám is ártatlan, amikor lecsap: épp csak követi saját természetét.

Nem, ez most nem egy újabb látványos James Cameron movie. Másról van szó.

Steve Buscemi (r.): Állati kiképzés (Animal Factory) (2000)
Hendrik Hölzemann (r.): Szívritmus (Kammerflimmern) (2004)
François Ozon (r.): Angel (2007)
Ridley Scott (r.): Szárnyas fejvadász - A végső vágás (Blade Runner: The Final Cut) (1982/2007)

Soros úgy emlegeti magát együtt Hayekkel és Popperrel, mintha legalábbis egy súlycsoportban lennének. (Jóllehet már az első bekezdés is arról tanúskodik, hogy S. mennyire el van tájolva.)

Alice In Chains: Don't Follow (1994)

Alan Rudolph (r.): Bajnokok reggelije (Breakfast of Champions) (1999)
Wong Kar-Wai (r.): A távolság íze (My Blueberry Nights) (2007)
Nikolai Müllerschön (r.): A Vörös Báró (Der Rote Baron) (2008)
Vincenzo Natali (r.): Hibrid (Splice) (2009)
Michael Haneke (r.): A fehér szalag (Das weisse Band - Eine deutsche Kindergeschichte) (2009) (5*)

Arisztotelész Nikomakhoszi etika című könyvében nincs semmi bölcselet. Nagy dilemmáktól csüggeteg okoskodásokat, mindenféle fontoskodó logikai csűrés-csavarást és egyéb elménckedést ne is keressünk benne, mert nincs. Ebben a műben a böcsületes, józan athéni polgár szelleme jelenik meg. A jóravaló polgár erénye, aki tudja, hogy reggelente munkába kell menni, és tudja, hogy a gyereket iskoláztatni kell, meg hogy néhanap rendbe kell tenni a kertet, a padlást. A polgár, aki tudja, hogy spórolni kell a nehezebb időkre, meg idejében fel kell adni a csekkeket, és tudja, hogy szerződéskötéskor el kell olvasni az apróbetűs részt, még ha az fél óra is. És tudja, hogy időnként el kell menni tüdőszűrésre, meg tudja, hogy hagyma dinszteléskor kell egy leheletnyi só, hogy a hagyma ne megégjen, hanem párolódjon. És persze tudja, hogy nem folyatja a vizet egyfolytában, amikor mosogat. Mert ez a polgári erény, a rendes ember morálja. Az, amit a régi hellének areténak neveztek. Platón Menón című dialógusában Szókratész a szofista Menónnal társalog az erény mibenlétéről, és hosszas disputa után arra jutnak, hogy az erény a helyes cselekvésben van. Ám ennek a helyes cselevésnek nincs köze erkölcsökhöz. Akkor teszünk egy dolgot helyesen, ha megfelelően tesszük, vagyis úgy, ahogyan azt a dolog természete maga megkívánja. Jó polgár úgy vágja a körmét, hogy az később ne nőjön be. És használja a WC kefét. Az erény valójában kultúra. Aki pl. tud késsel-villával enni, az bírja a késsel-villával evés erényét. Vagy aki úgy pecázik, ahogyan egyébként pecázni kell, az bírja a pecázás erényét. Vagy ha a férfi úgy szereti a nőt az ágyban, ahogyan a szerelmet művelni kell, akkor birtokában van bizonyos fajta férfierénynek. Erényekben gazdag, szokták mondani. Mert erényekben gazdagnak lenni valójában annyit tesz: sok dologban jártasnak lenni, a dolgokat helyesen művelni, a dolgokkal megfelelően tudni bánni. A latin agricultura szó földművelést jelent, de önmagában a cultura szó is jelenthet földművelést. A kultúra ui. azt jelenti: művelni, értőn. Erény és kultúra dolga tudni, hogy az apróbetűs részt is el kell olvasni. A polgári kultúra ui. nem a last minute nyaralással kezdődik, hanem hogy elolvassuk azt, amit aláírunk. Mindennek meg van a maga kultúrája, a mód ahogyan azt művelni kell a dolog természete szerint. Az arisztotelészi eudaimonia pedig, amely fogalmat leginkább >>boldogságnak<< szokás fordítani, e helyesen művelt élet jutalma. Az eudaimonia valójában a békés megelégedettség ritka pillanatait jelenti. A jól végzett munka örömét. Azt, amikor a polgár úgy érzi, rendjén vannak a dolgai, és alapvetően jól megy sora, épp mert rendben mennek a dolgai. Jó csillaga van. Mert igyekszik mindenben azt tenni, amit a dolgok természete megkíván, vagyis ahogy erényes. Időben feladja a csekket, és megtanulja használni az MS-Excelt, mert tudja, hogy anélkül nem megy. Az eudaimonia lényegében az erényes életben van, pontosabban szólva, az erényekben gazdag életben. Más szóval, a kulturált életben, ami egyúttal a jó élet, a tisztes polgári. Szépen élnek, ahogy szokták mondani. És az eudaimonia végső soron ez a szép és derekas élet, mint az erények jutalma.

A verseny mint felfedező folyamat című esszéjének végén Hayek arról ír, hogy valamely ország számára annál jobbak a növekedési lehetőségek, mennél több még kihasználatlan potenciál van a gazdaságban. Így egy ország magas növekedési üteme leginkább azt jelzi, hogy a múltban elhanyagolták e lehetőségek kiaknázását. Ennek megfelelően, a már magasan fejlett országoktól nem lehet elvárni, hogy ugyanolyan ütemben növekedjenek, mint azok a kevésbé fejlett országok, ahol a múltban az erőforrások hatékony kihasználása elmaradt. Lényegében erre a meglátásra épül Brink Lindsey Frontier Economics: Why Entrepreneurial Capitalism Is Needed Now More Than Ever című tanulmánya. A gyors, nagy ütemű felzárkózó növekedés, vélekedik Lindsey, eredendően utánzó növekedés (imitative growth), ahol a magas növekedési ráták leginkább azt bizonyítják, hogy éppenséggel van honnét nagyot növekedni, mert tömegével léteznek az olyan technikai ismeretek, melyeknek még a legelemibb gazdasági lehetőségeit sem aknázták ki mindaddig. Egy elmaradott ország effajta, felzárkózó jellegű gazdasági növekedését egy voluntarista gazdaságpolitika akár még segítheti is. Ezzel szemben a tulajdonképpen technikai fejlődésnek, az újító növekedésnek (innovative growth) kizárólag a piacbarát feltételek kedveznek. A verseny, mint felfedező folyamat à la Hayek. Lindsey úgy véli, hogy a II. világháborút követő három évtizedes gazdasági aranykor az USA-ban valójában egy utánzó jellegű expanzív növekedés volt: a szegényebb tagállamok felzárkózása (internal catch-up growth), illetve a már létező, de a háború miatt késleltetett, technikai ismereteknek a kiaknázása, amit csak tovább erősített, a szintén a háború miatt elfojtott fogyasztói igényeknek a kiélése. A '70-es évek közepétől a termelékenység csökkenése valójában ennek az utánzó növekedésnek a kimerülését jelenti. Az ezt követő konzervatív fordulat az amerikai gazdaságpolitikában, Lindsey szerint, lényegében az újító növekedésnek a feltételeit kívánta megteremteni.

Az árkontroll

(Jim Cox The Concise Guide to Economics című kis könyvéből)
 

Az árkontroll az áremelkedés megfékezésének politikai eszköze. Egy olyan eszköz, ami nem működik. Az árakat ui. a kereslet (a vételi szándék és képesség) és a kínálat (eladási szándék és képesség) határozza meg. A kereslet és a kínálat meghatározta piactisztító árat az árkontroll (a törvényi korlát) nem változtatja meg. A hatósági ár pusztán elferdítése a valós helyzetnek: olyan, mint megbütykölni a hőmérőt, hogy az sose mutasson többet 72 foknál, még ha egyébként magasabb is a hőmérséklet. A kereslet és a kínálat törvényét nem lehet kiiktatni.

Az emberek azért követelnek árszabályozást, hogy olcsóbban juthassanak javakhoz. Ám az árkontroll valójában nem teszi olcsóbbá a javakat, ellenben hiányt okoz, amennyiben megnöveli a keresletet. Hovatovább, az árkontroll nem egyszerűen hiányt okoz, de még drágábbá is teszi a javakat!

Miként? Úgy, hogy az árkontroll okozta hiány arra kárhoztatja a vevőket, hogy ne pusztán a pénzükkel fizessenek egy jószágért. Vegyünk egy amerikai példát: a benzin ára 1971 augusztusa és 1981 februárja között törvényileg korlátozva volt. Amikor a benzin gallonját nem lehetett 40 cent fölött adni, a szabadpiaci piactisztító ár kb. 80 cent lehetett. Egy 10 gallos tartály esetében a fogyasztó látszólag 4 dollárt nyert egy tankolással (tízszer 40 cent szemben a 80 centtel). Ám miközben a fogyasztók nem fizettek pénzben annyit az eladónak, valójában drágán fizettek a benzinért egyéb módokon. A legdrágábban vélhetőleg az idejükkel. A hiány ugyanis hosszas sorban állást eredményez. Az idő pedig pénz. A vásároló ember ideje értékes. Ha a fogyasztó idejének értékét a minimális óránkénti 2 dollárnak vesszük, akkor egy két órás sorban állás a tankolásért máris elviszi az árkontrollból származó állítólagos hasznot. De ezzel még nincs vége. A sorban állásban és várakozásban elhasznált benzin szintén az egyik formája annak az árnak, amit a fogyasztó fizet, és ami mondjuk 10 cent tankolásonként. Vagyis az árkontroll további 10 centjébe kerül a fogyasztónak. De más is van. A benzinvásárlásból származó bonyodalom, amit a hiány okoz, tervezést, külön odafigyelést igényel, ami bosszantó, és amit az ember legszívesebben elkerülne. (Kétsége van afelől, hogy ez valódi ráfordítás? Figyelje meg a saját viselkedését! Benéz az összes benzinkúthoz a kerületben mielőtt megáll tankolni, vagy inkább elkerüli ezt a bosszúságot, még ha tudja is, hogy így vélhetőleg nem a legolcsóbb áron fog benzint venni?) Az extra ráfordítások sorát bővíti az a durvaság (vagy az ettől való félelem), ami a benzinért való hosszas sorban állás okozta feszültségből származik (a ’70-es években pl. lövöldözés tört ki, egy az árkontroll okozta sorbanállás közben). Külön kiadás lehet a folyadéktömlő vásárlás a járművek közötti (akár illegális) benzin áttöltéshez. A benzincsapolás ráadásul súlyos egészségügyi kiadással járhat, ha rosszul végzik!

Tény, hogy a kínálatot meghaladó kereslet, amit a mesterségesen alacsonyan tartott ár okoz, további fogyasztói terheket generál azáltal, hogy megváltoztatja a normális vevő-eladó viszonyt. A normális vevő-eladó viszonyt ui. az jellemzi, hogy az eladó körbeudvarolja a vevőt és próbál kedveskedni, hiszen így tud nyereséges lenni. Az árkontroll okozta hiány esetén viszont a vevőnek kell az eladó kedvében járnia, hogy azon kiváltságosok közé tartozhasson, akik a szűkös kínálatból részesülnek. A vevő-eladó viszony ilyetén változása történt a ’70-es években is, amikor az eladók az olyan szolgáltatásokat, mint a keréknyomás ellenőrzés, olajszint ellenőrzés vagy a szélvédő mosás elhagyták.

Ezek a további vevői ráfordítások teszik a benzint valójában sokkal drágábbá a szabadpiaci árnál. A vevők választhatnak, hogy kifizetik a benzin szabadpiaci árát közvetlenül az eladóknak, vagy fizetnek közvetlenül dollárban is egy árat, plusz állnak még mellé egyéb ráfordításokat is, amelyek együtt már magasabbak, mint a szabadpiaci ár. Mindazonáltal mégis van különbség a benzinért való kétféle fizetési mód között: amíg a közvetlen fizetés ösztönzi a benzin kínálatot, addig az egyéb közvetett ráfordítások nem.

(Saját fordítás, eredeti kiemelés.)

A mennyek országa hasonlít a gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon szőlejébe. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, kiküldte őket a szőlőbe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piacon. Megszólította őket: Menjetek ki ti is a szőlőmbe, és majd megadom, ami jár nektek. Azok ki is mentek. A hatodik és kilencedik órában újra kiment, s ugyanígy tett. Amikor a tizenegyedik óra tájban is kiment, megint talált ott ácsorgókat. Megkérdezte tőlük: Mit ácsorogtok itt egész nap tétlenül? Nem fogadott fel minket senki - felelték. Menjetek ki ti is a szőlőmbe - mondta nekik. Amikor beesteledett, így szólt a szőlősgazda vincellérjéhez: Hívd össze a munkásokat, és add ki bérüket, kezdve az utolsókon az elsőkig. Jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra tájban álltak munkába, és fejenként egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy ők majd többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen. Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak - mondták -, s ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét. Barátom - felelte egyiküknek -, nem követek el veled szemben igazságtalanságot. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tied és menj! Én az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok? Rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok?
Máté 20:1-16

Tanulság? I. Ne mások bérével legyünk elégedettek vagy elégedetlenek, hanem a sajátunkkal. II. Mások azt csinálnak a pénzükkel, amit akarnak.

>>Érkezéséig a halandóságunk csupán fantazmagória. Olyasmi, amiről beszélünk, amiről ugyan tudunk, de a halállal való szembesülés pillanatáig mégis elhessegetünk magunktól. Egymást követik a napfelkelték és napnyugták, óránként fordulnak egyet a nagymutatók, a másodpercmutatók kattogó elmozdulására már nem is figyelünk, az órák ketyegését lassanként észre sem vesszük. Ezek a hangok belesimulnak a csöndbe, mintha ott sem lennének, mintha megállt volna az idő. (...) Tudunk az idő múlásáról, lelkünk mélyén talán még a halálra is készülhetnénk, mégsem tesszük. Marad a kétségbeesés. Az utolsó napokban előbújó kétségbeesés. Ivan Ilijics is akkor döbben rá, ő sem kivétel, éppúgy, ahogy Kiesewetter Logikájából tanulhatta a szillogizmus ide vonatkozó páldáját: Kaj ember, az ember halandó, tehát Kaj halandó.<< Így töpreng a 66 éves, hasnyálmirigyrákban haldokló Halász Bódog Nagy Bandó András Sosemvolt Toscana című regényében.

>>"Az ember meghal" analízise egyértelműen feltárja a halálhoz viszonyuló mindennapi lét létmódját. A halált az ilyen beszédben úgy értik, mint meghatározatlan Valamit, melynek egyszer csak valahonnan meg kell érkeznie, de közvetlenül az ember számára még nincs kéznél, s ezért nem fenyeget. "Az ember meghal" azt a véleményt terjeszti, hogy a halál mintegy az akárkit ragadja el. (...)  [A] közfelfogás azt mondja: "az ember meghal", mert ezzel minden egyes másik és az ember is elhiteti magával: sohasem éppen én, mert ez az akárki a Senki. A "meghalás" olyan eseménnyé nivellálódik, amely érinti ugyan a jelenvalólétet [az embert], de sajátlagosan senkihez sem tartozik. (...) A halál olyan létlehetőség, melyet a jelenvalólétnek [az embernek] mindenkor magának kell magára vennie. A halállal a jelenvalólét a maga legsajátabb létképességében áll küszöbön önmaga számára. Ebben a lehetőségben a jelenvalólét számára egyenesen saját világban-benne-létére megy ki a játék. Halála a többé-nem-lenni-tudás lehetősége. Ha a jelenvalólét mint ez a lehetőség áll küszöbön önmaga számára, akkor teljes egészében legsajátabb lenni-tudására van ráutalva. Így, önmaga számára küszöbönállóként a többi jelenvalóléthez fűződő valamennyi vonatkozástól eloldódik. Ez a legsajátabb, vonatkozás nélküli lehetőség egyszersmind a legvégső is. Mint lenni-tudás a jelenvalólét a halál lehetőségét nem képes meghaladni.<< Így töpreng Martin Heidegger Lét és idő című művében.

Interjú egy reakciós, elitista, homofób, rasszista, istentől elrugaszkodott cinikus nácival, Hans-Hermann Hoppe közgazdász-filozófussal. És akinek szimpatikus lenne a fazon, az tovább sokkolhatja magát a Demokrácia, a bukott bálvány című kötettel.

Soundgarden: My Wave